Amerika: háborúskodom, tehát vagyok

Kultúrája jellegénél fogva Amerika egy militarista konglomerátum, amely a háború által és a háborúért él. Amerikát a háborús kultúra féktelen elburjánzása jellemzi, amely egy tágabb értelemben vett kultúraként a háborúból táplálkozik, és fordítva: elárasztja a társadalom egészét és ránehezedik működésére. Gazdag István írása.

Függetlensége kivívása óta az Egyesült Államoknak gyakorlatilag mindig szüksége volt legalább egy „történelmi ellenségre”, amellyel szemben szüntelen háborús mozgósítással és féktelen nacionalista propagandával heterogén népessége nemzeti önazonosságának erősítése mellett uralkodó kasztja imperialista mohóságát is kielégítheti. Kezdetben Mexikó, majd – az amerikai polgárháború rövid, ám megrázó belvillongása után – Spanyolország, a 20. század első felében Németország (a második világháborúban Japánnal együtt), a hidegháború idején pedig a Szovjetunió töltötte be ezt a szerepet. Putyin bágyadt kísérletei az orosz nagyhatalmi státusz fokozatos visszaszerzésére ismét ürügyet szolgáltattak az amerikai politikát de facto irányító katonai-ipari komplexum plusz Pentagon plusz fináncoligarchia triumvirátusnak a háborús pszichózis fokozásához, amely azonban nem elégszik meg egyetlen ellenséggel. Így Oroszország mellett immár Kína is a célkeresztjébe került, noha a nemzetközi szintéren folytatott konfliktuskerülő politizálása nemigen ad alapot erőszakos fellépésre, növekvő gazdasági ereje viszont elég ürügyet szolgáltat a vele szembeni kardcsörtető magatartásra Washington szemében.

Fennállásának 250 éve alatt az USA 232 évet töltött háborúskodással, más szóval 1776-os megalakulása óta mindössze 28 évig maradt békében, noha összesen csak öt esetben nyilvánította magát hivatalosan is hadviselő félnek (1812–1815 amerikai–brit háború, 1846–1848 mexikói–amerikai háború, 1898 spanyol–amerikai háború, első és második világháború). Néhány momentum a kép érzékletesebbé tételéhez: 1776 óta bármelyik évben durván 90 százalék az esélye annak, hogy az USA hadat visel; sohasem maradt egy teljes évtizedig háborún kívül; egyetlen egyszer esett meg vele, hogy öt éven át nem háborúzott, éspedig a Nagy Pangás izolacionista időszakában, 1935-től 1940-ig. Csaknem minden háborújában ő volt az agresszor, és a második világháború óta szinte az összes konfliktust az amerikaiak (vagy csatlósaik) robbantották ki, nem is beszélve a CIA által végrehajtott titkos akciókról (kormányok megbuktatása, állami vezetők vagy ellenzéki politikusok meggyilkolása, terrorcselekmények, szabotázsok stb.).

Egy évtized alatt (1965–1975) több mint hárommillió ember halálát okozták Vietnámban, ahol napalmbombáikkal óriási termőterületeket változtattak kietlen pusztasággá. 1964 és 1973 között több mint kétmillió tonna bombát dobtak le Laoszra, annyit, mint a második világháború alatt összesen. Minden racionális mértéket nélkülöző, eszeveszett bombázásaikkal szó szerint a vörös khmerek karjaiba taszították a kambodzsai földműveseket. Felfegyverezték az afgán iszlamistákat a szovjet jelenlét ellen, és így nagymértékben hozzájárultak az iszlám dzsihadizmus felszításához világszerte. Lerohanták Irakot, legalább félmillió halálos áldozatot követelve a polgári lakosság körében, és háborús tűzfészekké téve az egész régiót. Ugyanakkor tipikusan amerikai sajátosság a birodalmi arroganciának a protestáns-puritán mentalitásban gyökerező képmutatással való ötvözése, ahogyan az iráni atomprogrammal kapcsolatban is megnyilvánul. Egyenesen obszcén, hogy éppen az az ország „óvja” a világot az állítólagos iráni atomfenyegetéstől, amely egyedüliként vetett be atomfegyvert, ráadásul polgári célpontok ellen, és amely (Franciaország társaságában) atomfegyverrel látta el Izraelt, amely egyedüliként deklarálta, hogy adott esetben kész lenne azt be is vetni (vö. Sámson-opció).

Noam Chomsky amerikai nyelvészprofesszor szerint a világ közvéleménye nem számít, ha ellenkezik az amerikai stratégiával. „A Nyugat az Egyesült Államokat jelenti, és mindenki mást, aki követi. Amit pedig a nemzetközi közösségnek neveznek az Egyesült Államokban, az az Egyesült Államok és mindazok, akik egyetértenek a politikájával. Ki a nemzetközi közösség? Ezt az Egyesült Államok határozza meg. Orwell minden olvasója tökéletesen tisztában van ezzel, de gyakorlatilag kommentár nélkül folytatódik.” Ami a nemzetközi jogot illeti, „az csak addig a pontig működhet, ameddig a nagyhatalmak megengedik. Ezen túlmenően értelmetlen.” A nemzetközi jog tehát csak egy illúzió, ha az Egyesült Államok választja ki a szabályokat, amelyeket normál esetben mindenkire alkalmazni kellene, őt kivéve, ahogyan azt Trump aktuális ámokfutása immár mindenki számára nyilvánvalóvá tette.

A nagyvállalatok és a hadsereg szimbiózisa, a nemzeti lobogó helye az iskolákban és máshol, a videojátékok szerepe az ifjúság militarista szellemű nevelésében, a katonai-szórakoztatóipari komplexum megzabolázhatatlan aktivitása, a hadsereg közreműködése a háborús filmek kivitelezésében, a kínzás elfogadtatása a tévésorozatokban, a katonai kommunikáció szándékosan barbár szóhasználata stb. az amerikai háborús kultúra napjainkban tapasztalható virulenciáját mutatja. Mindenhol jelenlévőként ez a kultúra folyamatosan táplálja a kritizálhatatlan nemzeti történelem apológiáját, egy végrehajtandó civilizációs küldetéstudat létezését, a radikális nacionalizmust, a demonstratív patriotizmust, az elnök személye iránti feltétlen hűséget és egy erős hadsereg kultuszát. Bevésődve az időbe, állandó konfrontációra hergeli az új nemzedékeket, és amint egy új háború van a láthatáron, a kormányzat és a média együttese ismét fehérre izzítja. A mindennapos háborús pszichózissal idomított közvélemény többsége végül azonosul a hatalom szándékaival és a rendkívüli (háborús) helyzet követelményeire tekintettel az egyéni szabadságjogokat korlátozó legszélsőségesebb intézkedésekre is áldását adja.

A rájuk annyira jellemző biblikus farizeuskodással az amerikaiak rendszerint azzal az ürüggyel támadnak meg más országokat, hogy úgymond megakadályozzák valami még rosszabb, nevezetesen egy népirtás bekövetkeztét, holott az általuk tanúsított féktelen militarizmus sokkal inkább kiváltja, semmint meggátolja azt. Az ószövetségi elmedrog nemzedékeken át tartó krónikus túladagolása, a jingóista Lügenpresse (sovén és manipulatív sajtó – a szerk.) és a hollywoodi illúzióipar egy végletekig militarizált tömeglélektani közeggé formálta az amerikai társadalmat, aminek eredményeként a világ katonai kiadásainak mintegy 40 százalékáért az USA felelős, vagyis egyedül többet költ fegyverkezésre és agresszív erőfitogtatásra – így a világ több mint 100 országában fenntartott 700–1000 katonai támaszpontjának fenntartására –, mint az utána következő kilenc ország együttesen.

Donald Trump tehát egyáltalán nem lóg ki a sorból, hanem tökéletesen illeszkedik az általános sémába. Nem valamiféle anomáliát képvisel, nem kivétel a szabály alól, hanem maga a szabály, legfeljebb annak a legbrutálisabb és legbrutálisabban őszinte megtestesülése.

Gazdag István

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

Kapcsolódó: