Vége a harmincéves orbáni jobboldalnak?

Egy évvel ezelőtt, 2025 márciusában indítottuk el a Magyar Jelenen a Kiútkereső rovatot, amelynek célja – egyebek mellett – „a nagy magyar sorskérdések megvitatása” volt. Ebbe a célkitűzésbe nagyon jól illeszkedik a jobboldal helyzetének értékelése és jövőjének meghatározása az április 12-i választás teremtette, eddig sok szempontból ismeretlen helyzetben. A következő írás ennek a közös gondolkodásnak a folytatását célozza meg.

Zárug Péter Farkas a választás után nem sokkal közölt interjújában – saját módszertanára támaszkodva – azt állította: Orbán Viktor érdemi (!) visszatérésére mindössze húsz százalék esélyt lát. Két okból is hajlamos vagyok hinni neki: egyrészt Orbán Viktor jelentős politikai szereplővé válása óta közelről figyeli a közéletet, másrészt később kampányvezetőként kilencből nyolc választást nyert meg fideszes vagy Fidesz-közeli jelölteknek. Amennyiben Zárug jóslata beigazolódik, úgy azt is fontos áttekinteni, miért és hogyan volt 

Orbán a centruma – azaz nem csupán szereplője, alakítója vagy megkerülhetetlen tényezője, hanem valódi középpontja – a magyar jobboldalnak éppen 1996 óta.

Enélkül érthetetlen lenne a harmincegy éve nem látott lehetőség jelentősége, amely az elkövetkezendőkben a magyar jobboldalra vár. A jövő jobboldalát alakítók többsége ugyanis még nem is élt, vagy csupán gyermek, esetleg serdülő volt abban a zavaros időszakban, amikor a Liberális Internacionálé alelnökéből a konzervatív magyar jobboldal vezetőjévé vált az akkor mindössze 33 éves Orbán Viktor.

Erre az időszakra, 1996 környékére tehető, amikor a korábban radikálisan liberális Fideszt átkormányozta a széteső, népnemzeti-jobboldali rendszerváltó néppárt, az MDF pozíciójába. Megkerülhetetlen és megkérdőjelezhetetlen tekintélyű tényezővé végül az 1998-as választási győzelem tette. Ehhez nagyban hozzájárult Torgyán József jelöltjeinek visszalépése, valamint a jobboldali sajtó és a véleményvezérek támogatása: az akkori közmédia egyes munkatársai, a Magyar Demokrata hetilap, a Napi Magyarország és részben a Magyar Nemzet is mögé állt.

Sikeres kormányzása megerősítette, hogy a nemzetben gondolkodóknak ő az első számú iránytűje. Ezen az sem változtatott, hogy a Csurka István vezette MIÉP az 5 százalékos küszöböt meghaladó eredménnyel bejutott a Parlamentbe (érdekesség, hogy a MIÉP sikeres, 1998-as kampányát is éppen Zárug Péter Farkas vezette).

A MIÉP sokak szerint konstruktív ellenzékként működött, mások értelmezésében viszont Orbán kapcarongya volt. Az 1998–2002-es ciklus végén egy hajszállal – a legutóbbi választási haccacáréhoz hasonló, azóta sem látott közéleti felhajtás közepette – Orbán és a jobboldal elbukta a választást; a MIÉP kiesett a törvényhozásból, majd lassan eltűnt a süllyesztőben. Orbán ennek ellenére – és éppen emiatt – polgári körök néven sikeres ellenzéki tömegmozgalmat szervezett. Ezzel párhuzamosan a jobboldal megkérdőjelezhetetlen, immár személyében is egyeduralkodó vezetőjévé vált, hiszen Torgyán és Csurka is lassú politikai háttérbe szorulásnak indult, az MDF törpepárttá zsugorodott maradéka pedig komótosan átsorolt a túloldalra. Orbán ebben a pozícióban vezette volna újabb győzelemre a jobboldalt 2006-ban, immár Gyurcsány Ferenc ellenében – ám ekkor még sikertelenül.

Ekkor belső körökből megpróbálták elmozdítani a jobboldal éléről, ám ebben az időszakban már komoly, a nyilvánosság számára láthatatlan gazdasági hátországot szervezett maga és politikai családja köré.

A 2006-os Gyurcsány elleni felkelés sem tudta megingatni a vezetői pozícióját – az utcai zavargások teremtette feszült helyzetet taktikusan átalibizte –, és a fideszes belső liberális körök vérszegény puccskísérlete sem tett kárt benne. Az első komolyabb veszélyt – igaz, jóval később – Vona Gábor jelentette rá, aki 2007 nyarán megszervezte a Magyar Gárdát. Ezzel akkora médiahekket csinált, hogy a balliberális média a szinte még ifjúsági pártocskából 2010-re össze is kalapált egy komoly, középpárti százalékos eredményt elérő Jobbikot.

A Fidesz viszont kétharmaddal tarolta le az országot, a történet többi stációját azóta ismerjük: Orbán maradt a jobboldal epicentruma. 

hogy a harminc éve tartó történet véget ért, és a jobboldal soha többé nem lesz az a tér, ahol Orbán Viktor az igazodási pont.

Megítélésem szerint a választási eredmény olyan esélyt és lehetőséget teremtett a jobboldal számára, amelyet a döntő többség – de talán az egész politikai közösség – még fel sem fog. Nem csoda, hiszen harminc év elszívott levegője után most végre mindenki friss oxigénhez juthat.

Incze Bélának, a Légió Hungária vezetőjének egyik bejegyzésével egyetértve – aki szerint a jobboldalnak meg kell tisztulnia és újra kell rendeződnie – ki kell mondani: ahhoz, hogy a romokból egy korszerű, organikus és egészséges jobboldali kulturális tér jöhessen létre, alá kell húznunk, mi okozta eddig a problémát. 

A jövő építése ugyanis most kell, hogy elkezdődjön, fideszes fordulattal élve: a jövő elkezdődött.

A siker esélye a Mi Hazánk számára – az említett interjúban Zárug által is kiemelten – adva van, ehhez azonban vonzó, választható alternatívává kell válniuk. Méghozzá egy olyan közegben, ahol a szélsőségesnek bélyegzetteket már nemcsak megvetik, de le is járatják; ahol az új tanítóhivatal-média fél perc alatt letekerhet bárkit, és ahol a reality show-vá silányuló rocksztár-politikai miliőben többé nincs helye műkedvelő politikusoknak a vezetői szinteken.

Horváth Ádám

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját. Amennyiben Ön is beszállna a jobboldal helyzetéről és jövőjéről szóló diskurzusba, várjuk véleményét a szerk@magyarjelen.hu címre, a tárgyban „Kiútkereső” megjelöléssel!

Kapcsolódó: