Adjuk vissza a munka becsületét!

Egyre élesebb a vita a vendégmunkások kérdésében, hogy vajon tényleg szükség van-e rájuk, vagy csak azért jönnek, hogy „elvegyék a magyarok munkáját”? Sok esetben azért importálja őket ezerszámra a kormány, mert olyan munkahelyeket telepítenek az országba, melyre a nemzetgazdaságnak semmi szüksége nincs, ebből következően a hozzá szükséges munkaerőt sem tudják biztosítani. Vagyis valójában a vendégmunkásoknak teremtenek munkahelyeket. Ennek egyetlen magyarázata a kapitalizmus önpusztító logikájában, a „folyamatos növekedésben” keresendő. Mert csak az jó, ami növekszik. Ha a növekedést máshogy nem tudjuk elérni, csak újabb gyárak, majd a hozzá való munkások behozatalával, akkor így fogunk tenni. 

Mára azonban eljutottunk odáig, hogy a modell a magyarokat foglalkoztató vállalkozásoknak is megtetszett, és előszeretettel cserélik le a magyar dolgozókat migránsmunkásokra. Érvelésük szerint a magyarok „lusták”, „nem motiváltak”, „húzzák a szájukat”, míg a vendégmunkások „engedelmesek”, „szorgosak”, „gyakran túlóráznak”, „nem beszélnek vissza”. Persze, hogy nem beszélnek vissza, mikor a nyelvet se beszélik. Se családjuk, se helyismeretük, mégis mit csinálnának, ha nem egyfolytában dolgoznának? Mindezt fele annyiért, mint amennyi egy magyar tisztességes megélhetéséhez szükséges. Nekik könnyű, nem itt terveznek házat venni, családot alapítani, egyről a kettőre jutni. Persze, hogy a cégek és vállalkozások szeretik a rabszolgamunkát, mely olcsóbb, mint a robotizáció. 

Ugyanakkor azt is el kell ismernünk, hogy sok esetben a dolgozók hozzáállása is hagy némi kivetnivalót maga után. Ennek azonban nem a lustaság az oka, hanem a körülmények. Hány olyan embert ismerek én is a környezetemben, aki fiatalon még lelkes volt, odakerült egy új munkahelyre, majd megszakadt a munkában, csak hogy bizonyítson. Aztán azt látta, ha jól dolgozol, csak még többet várnak el tőled, és ami tegnap extrateljesítmény volt, az holnap már elvárás. Mindezt a megélhetéshez alig elég bérért. Miközben az előléptetés mindig a tehetségtelennek, a talpnyalónak, a hízelgőnek jár. Sohasem annak, aki ért ahhoz, amit csinál. Mert a hozzáértő ember veszélyes a felettesére, hiszen az se ért semmihez. A Kádár-rendszer újabb csodás öröksége, amely velünk él tovább majd negyven évvel a rendszer szánalmas kimúlása után. Arról nem is beszélve, hogy egy multiért, vagy valami lelketlen szalagmunkáért miért szakadjon meg bárki? Ilyen munkákban mégis mi lehetne a motiváció? Főleg, ha mind azt látjuk, hogy míg mi tönkremegyünk a kemény fizikai munkában, robotolunk heti négy-hat napban, addig a teljesítmény nélküli senkik, az „Instagram-modellek”, a „tiktokerek”, a néphülyítő szélhámosok degeszre keresik magukat? A modernkori, kapitalista rendszerekben két dolog kell az érvényesüléshez: erkölcstelenség és gerinctelenség. 

A magyar már számtalanszor bizonyította, képes keményen dolgozni, keményebben, mint bárki. Ehhez azonban arra van szükség, hogy érezze, munkájának van értelme, őt pedig megbecsülik. A feladat tehát világos: vissza kell adni a munka becsületét. Olyan munkahelyeket kell támogatni, olyan pályákra kell ösztönözni a fiatalokat, amelyek értéket teremtenek. Az asztalos, a kőműves, a villanyszerelő, az ács – mind nagyszerű foglalkozások, valódi, kézzelfogható eredményekkel. Ellentétben a bűnözőket kimosdató ügyvédekkel, spekuláns bankárokkal, no meg a teljesen értéktelen „influenszerekkel”. Mégis ez utóbbiakat tartja nagyra jelenleg a társadalom, mert dekadens kultúránk őket emeli piedesztálra. Holott, ha ők eltűnnének, a világ semmivel se lenne rosszabb hely. A kapitalizmus fokmérője a pénz: ha sokat tudsz összeharácsolni, értékes vagy; ha keményen dolgozol, de bevételed nem elég a hedonista fényűzéshez, akkor „vesztes vagy”. De gondoljunk bele, hova jutánk szakemberek nélkül? Ha nem lenne, aki meg tud szerelni egy autót? Aki fel tud építeni egy házat? Aki be tud kötni egy villanyvezetéket? 

Magyarország felemelkedéséhez a nulladik lépés, hogy elválasszuk az értékteremtő munkákat az értéktelentől, utóbbit a társadalom peremére szorítsuk, előbbinek pedig megadjuk azt a megbecsülést, amit megérdemel. Egy egészséges, organikus társadalomban épp akkora szükség van kétkezi munkásokra, mint értelmiségiekre és vállalkozókra, a munkás és vezető pedig nem egymás ellen ágál, megvetve, lenézve a másikat, hanem közösen dolgoznak a vállalat sikeréért. A vezetőknek is meg kell érteniük: a boldog, kipihent, megfizetett dolgozó a jó dolgozó; míg a dolgozóknak is érezniük kell azt: ha tényleg jól végzik munkájukat, azzal a cég is jobban teljesít. Ha valódi közösségé sikerül alakítani a munkahelyeket, akkor a dolgozók is úgy érzik majd, hogy a vállalat sikere az ő sikerük is. Ez azonban csak akkor valósulhat meg, ha eme vállalatok a nemzet érdekében dolgoznak, ezáltal egy magasabb célt szolgálnak, mint a pénz folytonos hajszolása, és a profit maximalizálása.  

Gyebnár Dávid

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

Kapcsolodó: