– Ha Jézus Krisztus nem hitt volna abban, hogy mi képesek vagyunk megtanulni a szeretet parancsát, és jó testvérekként együtt építeni az Isten országát, akkor – hogy őszinte legyek – nem jött volna karácsonykor közénk, mert milyen Isten az, aki egy döglött lóra patkót ver? – fogalmazott a Magyar Jelennek adott adventi interjújában Böjte Csaba, ferences szerzetes, aki a dévai karácsony mellett felidézte gyermekkori emlékeit is a várakozás heteiből.
– Nemrégiben több napot töltött egy budapesti kórházban. Hogy van most?
– Ottlétem alatt kiderült, hogy kétoldali tüdőgyulladásom van, ezért úgy engedtek el, hogy legalább 21 napot töltsek elcsendesedéssel, azaz pihenjek. Tényleg úgy érzem, szükség van erre a gyógyulós pár hétre. Gyerekeknek úgy mondtam, nincs annyi kakaó, mint volt bennem.
– Hogy telnek ezek a napok?
– Egy ilyen nagy családban rengeteg dolog van. Van amelyik gyerekünk ép férjhez készül, míg egy másik keresztelésre. Az elmúlt 30 évben több mint hatezer gyermeket fogadtam be, közel ötezer pedig már ki is repült. Van, aki 15-20 évet töltött itt: már 6 hónaposan idekerült, aztán egyetemet végzett. Ez hozzánő az ember szívéhez. De ők is ragaszkodnak. A legtöbben azt írják be a hivatalos papírokba, hogy a Szent Ferenc Alapítványnál született. Gyakran beszélek velük telefon, van örömhír és és szomorúság is.
– Milyen adventi időszak Déván?
Minden napnak meg van a maga szépsége a rorate jóvoltából. Most ugye nem lehet menni a pandémia miatt, így sokat vagyunk együtt. Most nem fizikailag, vízszintes síkon mozgunk, hanem
a befelé szemlélődés útján, a tanulás, a gondolkodás útján indulunk el, mert ezen az úton nem lehet megfertőződni.
Minden reggel tartunk egy hajnali roratet, ami nem kötelező a gyerekeknek, de teli van a templom hál’ istennek. Legutóbb arról elmélkedtünk például, hogy a szentcsaládban hogyan nevelkedett a kamasz Jézus. És a Szentírás szerint a Szűzanya nem fenyegetőzik veréssel, hogy a fia eltűnt, hanem párbeszédet kezdeményezett a kis Jézussal, aki elfelejtett szólni, hogy meglátogatja a jeruzsálemi templomot. Én ezzel arra biztattam az itteni kamaszokat, hogy beszélgessenek az idősebb gyerekekkel, gondolkozzanak együtt azon, mit miért tesznek. Induljon be a párbeszéd, az együtt elmélkedés.
– Egy ekkora családban hogy élik meg a Kisjézus születését?
– Mi most 108-an vagyunk, szűk családi körben, de igazából olyan ez kicsit, mint a narancs. Úgy lehet elképzelni, mert 7-8 gyermek van egy szociális családban. Tehát 12 egymástól teljesen független család van, ahol élik a maguk önálló életét.
A nagy ebédlőben lesz egy nagy karácsonyfa, de emellett lesz 12 kis karácsonyfa is.
Vannak közösségi programok is, mint a szentmise, vagy a közös vacsora, de a kis közösségek a maguk belső életét élik.
– Ha a saját gyermekkorára gondol, mi jut eszébe az adventről, a karácsonyról?
– Miután édesapám meghalt, nagymamáinknál laktunk. Ez egy több generációs család volt, sok unokatestvérrel, és ilyenkor sokkal több időnk volt egymásra. A nagyok is leültek kártyázni, énekelni, és én gyermekként ezt az ünnepi hangulatot nagyon nagyra tartottam. Ilyenkor nem kellett sietni sehova. Karácsonyra jobbára zoknit és könyveket kaptam: Verne Gyulát, Jókait, ezeket a szünetben el is olvastam.
– Mi kerülhetett az asztalra a könnyebb-nehezebb időkben?
– A nagyszüleimnél mindig voltak juhok, disznók, tehén, és ilyenkor vágtak, ugye. Előkerült a disznótoros vacsora, nagymamám a kemencében kenyeret sütött. Még most is érzem a számban az ízét. Ilyenkor talán a Román Kommunista Párt is megemberelte magát, és némi narancs azért jutott, ami nekem gyerekként nagy élmény volt. Ha visszagondolok, nem érzem a kommunizmus súlyát, sokkal inkább a nagycsalád örömére emlékszem, ez lengi be a szívemet.
– Az idei karácsony közeledtével milyen gondolatokkal segítené a várakozást?
– Azt látom, hogy sok ember pesszimista, rossz kedvű, búval bélelt. Mondhatnám azt is, hogy sokan úgy gondolják, itt a világvége, a világpolitika, meg a járvány miatt, de én mindig azt szoktam mondogatni, egy keresztény nem a világvégét, hanem Isten szeretetének a kiáradását várja. A Miatyánkkal nem azért imádkozunk, hogy jöjjön el a világvége, hanem hogy „jöjjön el a te országod”!
Ha Jézus Krisztus nem hitt volna abban, hogy mi képesek vagyunk megtanulni a szeretet parancsát, és jó testvérekként együtt építeni az Isten országát, akkor – hogy őszinte legyek – nem jött volna karácsonykor közénk,
mert milyen Isten az, aki egy döglött lóra patkót ver? Jézus Krisztus hitt abban, hogy képesek vagyunk felnőni oda, ahol tényleg vele, a Szentháromsággal egy asztalhoz ülünk. Igazából erről szól a jézusi írás, és ezt a reményt kellene karácsonykor szívünkkel kiárasztani, hiszen Jézus megszületett értünk, mert hisz bennünk.
Nem az a lényeg, hogy én miben hiszek, hanem az, amiben Jézus Krisztus hisz.
Annál szebb hitvallást Isten nem tehetett volna az ember mellett, mint a karácsonyi megtestesülés.
(Fotó: Máté Krsiztián)
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
