A megnevezést mint politikai értelemben vett harmadik utat gyakran hajlamosak sokan úgy értelmezni, hogy az pusztán egy kommunikációs, viszonylagos pozicionálás. Tehát, hogy van két nagy párt, és akik számára egyik sem felel meg, azoknak kínál egy harmadik megoldást. Ez így pusztán felületi kérdés volna, hiszen ha a két nagy pártból az egyik megszűnik, akkor már rögvest lehetne az csak második út, és így tovább. De nem csupán erről van szó, jobban mondva nem csak erről kell hogy szó legyen – írja véleménycikkében Lantos János.
E gondolatban annál is inkább érdemes elmélyedni, mert nemrégiben rendeztek egy nemzetközi konferenciát Magyarországon. S kiváló viszonyítási pontja ez a harmadik utasságnak. Az Alapjogokért Központ szerint a CPAC Magyarország konferenciájára érkező több mint 2000 résztvevő, 130 újságíró, valamint 30 hazai és külföldi partnerszervezet mutatja a „magyar jobboldal erejét”. A Conservative Political Action Conference (Konzervatív Politikai Akció Konferencia, CPAC) az Egyesült Államokban a konzervatív oldal politikai rendezvénye, a republikánus tábor seregszemléje.
Hozzátették, a több mint 400 külföldi vendéggel május 4-5-én megrendezett második CPAC Hungary „valóban Magyarországra vonzotta azokat az egész világról, akik számára fontosak civilizációnk zsidó-keresztény kulturális alapjai, a nemzeti büszkeség és a gyermekek védelme, Mexikóvárostól Tokióig”. S azt hiszem, ez utóbbi mondat már tökéletesen rá is világít, hogy komoly aggályok merülnek fel az ún. CPAC-es konzervativizmus irányába. Egyáltalán, hagyjuk is a konzervatív jelzőt, és javaslom, mellőzzük alkalmazását magunkra nézve, mert a konzervativizmus a történelem folyamán eddig csak azt mutatta meg, hogy célkitűzéseit elérni képtelen.
És ebben nem a külső körülmények akadályozták, hanem saját maga. Ugyanis fogalomalkotó lényegükhöz tartozik a „polgári óvatoskodás”, a „szalonképességhez” való ragaszkodás, egyfajta „PC-light”, hogy így fogalmazzak.
És érdemes is megnéznünk 1945 óta a nagy európai konzervatív pártcsalád történetét, hogyan szorultak fokozatosan vissza a nemzetközi progresszív balliberális oldallal szemben. Az 1960-as vagy ’70-es években a mindig „nyugodt és megfontolt” konzervatív politikusok sokasága ellenezte például a „melegházasságot”.
Erőtlen kifogásaikon a baloldali gőzhenger gond nélkül ment át napjainkra, és ezeknek a polgári konzervatívoknak Nyugat-Európában ma már eszükbe sem jut kifogást emelni ellene. Mindig csak az éppen aktuális felforgató őrület ellen „tiltakoznak”, de miután azt elbukták, ők is elfogadják természetesnek. Ez az elv érvényesül Magyarországon is, még akkor is, ha pár évtizedes lemaradásban vagyunk, a tendencia egyértelműen ebbe az irányba mutat.
De nem is mutathat másfelé, a Fidesz is a „CPAC-es konzervativizmus” letéteményese. Láthatjuk ezt egy gyakorlati példán át is megvalósulni, ott van például a nagy port kavart „gyermekvédelmi törvény”, amely mindenre jó, csak éppen arra nem, amire létrehozták. Ugyanis büntetési tételeket nem tartalmaz.
Ez hűen jellemzi a „zsidó-keresztény örökséget féltő konzervatívokat”: kommunikációs térben ádáz harcot vívni azokkal, akikre igazából szükségük van, ez legitimitásuk alapja, de a valóságban kínosan ügyelnek arra, hogy ne lépjenek át egy határvonalat. A globalista világrendet nem veszélyeztetik, sőt, helyet követelnek ők is benne. Szükségtelen részleteznem, hogy teljes mértékben szemben állunk a globális kapitalista liberalizmussal, annak különböző arculataival, úgy mint woke, vagy, ahogyan manapság igyekeznek keretezni, a Great Reset ideológiájával. De ennek nem a fentiekben kifejtett konzervativizmus a valódi ellensége, mert ahogyan a szellemi elődjeik nem tudták vagy nem is akarták megakadályozni a Great Reset előfutárának tekinthető bolsevizmus térnyerését, az ellen kellő erővel és érvénnyel akkor is a harmadik utas irányzatok léptek fel, úgy ma is erőtlenek és teljesen alkalmatlanok erre a feladatra.
Történelmi szükségszerűség, hogy ennek a 21. században is így kell lennie, ezért, bár jelen írás messze nem törekszik a teljességre, csupán gondolatindító kíván lenni, tudatosítanunk kell magunkban, hogy a harmadik utasság nem csupán külsődleges elhelyezkedést jelent a politikai palettán, hanem egy világnézeti orientációt. Melynek arculatát nekünk kell kidolgozni és megjeleníteni, korszerűsíteni.
Hogy ez jobb- vagy baloldali-e? A kérdés megválaszolásához összetettebben kell állnunk. Ha nem a politikum síkjáról közelítjük, hanem létszemléletileg, akkor kétségkívül jobboldali, sőt, a legtisztábban az. Ezen túlmenően, magunkat egyre mélyebben beleásva az aktuálpolitika világába, ennek nincs jelentősége, mert ebben a közegben a fogalmak teljes mértékben elhasználódtak, elkoptatták őket, ezáltal teljes zavarodottság uralkodik. Ezért a különféle címkékkel, melyeket ellenségeink aggattak ránk, egyáltalán nem is kell törődni. A harmadik utasság meghaladja tehát a hagyományos jobb- és baloldali felosztást, nem érdekel minket az, hogy politológusok és elemzők hogyan vélekednek rólunk, foglalkoznunk kell például a munkavállalók érdekképviseletével is, szociális kérdésekkel is, sőt, az nem lehet a baloldal privilégiuma, egyrészt mert hiteltelenek, másrészt ez tükörsimán kell hogy következzen egy nemzeti irányvonal szellemiségéből.
Se Great Reset és a progresszív nemzetközi balliberális hálózat, se a nekik letérdelő és látszatjobboldali konzervativizmus – mi magyar és európai érdekű harmadik utat akarunk.
(Kiemelt kép: Koszticsák Szilárd / MTI)
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
