A modernkori pápaság történetében talán Ferenc a leginkább megosztó, a legtöbb botránnyal tarkított, és a legnehezebben érthető egyházfő. Miért olyan ellentmondásos? Ebben a cikkben a válaszokat a múltjában keressük. Kik álltak az ő a felemelkedése mögött, és milyen ideológiai háttérből érkezett Jorge Maria Bergoglio? Vajon tényleg a hit és az elhivatottság vezette útját, vagy ügyes politikai manőverek? A cikk feltárja Bergoglio családjának politikai kapcsolatait, a kommunista és peronista hatásokat, valamint azokat a rejtett összefüggéseket, amelyek mind hozzájárultak ahhoz, hogy végül az egyház élére kerüljön.
Bergoglio családjának kivándorlása és politikai háttere
Bergoglio olasz bevándorló családba született, akik az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején vándoroltak ki Argentínába. Ez az időszak Olaszországban Mussolini hatalomra kerülésével esett egybe, amikor az ország fokozatosan egyre autoriterebbé vált. Noha a fasiszta rezsim kezdetben nem üldözte az összes politikai ellenfelét, az 1920-as évek végétől kezdve a kommunista és radikális baloldali szervezetek tagjait intenzív megfigyelés alatt tartották, börtönözték be vagy kényszerítették emigrációra.
Fontos megjegyezni, hogy ekkor a zsidók még nem voltak közvetlen üldöztetés alatt Olaszországban, hiszen az 1938-as faji törvények meghozataláig a Mussolini-rezsim hivatalosan nem alkalmazott zsidóellenes politikát. Ezzel szemben a radikális baloldaliak, különösen a kommunisták és anarchisták, állandó célpontjai voltak a fasiszta titkosrendőrségnek (OVRA). Egyes források szerint Bergoglio családja nem pusztán gazdasági okokból hagyta el Olaszországot, hanem azért is, mert politikai környezetük miatt bizonytalan jövőt láttak maguk előtt. A családon belül mindig napirenden volt a politika. Igen valószínű, hogy Bergoglio már gyermekként, a családi asztalnál szívta magába a politika iránti vonzalmát. Voltak radikális baloldali nézeteket valló rokonok is, akik a munkásmozgalmi és kommunista eszméket támogatták. Voltak, akik a peronizmus hívei voltak. Gyermekként ez volt a szellemi miliő melyben a kis Bergoglio világlátása gyökerezett.
A család ellenzi papi pályáját
Nem csoda, hogy Bergoglio családja nem támogatta kezdetben azt az elhatározását, hogy pap legyen. Édesanyja, Regina Sivori különösen ellenezte ezt a döntést, mert úgy vélte, hogy fia többre hivatott, és inkább orvosi vagy jogi pályára kellett volna lépnie. A család egy része számára a papi hivatás kevésbé volt vonzó lehetőség, különösen az akkori társadalmi és politikai kontextusban, amelyben az egyház szerepe egyre inkább átpolitizálódott. Míg a katolikus családok számára hatalmas megtiszteltetés lett volna, hogy fiuk az egyház szolgálatába áll, Bergoglio családja – amelyben erős baloldali és kommunista eszmék is jelen voltak – inkább ellenérzéssel viszonyult ehhez a döntéshez. Egyes források szerint édesanyja próbálta lebeszélni fiát az egyházi pályáról, és amikor Bergoglio bejelentette döntését, mély csalódást érzett. Csak később, amikor pappá szentelték, enyhült a család ellenállása, de kezdetben jelentős feszültség alakult ki emiatt.
A jóslat: a gyermek egyszer pápa lesz
Egy régi pletyka szerint Bergoglio édesanyja egy jósnőnél járt, amikor fia még gyermek volt, és a jósnő állítólag azt mondta neki, hogy fiából egy napon pápa lesz. Bár ezt a történetet hivatalosan soha nem erősítették meg, egyes források szerint a család környezetében gyakran emlegették ezt a jóslatot, mint különleges előjelet a fiú jövőjéről. Érdekes módon maga Ferenc pápa sosem kommentálta ezt a pletykát, ami sokak szerint arra utalhat, hogy legalább részben igaz lehet.
Iskolai környezete és tanárai beállítottsága
Bergoglio oktatása erősen összefonódott az egyházi intézményekkel, különösen a jezsuita neveléssel. Fiatal korában a Buenos Aires-i Szent József iskolában (Colegio de San José) tanult, amely egy korábban konzervatív jezsuita iskola volt.
A jezsuiták oktatási hagyománya ekkorra már jelentős mértékben átalakult Latin-Amerikában, és sok tanáruk szimpatizált a baloldali gondolatokkal, különösen az állam szociális szerepvállalásának és a szegények védelmének kérdésében. A felszabadítási teológia eszméi is egyre nagyobb befolyást nyertek, amely a marxista osztályharc egyházi adaptációját jelentette.
Bergoglio egyik korai tanára, Lucio Gera, a latin-amerikai felszabadítási teológia egyik előfutára volt, és hangsúlyozta, hogy az egyháznak a szegények mellé kell állnia, akár az állami beavatkozás támogatásával is. Egyes források szerint Gera hatása érződött Bergoglio későbbi gondolkodásában, bár a jövőbeli pápa mindig is óvatosan kezelte a radikális marxista nézeteket.
A jezsuita rendben is voltak olyanok, akik közvetlen kapcsolatban álltak Perón rendszerével, és egyes történetek szerint fiatal éveiben Bergoglio is találkozott olyan papokkal, akik nem ellenezték a populista-baloldali ideológiai befolyást az egyházban.
A peronizmus hatásai
Ekkor a politikai közeget, Juan Domingo Perón populista-baloldali rezsimje uralta. A peronizmus egy nacionalista, populista ideológia volt, amely egyszerre épített a szociális igazságosságra és az autoriter kormányzásra. Bár a peronizmus hangoztatta a munkások és szegények védelmét, valójában egy állami kontrollra épülő, paternalista rendszer volt, amely elfojtotta a politikai pluralizmust és előszeretettel alkalmazott demagóg eszközöket hatalmának fenntartására.
A peronizmus egyik legmeghatározóbb eleme a szociális igazságosság és az állami újraelosztás támogatása volt, amelyet Ferenc pápa pápasága alatt is rendszeresen hangoztatott. Azt az elvet képviselte, hogy az egyháznak a szegények és kiszolgáltatottak pártján kell állnia, ami erősen emlékeztet Perón szociális populizmusára. Emellett Ferenc pápa élesen bírálta a kapitalizmust és a „piac diktatúráját”, amelyet igazságtalannak és embertelennek nevezett, hasonlóan ahhoz, ahogyan Perón az állami beavatkozás és a gazdasági centralizáció szükségességét hirdette.
A peronista politika egyik fontos jellemzője volt a nép és az elit szembeállítása, amely Ferenc pápánál is visszaköszön, hiszen beszédeiben gyakran hangoztatja, hogy a szegények és elnyomottak érdekeit kell védeni a hatalmon lévőkkel szemben. Ez a fajta retorika a peronizmus egyik alappillére volt, amely mindig is az „egyszerű emberek” védelmezőjeként pozicionálta magát az állami vezetés ellenében. Emellett Ferenc pápára is jellemző a politikai pragmatizmus, amely Perón egyik legfőbb taktikája volt: képes volt különböző politikai csoportokkal együttműködni, üzeneteit mindig az adott helyzethez igazítani, és az egyházi tanításokat a körülményeknek megfelelően módosítani. Bár Ferenc pápa hivatalosan soha nem vallotta magát peronistának, számos politikai és társadalmi kezdeményezése szorosan épít a peronizmus baloldali hagyományaira. Ezt a politikai pragmatizmust alkalmazza később egész életében Bergoglio, még későbbi Ferenc pápaként is. Ebből fakad, hogy a pápának annyi ellentmondásos megnyilvánulása van, amelyekről később hosszan írunk majd.
Személyes mesterei
Bergoglio fiatal korában több olyan személlyel is kapcsolatba került, akik a peronista és baloldali eszméket hirdették. Ernesto Cardenal nicaraguai pap és forradalmár, valamint Ramón González SJ egyaránt meghatározó befolyással voltak Bergoglio gondolkodására. Cardenal, aki a szandinista forradalom aktív tagja volt, a marxista ihletésű felszabadítási teológiát hirdette, amely a szegények aktív politikai és társadalmi felszabadítását célozta meg. Bár Bergoglio később hivatalosan nem támogatta a radikális felszabadítási teológiát, gondolkodásában visszaköszöntek Cardenal hatásai, különösen az állam és az egyház együttműködésével kapcsolatban. González ezzel párhuzamosan a peronizmus szellemi hátterét erősítette benne, amelyben az állami beavatkozás és a politikai pragmatizmus az egyházi szerepvállalás alapját képezte. Mindketten olyan nézeteket közvetítettek Bergoglio felé, amelyek az egyház társadalmi szerepének újraértelmezését, a hierarchia lebontását hangsúlyozták.
Titkos találkozók és karrierizmusa
Pletykák szerint Bergoglio több alkalommal is részt vett olyan titkos találkozókon, ahol a peronista kormány és az egyházi vezetők próbálták összehangolni politikai stratégiáikat. Ezek a találkozók állítólag az egyház és a kormány közötti kapcsolatok szorosabbra fűzését szolgálták, hogy a peronizmus ideológiáját beépítsék az egyházi szociális tanításba.
Bergoglio fiatal jezsuitaként kezdetben megfigyelőként vett részt ezeken a találkozókon, de ambiciózus és politikailag érzékeny egyénisége révén fokozatosan fontosabb szerephez jutott. Egyes források szerint törekvő, diplomáciai érzékkel rendelkező fiatal papként gyorsan elnyerte befolyásos egyházi és politikai szereplők bizalmát.
A találkozókon egyes források szerint a jezsuita rend egyes vezetői és Perón közeli bizalmasai vettek részt, és céljuk az volt, hogy az egyház közvetítő szerepet vállaljon a politikai stabilitás fenntartásában, miközben a baloldali populista eszmék térnyerését is támogatta. Sokan úgy vélték, hogy Bergoglio gyors előrehaladása a jezsuita hierarchiában részben ennek a politikai kapcsolatrendszernek is volt köszönhető, hiszen fiatal korától kezdve kiváló kapcsolatokat ápolt mind egyházi, mind politikai körökben.
Fiatalkori szabadkőműves kapcsolatai
Bár nincs hivatalos bizonyíték arra, hogy Jorge Mario Bergoglio fiatal éveiben kapcsolatban állt volna a szabadkőművességgel, különböző források és pletykák szerint egyes jezsuita körökben megjelentek szabadkőműves eszmék, és Bergoglio is érintkezhetett ilyen gondolkodású egyházi személyekkel. Az 1960-as években, amikor Bergoglio Buenos Airesben teológiát tanult és később tanított, a jezsuita rendben belső viták zajlottak az egyház modernizálásáról és a szabadkőműves kapcsolatok lehetőségéről. Egyes források szerint Lucio Gera és Rafael Tello, két befolyásos argentin teológus, akik nagy hatással voltak Bergoglióra, szoros kapcsolatot ápoltak olyan gondolkodókkal, akik a szabadkőművességhez köthető eszméket vallották. Különösen az egyház decentralizálására és a vallások közötti párbeszédre vonatkozó nézeteik voltak hasonlóak. Pletykák szerint Bergoglio fiatal éveiben részt vett olyan egyházi és akadémiai találkozókon, amelyeken szabadkőműves ideák is felmerültek, különösen a felszabadítási teológia és az egyházi reformok kapcsán. Ezeken az összejöveteleken egyes jezsuiták a hagyományos egyházi hierarchia lebontását és egy „demokratikusabb” egyház megteremtését szorgalmazták, ami egybecseng a szabadkőművesség egyes célkitűzéseivel.
Egy másik, kevésbé alátámasztott állítás szerint Bergoglio a 70-es években kapcsolatban állt bizonyos Buenos Aires-i akadémiai körökkel, ahol a szabadkőművesség és a katolikus egyház reformja közötti összefonódás kérdéseit tárgyalták. Bár konkrét bizonyítékok nincsenek arra, hogy Bergoglio maga is szabadkőműves lett volna, egyházi reformokkal kapcsolatos nézetei, különösen a Vatikán központosított hatalmának gyengítése, sokak szerint szabadkőműves befolyást tükröznek.
A legfontosabb ideológiai kurzus
Talán a legérdekesebb szabadkőműves kapcsolata Mimí Langer pszichoanalitikus és Antonio Quarracino bíboros között alakult ki. Langer, aki a spanyol polgárháborúban a kommunista erők oldalán szolgált mint a Nemzetközi Orvosi Brigádok tagja, egyike volt azoknak a baloldali értelmiségieknek, akik aktívan részt vettek a háború legvéresebb egyházellenes megtorlásaiban. A háború során a radikális baloldali csoportok több ezer papot, szerzetest és világi keresztényt végeztek ki, kolostorokat égettek fel, templomokat romboltak le, és számos esetben katolikus egyházi személyek sírjait gyalázták meg, demonstrálva az egyház teljes megsemmisítésére irányuló szándékukat. Langer később egy éven át Bergoglio pszichoanalitikusa is volt, egy olyan időszakban, amikor a jövőbeli pápa mélyponton volt. Ez a kapcsolat nem csupán terápiás jellegű volt, hanem politikai és világnézeti értelemben is hatást gyakorolhatott Bergoglio gondolkodására, későbbi egyházi kapcsolataira és előmenetelére.
Bár Quarracino bíborost konzervatív egyházi vezetőként tartották számon, sokan kétségbe vonják, hogy valóban távol tartotta-e magát a szabadkőművesség befolyásától. Kapcsolatai a B’nai B’rith zsidó szabadkőműves páhollyal különösen figyelemre méltóak, mivel ő volt az, aki engedélyt adott arra, hogy az 1994-ben elindított kristályéjszakai megemlékezéseket katolikus templomokban tartsák, amivel egy addig példa nélküli szoros együttműködést hozott létre a páholy és az egyház között. Egyesek szerint ez vagy szándékos kompromisszum volt a szabadkőműves erők felé, vagy annak a jele, hogy maga Quarracino is befolyásuk alatt állt.
Mimí Langer volt az, aki Quarracino figyelmébe ajánlotta Bergogliót, elősegítve ezzel későbbi egyházi előmenetelét. Ez a kapcsolat azért is különösen érdekes, mert Langer marxista eszméket vallott, miközben egy olyan egyházi vezetővel működött együtt, akinek konzervatív hírneve volt, mégis támogatta Bergoglio előrelépését az egyház ranglétráján. Mindez újabb bizonyítéka lehet annak, hogy Bergoglio nem csupán vallási vezetőként, hanem politikai túlélőként is tevékenykedett, akinek előmenetelét olyan személyek támogatták, akik maguk is kétes ideológiai és politikai hátterű körökkel álltak kapcsolatban.
Valójában Bergoglio nem lehetett volna pápa e két ember – Mimí Langer és Antonio Quarracino – nélkül. Quarracino volt az, aki bíborosként kivételes módon támogatta és emelte fel Bergogliót, lehetőséget biztosítva számára, hogy elérje a legmagasabb egyházi tisztséget. Ennek azonban ára volt: a hálózat, amely előre vitte, olyan ideológiai és politikai kötelezettségeket is rótt rá, amelyek befolyásolták későbbi egyházi döntéseit és megnyilatkozásait. Akár tudatosan, akár kényszer hatására, de Bergoglio később olyan kérdésekben foglalt állást, amelyek összhangban álltak azoknak az erőknek az érdekeivel, akiknek köszönhette felemelkedését.
Folytatás következik
Jorge Mario Bergoglio életútja tele van politikai cselszövésekkel, ellentmondásokkal és rejtett kapcsolatokkal, amelyek egyaránt hozzájárultak pápai felemelkedéséhez. Az argentin baloldali ideológiák, a peronizmus, valamint a szabadkőműves és felszabadítási teológiai hatások mind nyomot hagytak gondolkodásában, döntéseiben és egyházi vezetői stílusában. Bár soha nem azonosította magát nyíltan ezekkel az eszmékkel, a múltja és a környezet, amelyben nevelkedett, egyértelműen formálta politikai és vallási nézeteit.
Ferenc pápa története azonban itt nem ér véget. A következő részekben azt vizsgáljuk meg, hogyan jelentek meg ezek a hatások pápaságának éveiben, milyen ellentmondásos döntéseket hozott, és milyen botrányok övezték megnyilatkozásait. Elemezzük majd politikai és vallási állásfoglalásait, az egyház hagyományos tanításaitól való eltéréseit, valamint azokat a döntéseket, amelyek miatt egyszerre vált népszerű és vitatott figurává a katolikus világban.
A szerző római katolikus pap.
(Kép: AFP)
„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
