Trianon árnyékában több rövidebb életű kérészállam is alakult a történelmi Magyarország területén. Ezek közül a kettő legismertebb a Lajtabánság és a Barany-bajai Szerb-Magyar Köztársaság volt. A két államalakulat között azonban volt egy lényeges különbség: míg a Lajtabánság kikiáltása azt a célt szolgálta, hogy Nyugat-Magyarországot Ausztria ne szerezhesse meg, addig a szerb megszálló hadsereg árnyékában tevékenykedő kommunista emigráció pont a trianon által megcsonkított Magyarországból akart területet kihasítani. Csarnai Márk történész ezúttal egy idegen segédlettel elkövetett hazaárulás- és Pécs felszabadításának történetét mutatja be.
Az 1918. november 3-án Padovában aláírt fegyverszünetet az őszirózsás puccsal hatalomra került Károlyi-kormány önmagára nézve nem tekintette kötelező érvényűnek, mondván, hogy azt a már csak nevében létező Osztrák-Magyar Monarchia kötötte. Amikor néhány nappal később – a fegyvernyugvást megszegő franciák segédletével – a szerb csapatok megkezdték a déli országrész megszállását, Károlyi a katonai ellenállás megszervezése helyett Belgrádba utazott tárgyalni. A november 13-án megkötött egyezmény azonban már sokkal rosszabb területi kondíciókat biztosított Magyarország számára, mint a padovai fegyverszünet. Károlyi Mihály ezzel beleegyezett abba, hogy a szerb csapatok előrenyomulhatnak a Pécs–Baja–Szabadka vonalig.
A kormány 1918-ban másfél millió frontról hazatért katonát szerelt le, ahelyett, hogy a határok védelmében fegyverben tartotta volna őket. Ekkor hangzott el Linder Béla hadügyminiszter gyalázatos kijelentése: „Soha többé nem akarok katonát látni.”
A „vörös gróf” Károlyi naiv pacifista politikája nagy mértékben könnyítette meg a szerb hadsereg dolgát, annak ellenére, hogy az állományának csaknem háromnegyedét elveszítette a háborúban. A fegyveres ellenállást tiltó kormányzati döntés miatt ugyanis akadálytalanul tudott benyomulni az ország területére.
A szerbek által megszállt városokban a magyar nyelvű színházak működését betiltották. A magyar vasutasok mintegy kétharmadát, a főispánokat, alispánokat, polgármestereket, jegyzőket, a megyei és községi tisztségviselőket elbocsátották az állásaikból. Helyükre szakképzetlen szerb tisztviselők kerültek. A kitermelt szén nagy részét Szerbiába szállították, így a térségben jelentős szénhiány jelentkezett. Az ipar mellett hatalmas károkat szenvedett a mezőgazdaság és az állatállomány is. Mindezek miatt csökkent a termelés és általánossá vált a liszt-, valamint a húshiány. A nagybirtokokat, kastélyokat teljesen kifosztották.
Vass Miklós, a pécsi magyar királyi honvéd hadapródiskola egykori pap tanára így emlékezett vissza a szerb megszállásra:
„Az árván maradt intézetbe bevonult aztán a balkáni kultúra: a szerb gazdálkodás. Bútorzatát, könyvtárát, gazdag felszerelését társzekerekre rakták vagy elkótyavetyélték. Szerb hadiszállás, katonai parancsnokságok helyezkedtek el benne. S mikor kivonultak innen 1921 augusztusában, nem maradt más utánuk az intézetből, mint a berondított üres termek, levert csupasz falak, üresen álló ablakrámák.”
1919 nyarán azonban kijelölésre kerültek a végleges határok, amelynek értelmében Baranya vármegye csak egy kisebb része került a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz. Belgrád azonban vonakodott kivonulni a szénbányászat miatt stratégiai fontosságú Pécsről, amely ekkor a kommunisták menedékhelyévé vált. A tanácsköztársaság bukása után ugyanis a szociáldemokrata-kommunista politikusok közül többen is a szerb megszállás alatt álló városba menekültek a felelősségre vonás elől.
Miközben a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területén tiltva volt minden szélsőbaloldali szervezkedés, addig Pécsett a szocialisták szabadon gyűlésezhettek és tevékenykedhettek. A szerb hatóságok ugyanis azt remélték, hogy ennek fejében a helyiek egy lehetséges népszavazás alkalmával inkább a „demokratikus” délszláv állam mellett teszik le a voksukat.
A hazánkra kényszerített trianoni diktátum végül hivatalosan is Magyarország részeként ismerte el Pécset és Baranya vármegye jelentős részét. Mindez tovább növelte a szerb hatóságok hajlandóságát a kommunistákkal való együttműködésre. 1920 augusztusában engedélyezték a Pécsi Nemzeti Tanács újbóli megalakulását, valamint törvényhatósági választások tartását. A polgármesteri széket Károlyi volt minisztere, a honvédséget a legnagyobb szükség idején szélnek eresztő Linder Béla szerezte meg. A korábbi tisztviselőket elbocsátották, helyükre baloldaliakat vettek fel nagy számban. A felduzzasztott apparátus eltartását a polgárságra kivetett magas adókból igyekeztek fedezni. Pécs élére így egy olyan klientúra került, amely a Nemzeti Hadsereg felszabadító bevonulásával szemben a szerb megszállást támogatta. Linder ki is jelentette, hogy mindenféle párizsi döntés ellenére sem engedi bevonulni a magyar csapatokat.
A Belgrádból támogatott kommunisták a magyarok érdekeivel szemben politizáltak. Szellemi utódaik a mai napig ezt a tendenciát követik.
A szerb hadsereg végül 1921 nyarán felkészült a kivonulásra. A támogatás nélkül maradt szocialisták kétségbeesetten igyekeztek hatalmukat megtartani, ezért augusztus 14-én Pécs főterén kikiáltották a Baranya-bajai Szerb-Magyar Köztársaságot. Ennek a kezdeményezésnek azonban nem volt sem támogatottsága, sem pedig létalapja. A délszláv kormány ugyanis megegyezett Budapesttel, a magyar csapatok pedig Kaposvár környékén indulásra készen álltak Baranya vármegye felszabadítására. A szakadár köztársaság ezzel néhány nap alatt összeomlott, vezetői pedig elmenekültek. Linder Béla Belgrádban telepedett le, majd halála után a jugoszláv vezetés díszsírhellyel hálálta meg a szerbeknek tett szolgálatát.
1921. augusztus 21-én megérkezett Pécsre az első csendőrszázad, a terület irányítását pedig Gosztonyi Gyula kormánybiztos vette át. Másnap bádoki Soós Károly altábornagy parancsnoksága alatt megkezdődött a Nemzeti Hadsereg kaposvári hadosztályának bevonulása is. A lakosság mindenütt önfeledten, nemzeti zászlóval és ünnepelve fogadta a magyar csapatokat.
A magyar csapatok bevonulása
A virágesős bevonulást követően Soós altábornagy felemelő beszédet mondott:
„Megint magyarok lehetünk, megint büszkén viselhetjük nemzeti színeinket, megint beszélhetjük édes anyanyelvünket, részesei vagyunk megint Szent István koronájának. (…) Összetartani! Összetartani komoly munkában, a hazának romjaiból való újjáépítésre, önzetlenül, minden pártérdeket félretéve, minden széthúzást kerülve, Istent és hazát tisztelve, magyar nemzeti erkölcsön és mély, keresztény, vallásos alapon állva…”
A Nemzeti Hadsereg katonái a felszabadított Pécs főterén 1921. augusztus 22-én
Harminchárom hónapnyi délszláv megszállást és szisztematikus kifosztást követően Baranya vármegye székhelye visszatért a Szent Korona fennhatósága alá. Ezzel szertefoszlott a megszállt országrészbe menekült szélsőbaloldali elemek azon törekvése is, amellyel Trianon után tovább csonkították volna az országot.
Csarnai Márk
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
