Két létszemlélet ütközése – Dér Dániel írása

Az idei Pride hónap remek alkalom arra, hogy meghúzzuk azokat a vonalakat, amelyek szembeállítják az LMBTQ-ideológiát a nemzetben gondolkodókkal Magyarországon és a világban. Ez a globális ideológia az áprilisi kormányra kerülése óta minden akadályt elhárított az útjából, így az esemény ezúttal tényleg háborítatlanul zajlik. A Magyar Jelen Kiútkereső című rovatában Dér Dániel, a Mi Hazánk Ifjai politikusa fejti ki gondolatait.

Fontos leszögezni, hogy ebben az írásban nem azokról a „kereszttűzbe” önként besétált emberekről lesz szó, akik tudatlanságukból fakadóan egyik vagy másik oldal pártját fogják. Sokkal inkább arról a két, lényegét tekintve teljesen eltérő létszemléletről, amely meghatározza ezeket az oldalakat. Ez a szembenállás – tetszik vagy sem – csakis az egyik fél teljes behódolásával végződhet.

Először is próbáljuk meg egymástól függetlenül, a maguk valójában értelmezni a két oldal alapelveit.

A nemzeti oldal

Nemzeti, nacionalista, konzervatív, de akár klasszikus szociáldemokrata is lehet az, aki ide tartozik. Őket nevezhetjük a hagyomány pártfogóinak is. Ennek az oldalnak a képviselője minden olyan ember, aki hagyományos neveltetésben és szocializációban részesült, akit valamilyen formában egészséges társadalmi közeg vett körül, és aki elismeri a nemzet létjogosultságát.

A nemzeti gondolkodású ember azt vallja, hogy a nemzet a legnagyobb olyan társadalomszervező elv, amely képes összefogni és megtartani az emberek egy csoportját a közös nyelv, kultúra és történelmi élmények révén. Elképzelése szerint ami a nemzet felett áll, az már annyira megfoghatatlan, hogy az egyén nem tud hozzá olyan érzelmi kapcsolatot kialakítani, amely áldozathozatalra késztetné.

Meglátása szerint az élet nem szólhat csakis az individuumról: szükség van az egészséges kollektivitás elvére. Arra, hogy ha a sors úgy kívánja, áldozatot tudjunk hozni egy nagyobb közösségért, még akkor is, ha ezzel egyénileg rosszabbul járunk. Hiszen ebben a szemléletben nemcsak az „én” létezik, hanem a „mi” is.

Másképpen fogalmazva: a nemzeti gondolkodású ember folyamatos megfelelési kötelezettséggel tartozik ősei felé, akiktől örökségül kapta a jelent, és felelősséggel tartozik azok felé, akik majd utána jönnek. Ennek értelmében elítél minden olyan szervezőelvet, amely a nemzeti keretek felbontására, az egység és a közösség által nyújtott közös élmény megszüntetésére irányul.

Az LMBTQ-ember

Ő a posztmodern kor szüleménye. Ezen irányzat gondolkodói arra a következtetésre jutottak, hogy a nemzetért áldozatot hozni felesleges, hiszen az a múltban is csak szenvedést és pusztulást okozott. Úgy vélik, a nemzeti identitás csupán egy társadalmi konstrukció, amelyet az emberek irányítására alkottak meg. Szerintük ha mindenki csak önmagával foglalkozna – egy felette álló cél helyett az „én” minden igényét és vágyát kiszolgálva (akár mások kárára is) –, fokozatosan megszűnnének a világban a konfliktusok. Ebben az utópisztikus gondolkodásban végül a szexuális jogok váltak a világbékéhez vezető legújabb ösvénnyé.

A szexualitás az „én”, vagyis a teljes ember alatt található; lényegét tekintve csupán egy részlet. Ezt piedesztálra emelve viszont egy teljesen más, a feje tetejére állított értékrendet kapunk, amelyben a legfőbb érték nemhogy önmagunk felett, de egyenesen önmagunk alatt helyezkedik el.

Minden olyan hatást el kell törölni, amely születésétől fogva abba az irányba befolyásolná az egyént, hogy ő egy nagyobb egész része. Úgy vélik ugyanis, hogy az ilyesmi korlátozza a személyes szabadságot, és egy olyan struktúrába olvasztja be az embert, amelyhez az „én” születésétől fogva csakis kényszerből tartozik.

Itt meg kell állnunk tisztázni: az LMBTQ-ideológia és az emberi szexualitás két különböző dolog. Míg az előbbi ideológiai alapon áll, saját irodalommal, szertartásokkal és jelképrendszerrel rendelkezik – amit hosszú évtizedek alatt gondolkodók, gazdasági és politikai szereplők, illetve a kultúra alakítói apránként csepegtettek az emberek agyába –, addig az utóbbi genetikai determináltság. Éppen ezért szomorú, hogy a kettőt próbálják egy táborba terelni. Szerencsétlenül járt embertársainkat – akiknek jelentős része gyermekkorában szexuális vagy pszichológiai abúzus áldozatává vált – csak kihasználják: a hátuk mögé bújva próbálják ráerőltetni mesterséges gondolatvilágukat a társadalomra. Amikor LMBTQ-kritikáról beszélünk, pontosan tudjuk, hogy azokról van szó, akik ennek az ördögi játéknak a mesterei vagy vak talpasai.

Kibékíthetetlen ellentét

A fentiek alapján: míg a nemzetben gondolkodó ember önmaga fölé helyezi létezése végcélját, addig az LMBTQ-ember önmaga alá teszi azt. Ennek értelmében a két nézőpont képtelen a találkozásra. Minthogy teljesen más tartományokban mozognak, ebből egyenesen következik a köztük lévő állandó konfliktus.

A hagyományban gondolkodó ember a nemzetet nem korlátnak, hanem a kiteljesedés lehetőségének tekinti, míg az önmagát a szexuális identitására redukáló egyén számára az teher. Utóbbi ugyanis olyan altruista hozzáállást követelne meg tőle, amelyet nincs kedve tanúsítani. Ő nem a nemzetéért létezik, hanem a saját szexualitásáért. Éppen ezért vonzódnak ezek az emberek olyan államszervezési elvekhez, amelyekben az állam immár nem szabályozó és célmeghatározó szerepet tölt be, hanem – menedzseri funkciókra korlátozva – kizárólag a gazdaság akadálytalan működéséért felel. Vagyis nem azt nézi, kik a lakói, csak azt, hogy a piac elvei minden pillanatban érvényesüljenek. Ilyen az Európai Egyesült Államok vagy a világkormány terve is.

A család intézménye a legforróbb ütközőzóna, hiszen mindkét fél ebből indul ki.

A nemzetben gondolkodó egyén számára a család az első szocializációs közeg, amely bevezeti őt a társadalomba és annak normarendszerébe. Ebből a kiindulópontból indul az a fokozatos fejlődési folyamat, amelynek végén a gyermek a társadalom teljes jogú tagjává, a hazáért, vagyis a nemzeti közösségért áldozatra kész polgárrá válik.

A másik fél számára a család az első rablánc, amellyel megkötik az egyént a tiszta individualitás megélésében. Hiszen a szülők személyében itt mutatkozik meg elsőként az autoritás, valamint a feladatok és normák betartásának kötelezettsége. Itt találkozik először a nemi szerepek determináltságával – azzal, hogy mindenkinek előre leosztott lapokkal kell leélnie az életét. Pedig a valóság az, hogy a hagyományos kereteken belül mindig is kellő mozgástér állt rendelkezésre ahhoz, hogy az ember a tettei és a karaktere alapján érdemelje ki a társadalom, valamint önmaga elismerését.

A szexualitásban keresett végcél egy áltranszcendens beteljesülést hitet el az áldozataival, miszerint még a földi életben lehetséges a teljes kiteljesedés, és nem is létezik élet a halál után. Ugyanakkor ennek a célnak az útjában áll mindaz, amit a másik oldal képvisel: ez maga a tiszta materializmus.

Minthogy biológiai úton ez az ideológiát követő embercsoport terjeszkedésre képtelen – hiszen természetes módon az arányuk minden korban ugyanaz az egy-két százalék maradna –, nem marad más út számukra, mint a menet közbeni „kiszakítás a mátrixból”. Ennek része a kultúrán keresztüli alapvető emberi értékrend megváltoztatása, illetve – ami még aljasabb – az árva gyermekek örökbefogadása. Itt ütközik ki talán a legnagyobb ellentmondás. Ugyanis az, hogy a család intézménye ellen lázadnak, csupán addig a pontig volt fontos számukra, amíg maguk is az autoriter, vagyis a szülői szerepbe nem kerültek. Nem véletlen, hogy az ilyen családoknak áldozatul eső gyermekek közül sokkal többen válnak hozzájuk hasonlóvá. Ez pedig nem annak a következménye, hogy több szabad akaratot hagynak a gyermeknek, hogy maga döntse el, milyen nemű valójában, hanem éppen annak, hogy a gyermek számára kiskorában a szülői minták másolása a legfőbb szocializációs forrás. Felesleges felvetni azt a hamis hipotézist, hogy vizsgáljuk meg, mi lesz egy szülők nélkül felnövő gyermekből, hiszen az ember csak neveltetés útján képes teljes értékűen kifejlődni.

Nagyon sajnálatos, hogy rengeteg honfitársunkat képesek megvezetni a mesterkélt áldozati szereppel. Biztos vagyok benne: ha mindenki átlátná ennek a lényegi kérdésnek a fundamentumait, a jelenleginél sokkal alacsonyabb lenne az elfogadottságuk aránya.

Az is sajnálatos, mennyi fiatal esik áldozatául ennek a szellemi világjárványnak az interneten és a diszfunkcionális közösségeken keresztül. Sokuk nem is sejti, milyen alattomos terv aktív résztvevőjévé vált.

Mi is akkor a végcél?

Az LMBTQ-ideológia mai haszonélvezői rájöttek arra, hogy ha az egyén egy önmaga alatti létcél rabja, immár nem érdekli, mi történik az önmaga feletti szinten, vagyis a nemzetével. Az erős nemzet ugyanis minden korban az útjában állt annak, hogy a globális nagytőke piaci hegemóniát szerezve, államok feletti államként uralkodjon az embereken.

A mai piac valódi vezetői, a felső egy százalék nem vall semmit a pénz uralmán és a tiszta hatalomvágyon kívül. Érdekes módon számukra is hasonló a végcél, mint az LMBTQ-áldozatoknál: eljutni a végső kiteljesedéshez még ezen a földön. Ez náluk nem jelent mást, mint emberből istenné válni – egy olyan állapotba, ahol már nem vonatkozik rájuk semmilyen erkölcsi vagy törvényi szabályozás, és ahol azt tehetnek, amit akarnak. Ez a törekvés nem jelent mást, mint a társadalom átgyúrását a saját, torz mintájukra.

Végkövetkeztetésként elmondható: a valódi ellenség nem más, mint a globális nagytőke, amely kihasználja a mindenkori emberi esendőséget. A mai világ szorongással és félelemmel teli atmoszférájában egy olyan drogot nyújt a kétségbeesetteknek, amelyen keresztül mindent „szivárványosnak” láthatnak. Azt hiszik, boldogok, de életük végén rá kell majd jönniük, hogy átverés áldozatai lettek: bármennyire élték is meg torz szexualitásukat, lelkük mélyén sosem jutottak el a végső megnyugvásra – ekkor azonban már késő lesz.

Feladatunk tehát a nemzetállamok és a mögöttük álló minden egyéb szint védelme a családig és az egyénig, hiszen egy felépítményt a legegyszerűbb alulról felrobbantani. Az LMBTQ-lobbi áldozatainak pedig kívánjunk mielőbbi eszmélést, mert nekünk ezeket az embereket meg kell mentenünk: ők csupán egy átverés áldozatai. Gondoljunk bele abba, hogy ez a több millió áldozat, ez a rengeteg lelkileg megroncsolt ember akkor is itt lesz velünk, amikor ez az egész téboly már a múlté lesz!

Kapcsolódó: