Kép forrása: Sebastian Kahnert/dpa/picture-alliance
Az Alternative für Deutschland (AfD) megalakulásának története a második világháború utáni német politikai rendszer egyik legfontosabb szerkezeti átalakulása. A párt létrejötte megszüntette az úgynevezett „német kivételességet”, vagyis azt az évtizedes állapotot, hogy Németországban nem tudott tartósan megtelepedni a jobboldalon a CDU/CSU-tól jobbra álló országos politikai erő. Som Tamás írása.
Az AfD megszületése két egymásra rakódó válságfolyamat – egy makrogazdasági-intézményi és egy pártrendszerbeli erózió – közvetlen következménye volt. A 2008-as görög adósságválság és az azt követő mentőcsomagok finanszírozása a német társadalom egy jelentős részének nem tetszett. Angela Merkel kancellár (CDU) megszegte a Maastrichti Szerződésben rögzített „no-bailout” (nincs kisegítés) elvét. Merkel híres kijelentése, miszerint a mentőcsomagok „alternatíva nélküliek” (alternativlos), heves ellenállást váltott ki a piaci liberális közgazdászok körében. Innen ered a párt neve, amely válasz Merkel kijelentésére: Alternative für Deutschland. A Merkel-kormányok alatt a CDU/CSU tradicionális konzervatív, jobboldali profilja jelentősen elmozdult balra, ez pedig politikai vákuumot teremtett a CDU-tól jobbra eső, nemzeti-konzervatív jobboldali választói szegmensben. Az akkori német pártstruktúra erőteljes hasonlóságot mutat a jelenlegi magyar pártstruktúrával. A Tisza pont annyira balra húzódó, széles támogatottságú párt, mint amilyen a CDU/CSU volt 2010–2012-ben. A Fidesz-brand vállalhatatlanná válásával ugyanúgy politikai vákuum alakult ki a párttól jobbra, mint ahogyan a balra húzódó Merkel-féle CDU/CSU hagyta üresen a német politikai jobb térfelet.
Az AfD 2013. február 6-án alakult meg három egyenrangú vezetővel. Bernd Lucke gazdasági és technokrata közgazdász; Frauke Petryszászországi vegyész-vállalkozó, a keletnémet és nemzeti-konzervatív szárny képviselője; valamint Konrad Adam, a tradicionalista értelmiségi vonal képviselője. A kezdeti AfD-t a média és a politológia előszeretettel nevezte Professorenpartei-nak (professzorok pártjának). A program egy piaci liberális, ordoliberális, mérsékelten euroszkeptikus és polgári-konzervatív platformot mutatott, amely kifejezetten a CDU/CSU-val elégedetlen középosztálybeli, értelmiségi és vállalkozói rétegeket célozta meg. Programjukban javasolták az euróövezet rendezett felbontását. A piacgazdaság alapelveinek szigorú betartását, az államadósság féken tartását, valamint a túlzott brüsszeli bürokrácia és szabályozás leépítését követelték. Az Alaptörvényre (Grundgesetz) hivatkozva kiálltak a házasság és a család állami védelme mellett, hangsúlyozva a családcentrikus szociálpolitikát. A népességfogyás és az elöregedés problémájára a családok jobb támogatásával és a születésszám növelésével kívántak válaszolni („több gyermeket a hazának”). A 2013. szeptember 22-én megtartott szövetségi választásokon (Bundestagswahl) a párt 4,7 százalékot ért el (a bejutási küszöb 5 százalék).
A 2015-ös esseni pártkongresszus fordulópont volt az AfD történetében. A párt alapítója, a gazdasági liberális Bernd Lucke megpróbálta megfékezni a párton belül egyre inkább erősödő iszlám- és bevándorlásellenes hangokat, és vissza akarta terelni az AfD-t a tiszta euró- és gazdaságkritikus mederbe. Szembe került vele Frauke Petry, aki a keletnémet tartományok nemzeti-konzervatív, populista szárnyát képviselte, és a kongresszuson át is vette a párt irányítását.
2015 őszén érte el Európát a nagy migrációs hullám. Az AfD ekkor teljesen félretette az euróövezeti témákat, és az Angela Merkel-féle „Wir schaffen das” (Megoldjuk) politika legfőbb és leghangosabb bírálójává vált. Ebben az időszakban emelkedett fel Björn Höcke (Türingia) és Andreas Kalbitz (Brandenburg) is, akik létrehozták a Der Flügel (A Szárny) nevű, radikális nemzeti-etnikai platformot.
A migrációs válság hatására az AfD programja gyökeresen átalakult: a fókusz a pénzügyekről a nemzeti szuverenitásra, a bevándorlás elutasítására, az iszlámkritikára és az identitáspolitikára tolódott át. A párt követeléseinek központi elemévé a nemzeti határok azonnali lezárása, a menedékjog radikális szigorítása és a menedékkérők kitoloncolása vált. Társadalom- és kultúrpolitikájában a multikulturalizmussal szemben a német vezető kultúrát (Leitkultur) helyezte előtérbe, és nyíltan kijelentette, hogy az iszlám nem tartozik Németországhoz. Az európai integrációt illetően elutasította a brüsszeli hatásköröket, és az Európai Unióból való kilépést („Dexit”) is felvetette opcióként arra az esetre, ha a nemzeti szuverenitás nem állítható helyre.
Az AfD országos támogatottsága 2015 és 2017 között óriási hullámhegyeket és mélypontokat írt le. A 2015. júliusi esseni pártkongresszus (és Lucke kilépése) után a párt először 3 százalékos mélypontra esett vissza. A válság fokozódásával azonban a támogatottságuk megduplázódott, majd megháromszorozódott. A 2016. márciusi tartományi választásokon drámai sikereket értek el: Szász-Anhaltban (Sachsen-Anhalt) 24,3 százalékot, Baden-Württembergben pedig 15,1 százalékot szereztek. 2017 első felében aztán a párt népszerűsége ismét érezhetően visszaesett, mivel a pártelnök Frauke Petry és a radikális szárny (Björn Höcke, Alexander Gauland) közötti nyílt belső csatározások elriasztották a mérsékeltebb szavazókat.
Kép forrása: Hannibal Hanschke/MTI/EPA
2017 tavaszán a párt akkori társelnöke, Frauke Petry megpróbálta az AfD-t egy mérsékeltebb, úgynevezett „reálpolitikai” csapásirányba terelni. Petry stratégiája egy polgári, kormányképes koalíciós partner képét akarta felépíteni, és szorgalmazta a szélsőséges belső csoportok – különösen a Björn Höcke-féle radikális Flügel (Szárny) – háttérbe szorítását. A 2017. áprilisi kölni pártkongresszuson a tagság elsöprő többséggel elutasította Petry indítványát.
A kölni kongresszus után felállt az az új választási kettős, amely meghatározta a párt arculatát a szövetségi választásra:
Alexander Gauland: a nemzeti-konzervatív, radikálisabb szárny képviselője, aki kemény, provokatív és tabudöntögető retorikával szólította meg a kiábrándult jobb- és szélsőjobboldali szavazókat.
Alice Weidel: egykori piaci elemző és közgazdász, aki technokrata és gazdaságilag felkészült fellépésével a mérsékeltebb polgári választók felé mutatott hitelességet.
Az AfD 2017 és 2022 közötti programja a szövetségi határok fizikai védelmét, kerítések építését és a menedékjog radikális korlátozását követelte. Elutasították a Németországban tartózkodó menedékkérők családegyesítési jogát, és a nemzeti kultúra védelmére hivatkozva szigorították volna a kiutasítási feltételeket. Az Európai Unióval szemben a korábbi reformelképzelésekről áttértek a nyílt „Dexit” álláspontra, követelve Németország kilépését az EU-ból és az euróövezetből. Iszlámkritikus vonalukat elmélyítve rögzítették, hogy az iszlám nem része a német kultúrának, és szorgalmazták a minaretek, a müezzinhívások, valamint a nyilvános arcfedések betiltását.
A klímaváltozást természetes folyamatként írták le, tagadták az emberi szén-dioxid-kibocsátás döntő szerepét, és követelték a Párizsi Klímaegyezmény elhagyását. Ellenezték a zöldenergia-átállást (Energiewende), miközben a szénerőművek fenntartását és a nukleáris energia alkalmazását szorgalmazták. A koronavírus-járvány idején a lezárások, a maszkviselési kötelezettség és a kötelező oltások azonnali eltörlését követelve a korlátozásellenes mozgalmak fő politikai képviselőjévé váltak. Külpolitikájukban az Oroszország elleni gazdasági szankciók azonnali feloldását és az Északi Áramlat 2 üzembe helyezését sürgették, míg a NATO működését a tiszta védelmi feladatokra korlátozták volna. Társadalompolitikájukban élesen felléptek a genderelmélet iskolai jelenléte és a közszolgálati médiumok kötelező finanszírozása ellen, miközben a svájci típusú közvetlen szövetségi népszavazások bevezetését követelték.
A 2017. szeptemberi szövetségi választáson (Bundestagswahl) az AfD a szavazatok 12,6 százalékát szerezte meg. Ehhez képest a párt támogatottsága 2019-re visszaesett: az európai parlamenti választásokon országosan 11,0 százalékos eredményt értek el, azaz a radikális irányba tolódás ebben az időszakban összességében szavazatvesztéssel járt.
2022 júniusában, a Szászországban tartott riesai pártkongresszuson megválasztották a párt új elnökségét: a vezetést Tino Chrupalla és Alice Weidel vette át társelnökökként. A kongresszuson elfogadtak egy olyan alapszabály-módosítást is, amely lehetővé tette, hogy a jövőben akár egyetlen elnök is vezesse a pártot, megágyazva ezzel a még koncentráltabb belső hatalomnak. A 2022-es belső váltást követően az AfD profilja három fő területen szilárdult meg.
Nyíltan felvállalták az intézményellenes és establishment-ellenes megszólalásokat.
A 2022 februárjában kitört ukrajnai háború után az AfD élesen elutasította az Oroszország elleni szankciókat és a fegyverszállításokat, helyette nyíltan oroszbarát, energiabiztonság-fókuszú retorikára váltott.
Kihasználva a 2022 második felében kibontakozó inflációt és energiaáremelkedést, a párt sikeresen csatornázta be a gazdaságilag szorongó és a zöldátállás terheit viselő lakossági elégedetlenséget.
A 2022 és 2024 közötti időszakban az AfD fő politikai irányvonalát a többdimenziós válságok kiaknázása és a rendszerkritikus retorika felerősödése jellemezte. A 2022 februárjában kitört ukrajnai háború kapcsán a párt élesen ellenezte az Oroszország elleni gazdasági szankciókat és a Kijevnek szánt német fegyverszállításokat. Külpolitikájában határozottan oroszbarát és NATO-kritikus pozíciót vett fel, sürgetve az olcsó orosz szénhidrogénekhez való visszatérést és a német energiabiztonság előtérbe helyezését.
Az energiaválságra és a szárnyaló inflációra építve a párt élesen támadta az SPD–Zöldek–FDP szövetségi kormány energiapolitikáját és a zöldátállási (Energiewende) intézkedéseket. A migrációs kérdésben elmélyítette radikális álláspontját, kijelentve a beáramlás teljes leállításának szükségességét, és szorgalmazva a „remigráció” (Remigration) fogalmát mint a kitoloncolások szigorításának eszközét. Az Európai Unióval szemben a 2023-as magdeburgi európai parlamenti kongresszuson a nemzetek feletti EU feloszlatását és egy lazább, szuverén nemzetállamokból álló európai gazdasági közösség létrehozását követelte.
Klímapolitikájában változatlanul a klímaszkepticizmus fő képviselője maradt, elutasítva az állami szén-dioxid-árazást, valamint a fosszilis tüzelőanyagok vagy az atomenergia kivezetését. Belpolitikájában felkarolta a szövetségi kormány és a fősodratú intézmények elleni lakossági elégedetlenséget, magát az egyetlen valódi, „establishment-ellenes” néppártként pozicionálva. Társadalom- és oktatáspolitikájában fokozta a fellépést a progresszív értékek, a genderszemlélet és az inkluzív nyelvhasználat ellen a német oktatási rendszerben és az államigazgatásban.
2022-ben a párt országos mérései 9–10 százalék körül stagnáltak. Az ukrajnai háborút követő energiaválság, a szárnyaló infláció és az orosz szankciók körüli lakossági elégedetlenség hatására a támogatottság őszre visszakapaszkodott 14–15 százalékra. A 2024 júniusában megtartott európai parlamenti választáson az AfD a szavazatok 15,9 százalékát szerezte meg.
Kép forrása: The Guardian
A támogatottság növekedésének fő mozgatórugói (2022–2024) 10–15,9 százalékra
A „Jelzőlámpa-koalíció” (Ampelkoalition) népszerűtlensége: Az SPD, a Zöldek és az FDP szövetségi kormányának belső vitái, valamint az úgynevezett fűtési törvény (Heizungsgesetz) miatti lakossági felháborodás és tiltakozás döntően az AfD-nél csapódott le.
Energiaválság és megélhetési költségek: Az infláció és a megemelkedett energiaárak miatti lakossági bizonytalanságot az AfD sikeresen csatornázta be a szankcióellenes és zöldátállás-ellenes retorikájával.
A migrációs vita kiélesedése: 2023-tól a helyi önkormányzatok leterheltsége és a menedékkérők növekvő száma miatt a bevándorlás ismét a német politika első számú témájává vált, amelyben az AfD bírta a legmagasabb témakompetenciát a protestszavazók körében.
A 2024 utáni időszakban az AfD vezetési struktúrájában a belső hatalmi egyensúly, a hierarchia és a funkcionalitás mélyreható átalakulása ment végbe. Bár a párt formálisan megtartotta a kettős elnöki modellt (Doppelspitze) Tino Chrupalla és Alice Weidel részvételével, a gyakorlati hatalomgyakorlásban Alice Weidel egyértelműen a párt első számú, meghatározó vezetőjévé vált.
Tino Chrupalla – A népi, keleti iparos
Kelet-németországi (szászországi) szobafestő-mázoló mester, egyéni kisvállalkozó, felsőfokú végzettség nélkül. Karakterét tekintve közvetlen, egyszerű, rendszerkritikus és populista. A „hétköznapi dolgozó ember” szemszögéből beszél, és tökéletesen megtestesíti a keleti kisvállalkozók és ipari munkások értékvilágát. Ideológiailag közelebb áll a Björn Höcke-féle nemzeti szárnyhoz.
Alice Weidel – A technokrata, polgári arc
Közgazdász-doktorátussal rendelkező, korábban a Goldman Sachsnak és a China Investment Corporationnek dolgozó pénzügyi elemző. Retorikája hűvös, éles, akadémiai és szárazon elemző. Nyugat-németországi, nagypolgári és kozmopolita benyomást kelt (Svájcban él az élettársával), amivel szalonképesebbé teszi a pártot a konvencionálisabb, vagyonosabb vagy mérsékelt-konzervatív szavazók előtt. Weidel erőteljesen képviseli a párt eredeti, 2013-as piaci liberális vonalát. Az állami bürokrácia és az adók drasztikus csökkentése, a szabadpiac, az egyéni felelősségvállalás, valamint az állami beavatkozás minimalizálása mellett érvel. Kínai munkatapasztalata miatt nyitottabb a pekingi gazdasági kapcsolatok pragmatikus kezelésére, és politikai modellként gyakran hivatkozik Svájcra vagy a szuverenista nyugati példákra. A legfőbb kényes témák, amelyeket Weidel igyekszik elkerülni vagy taktikai óvatossággal kezelni:
1. Saját magánélete és az AfD LMBTQ-ellenes vonala
Ez a legélesebb személyes és politikai ellentmondása: Weidel nyíltan leszbikus, aki Svájcban él együtt egy Srí Lanka-i származású nővel és két nevelt gyermekkel, miközben az AfD hivatalos programja a hagyományos családmodellt helyezi előtérbe, elutasítja az azonos neműek házasságát, valamint a progresszív genderoktatást. Amikor a saját életviteléről és a párt családmodelljéről kérdezik, rendszerint elhárítja a témát. Kijelenti, hogy a magánélete magánügy, és az AfD nem az ő személyes életformája ellen politizál, hanem a „családok állami támogatása” mellett. Ezzel a taktikával tudatosan kerüli a mélyebb elvi vitákat az azonos neműek örökbefogadási vagy egyéb jogairól.
2. A „remigráció” (Remigration) konkrét jogi határai
A tömeges kitoloncolásokra használt Remigration fogalma az AfD egyik fő hívószava lett, de annak kényes alkotmányossági és emberi jogi vetületeit Weidel igyekszik elfedni. Szigorúan kerüli a szélsőséges vagy faji alapú megfogalmazásokat. Amikor a német állampolgársággal rendelkező, de külföldi származású személyek esetleges kitoloncolásáról kérdezik, élesen elhatárolódik a radikálisabb elképzelésektől. A diskurzust ekkor azonnal visszatereli a kizárólag jogerősen elutasított menedékkérők, valamint a bűnelkövető külföldiek törvényes kiutasításának medrébe.
3. Björn Höcke és a keleti radikális szárny nyílt elvei
Bár Weidel politikai túlélése és belső hatalma a keleti, Björn Höcke vezette radikális szárnnyal kötött stratégiai szövetségen múlik, Höcke rasszista vagy a nemzetiszocialista múlttal kapcsolatos kijelentései rendkívül veszélyesek Weidel nyugati, polgári szalonképességére. Nyilvánosan szinte soha nem bírálja Höckét, de tudatosan elkerüli a vele való közös, túlzottan látványos fellépéseket. Amikor a politikus szélsőséges megszólalásairól kérdezik a médiában, konzekvensen kerülő válaszokat ad (például „egyéni megfogalmazás”, vagy „a média kontextusából kiragadott mondat”), az ügyet pedig a párt belső sokszínűségével intézi el.
Björn Höcke | Kép forrása: Michael Kappeler/dpa
4. Oroszország és Putyin megítélése
Az AfD bázisában – különösen Kelet-Németországban és Chrupalla követői között – rendkívül erős az oroszbarát hangulat, miközben a nyugatnémet polgári választók és a nemzetközi megfigyelők szemében Vlagyimir Putyin nyílt támogatása teljesen vállalhatatlan. Weidel éppen ezért jóval óvatosabb retorikát használ, mint Chrupalla: nem dicséri nyíltan az orosz reálpolitikát, helyette a témát ügyesen elterelve tisztán német gazdasági és energiabiztonsági kérdésként tálalja a konfliktust. Érvelésének középpontjába az olcsó gáz szükségességét, valamint az oroszellenes szankciók német gazdaságra gyakorolt káros hatásait állítja, miközben tudatosan elkerüli a háború morális vagy jogi értékelését és a háborús bűnösség kérdését.
5. „Dexit” (Németország kilépése az EU-ból)
Bár a párt korábban nyíltan felvetette a német uniós kilépés, azaz a „Dexit” lehetőségét arra az esetre, ha az EU nem reformálható meg, a német ipar és a lakosság többsége élesen elutasítja az egységes piac elhagyását. A radikális Dexit-követeléseket Weidel ezért folyamatosan finomítja és igyekszik tompítani. A nyílt szakítás helyett retorikájában inkább az EU „belső leépítéséről”, a hatáskörök nemzetállami visszavételéről, valamint a szuverén nemzetek Európájáról beszél, nehogy elriassza a német exportiparból élő, gazdaságilag racionális szavazókat.
6. Izrael kérdése
Alice Weidel szemszögéből Izrael kérdése egy olyan összetett, geopolitikai és belpolitikai eszközként értelmezhető témakör, ahol a pragmatikus, Izrael-barát állásfoglalás közvetlenül szolgálja az AfD belpolitikai és iszlámellenes agendáját. Míg az AfD keleti vagy keményvonalas szárnya – például Tino Chrupalla vagy Björn Höcke – gyakran óvatosabb, izolacionistább vagy a holokauszt-emlékezet elutasítása miatt antiszemitizmussal vádolt pozíciót vesz fel, Weidel határozottan szolidáris és Izrael-barát vonalat képvisel a nyilvánosság előtt.
Weidel számára Izrael a szuverén, határait és polgárait határozottan megvédő nemzetállam mintaképe. A 2023. október 7-i terrortámadások után Weidel egyértelműen és felhangok nélkül kiállt Izrael önvédelemhez való joga, valamint a Hamász elleni katonai fellépése mellett. A konfliktust gyakran a „nyugati civilizáció és a radikális iszlamizmus közötti harcként” keretezi, ahol Izrael a Nyugat első védvonalát képezi.
Weidel rendszeresen azzal vádolja a szövetségi kormányokat (CDU/CSU, SPD, Zöldek), hogy az elmúlt évtizedek ellenőrizetlen, arab és muszlim országokból érkező migrációjával ők maguk importáltak antiszemitizmust Németországba. A német nagyvárosokban zajló palesztinpárti demonstrációkra és a zsidóellenes megnyilvánulásokra mutatva azt állítja, hogy az AfD az egyetlen olyan párt, amely valóban képes megvédeni a németországi zsidó közösségeket azáltal, hogy leállítja a bevándorlást és kiutasítja a radikális elemeket.
Ez a kérdés az egyik legszembetűnőbb törésvonal Weidel és társelnöke, Tino Chrupalla között. Chrupalla és a keleti szárny – például Maximilian Krah – sokkal tartózkodóbbak Izraellel szemben: a „Németország az első” és a semlegesség elvét hangoztatják, elutasítva a gázai háborúba vagy a Közel-Kelet ügyeibe való bármilyen német beavatkozást, sőt időnként kritizálják a német fegyverszállításokat is. Weidel ezzel szemben a polgári szavazókat megszólítva nyíltan felvállalja az Izrael melletti kiállást, megakadályozva, hogy az AfD-t a klasszikus, szélsőjobboldali antiszemitizmussal azonosítsák.
Weidel tisztában van azzal, hogy az AfD nemzetközi elszigeteltségét és a pártra irányuló „szélsőjobboldali” stigmát részben enyhítheti a pro-izraeli állásfoglalás. Az amerikai és európai konzervatív és jobboldali partnerekkel – például a Donald Trump-féle republikánusokkal vagy a nyugat-európai szuverenistákkal – való kapcsolattartásban az Izrael-barát retorika kötelező belépőnek számít. Ennek ellenére az izraeli diplomácia és a hivatalos államigazgatás továbbra is szigorúan elhatárolódik az AfD-töl és személyesen Weideltől is, a párt más vezetőinek – például Björn Höckének – a holokausztot relativizáló kijelentései és a belső radikális csoportok jelenléte miatt.
Alice Weidel egy tudatosan felépített, többrétegű stratégiát alkalmaz arra, hogy átlépje a párt körüli politikai karantént (Brandmauer), és szalonképessé téve az AfD-t, kormányzóképes erőként pozicionálja azt. Weidel a politikai vitákban a német Alaptörvény (Grundgesetz) és a jogállamiság legfőbb védelmezőjeként lép fel.
Az „áldozatstratégia” jogi keretezése: Amikor a szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal (BfV) vizsgálatot indít a párt ellen, Weidel azzal vádolja a kormánykoalíciót, hogy „államcsínyszerűen”, saját politikai hatalmuk védelmében, a parlamentáris ellenzékkel szemben él vissza az állami hatóságok jogköreivel.
A „valódi demokrácia” narratívája: A svájci mintára épülő közvetlen demokráciát – a népszavazások rendszerét – hirdeti, azt állítva, hogy az AfD a „nép igazi hangja” a brüsszeli és berlini technokrata elittel szemben.
Weidel a legélesebb társadalmi és kultúrharcos kérdéseket is igyekszik száraz, racionális gazdaságossági és versenyképességi problémákká átformálni. A zöldátállás (Energiewende) elleni fellépést a német ipar leépülése (Deindustrialisierung) és a munkahelyek elvesztése elleni szakmai argumentációként tálalja. A migráció elutasítását pedig a német szociális ellátórendszer fenntarthatóságának, valamint a gazdasági infrastruktúra túlterheltségének matematikai levezetésével teszi szalonképessé és elfogadhatóvá a mérsékeltebb polgári választók számára.
A szalonképesség szövetségi szinten nehezen érhető el nemzetközi áttörés nélkül, ezért Weidel aktívan keresi a kapcsolatot a már kormányon lévő vagy legitimált külföldi jobboldali szereplőkkel. Szoros együttműködést tart fenn az európai szuverenista pártokkal – például az olasz és az osztrák jobboldali elit tagjaival –, valamint az amerikai Republikánus Párt Trump-párti szárnyával. Külföldi útjaival és a nemzetközi sajtónak adott interjúival sikeresen kelti azt a benyomást, hogy az AfD a nemzetközi politikai parketten is elfogadott, tárgyalóképes tényezővé vált.
Weidel felismerte, hogy a szalonképesség hiányát a kormánypártok gyakran a „szakértelem és az államigazgatási tapasztalat hiányaként” írják le. Ennek ellensúlyozására aktívan támogatja a párt belső kádertovábbképző intézményeit – mint amilyen a Fekete-Vörös-Arany Akadémia (Akademie Schwarz-Rot-Gold) –, amelyek kifejezett célja, hogy felkészítsék a pártfunkcionáriusokat a jövőbeli minisztériumi és államigazgatási munkára. A szövetségi parlamentben (Bundestag) a frakció mindennapi tevékenységét profi jogászokkal, közgazdászokkal és elemzőkkel erősíti meg, hogy a benyújtott törvényjavaslataik formai, illetve jogi szempontból kikezdhetetlenek legyenek
A fősodratú média kritikus kérdéseit megkerülve Weidel egy rendkívül professzionális, saját médiastruktúrát épített ki. A TikTokon, Instagramon és X-en működtetett, többmilliós elérésű csatornáin keresztül közvetlenül, a hagyományos sajtó szűrője nélkül juttatja el az üzeneteit a szavazókhoz. A róla és a pártról készült digitális tartalmak az amerikai politikai kampányok látványvilágát idézik, ami a fiatalabb és a középkorú polgári szavazók szemében modern, valamint dinamikus alternatívaként tünteti fel a pártot.
Jóllehet a stratégiai nyilvánosságban és a szövetségi politikai súlyt tekintve Chrupalla háttérbe szorult Weidellel szemben, a pártszervezeti alapok szintjén nem beszélhetünk a teljes kiszorításáról. Alice Weidel a 2025-ös szövetségi választási kampány óta a párt vitathatatlanul legnépszerűbb és legismertebb alakja. A 2025-es választásokon betöltött kancellárjelölti szerepe végleg felé tolta a szövetségi politika fókuszát. Weidel köré egy olyan profi, nyugati és technokrata szövetségesi hálózat épült ki, amely a szövetségi elnökségi döntések többségét kontrollálja.
Míg korábban – például a 2024-es esseni kongresszuson – Chrupalla még szorosan Weidel mellett, vagy éppen nála magasabb százalékkal szerepelt, a 2026-os erfurti pártkongresszuson Weidel egyértelműen demonstrálta fölényét. Ezen a belső megmérettetésen a küldöttek több mint 81 százalékos támogatottságával választották újjá, miközben Chrupalla belső pozíciói érezhetően gyengültek a keleti tartományi szervezetekkel való súrlódások miatt.
Chrupalla nem vált teljesen elhanyagolhatóvá, mivel továbbra is nélkülözhetetlen funkciót tölt be a párt belső egyensúlyának fenntartásában. Karakteréből adódóan közvetlen hidat képez a Björn Höcke vezette nemzeti-radikális szárny és a szövetségi vezetés között. Amennyiben Weidel egyedül vezetné a pártot, a radikális platform veszélyeztetve érezné a befolyását, ami elkerülhetetlenül súlyos belső szakadáshoz vagy a tagság eróziójához vezethetne.
A 2024 és 2026 októbere közötti időszak az Alternative für Deutschland számára a folyamatos támogatottság-növekedés, a választási áttörés, valamint a szövetségi szintű vezető pozíció megszilárdításának korszaka lett. A párt a 2024 eleji ingadozások után 2025-ben rekordot döntött a szövetségi választásokon (Bundestagswahl), majd 2026-ra a szövetségi közvélemény-kutatásokban – az Insa, a YouGov és a Dawum-trend mérései szerint – megelőzte a CDU/CSU pártszövetséget. 2026 őszére 28–29 százalék közötti támogatottsággal az első helyre ugrott országosan. A tartományi választásokon szintén drámai sikereket értek el: Szász-Anhaltban 2026-ban az AfD 43,8 százalékos rekorderedménnyel az első helyen végzett, míg Mecklenburg–Elő-Pomerániában 38,2 százalékos győzelmet arattak.
A támogatottság növekedésének fő mozgatórugója (2024–2026) az volt, hogy Weidel szalonképesebb, technokrata keretet adott a párt üzeneteinek, amivel a gazdagabb nyugatnémet polgári választókat is megszólította. A fiatalok körében végzett célzott TikTok- és egyéb közösségi médiás kampányok hatására az AfD az első választók és a 18–29 év közöttiek körében a legnépszerűbb párttá vált. Kelet-Németországban a párt bázisa megkérdőjelezhetetlenné vált: egyes tartományokban a szavazók közel felét képesek tartósan mozgósítani.
2026-ra az AfD társadalmi bázisa és szociodemográfiai profilja elért egy olyan fokú strukturális beágyazottságot és átfogó integrációt, amely végleg felülírta a korábbi „szélsőjobboldali protest-párt” vagy a „szociálisan lemaradók gyűjtőhelye” kliséket.
2026-ra a szavazói motivációkban minőségi fordulat következett be. Míg a 2010-es években a szavazók többsége tisztán a többi párttal szembeni elégedetlenségből, azaz „büntetőszavazatként” voksolt az AfD-re, 2026-ban a választók több mint 50 százaléka már határozottan kijelenti, hogy meggyőződésből és a párt konkrét programja miatt – mint a migráció leállítása, a zöldátállás eltörlése, az olcsó orosz gázhoz való visszatérés, valamint az EU-kritika – választja az AfD-t.
Összegezve: az AfD támogatottságának jelentős növekedése a 2022-es belső váltás után figyelhető meg, és ez a népszerűség-növekedés egyértelmű összefüggésben áll Alice Weidel vezető szerepének dominánssá válásával.
Weidel szerepe abban volt döntő, hogy megteremtette a lehetőséget a radikális jobboldali üzenetek elfogadtatására a mérsékelt, konzervatív polgárokkal is anélkül, hogy azok azonnal elriasztották volna őket. Weidel nélkül az AfD nagy valószínűséggel megragadt volna egy 10–12 százalékos, szélsőjobboldali protestpárt szintjén. Ugyanakkor Chrupalla és Höcke tömegbázisa nélkül Weidel technokrata stílusa önmagában képtelen lett volna elérni a 30 százalék körüli országos áttörést.
Som Tamás
„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.
Kapcsolódók:
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
Mi a munkánkkal háláljuk meg a megtisztelő figyelmüket és támogatásukat.
A Magyarjelen.hu (Magyar Jelen) sem a kormánytól, sem a balliberális, nyíltan globalista ellenzéktől nem függ, ezért mindkét oldalról őszintén tud írni, hírt közölni, oknyomozni, igazságot feltárni.
Mi a munkánkkal háláljuk meg a megtisztelő figyelmüket és támogatásukat.
A Magyarjelen.hu (Magyar Jelen) sem a kormánytól, sem a balliberális, nyíltan globalista ellenzéktől nem függ, ezért mindkét oldalról őszintén tud írni, hírt közölni, oknyomozni, igazságot feltárni.
Kép forrása: Sebastian Kahnert/dpa/picture-alliance
