Március 15-e volt az nap, ami annak idején kizökkentette medréből a magyar történelmet, s most a „Most vagy soha” című film megtekintésével átélhetjük az akkori idők forradalmi varázsát. A film bemutatóját egyesek örömmel, mások már előre fanyalogva, de mindenki kíváncsian várja, mi pedig első kézből, a leghitelesebb helyről szerettünk volna információkat kapni. Ezért készítettünk interjút Szente Vajkkal, a film egyik forgatókönyvírójával és társ kreatív producerével, aki nemcsak a filmről, hanem művészi indulásáról, színházi tapasztalatairól, valamint a zenés színházzal való kapcsolatáról is nyilatkozott lapunknak.
– Kezdjük egy személyes kérdéssel. Azt mondják, amikor valaki a megszületett gyermekének keresztnevet választ, akkor egy kicsit a sorsát is befolyásolja ezzel. Ön hogyan élte ezt meg a meglehetősen ritka Vajk keresztnevével?
– Egész életemben szerettem a nevemet, s ma sem vagyok ezzel másképp. Ez jórészt annak tudható be, hogy már egészen kiskoromtól fogva tudom, hogy ez a névválasztás édesapám ötlete volt. S tekintve, hogy köztünk szuper jó kapcsolat van, mindig felnéztem rá, s mindent csodálatosnak tartok, amit ő elhatározott, megvalósított, így abban sem kételkedtem soha, hogy nekem is remek nevet választott.
Az előadóművészet terén egyébként is fontos – bár én nem élek a nevek választásának a bűvöletében -, hogy aki visel egy nevet, az passzoljon is hozzá. Egy átlagos névvel talán nehezebb átlag felettivé válni, nem véletlen, hogy sok művész felvett néven futott be nagy karriert. De nekem ilyen változtatásra nem volt szükségem, szerencsére eleve ezzel a születési névvel élek.
– A nevén kívül még mi mást kapott a családjától?
– Összetartó, egymást szerető családba születtem, hárman vagyunk testvérek, nagyon boldog gyermekkorom volt. Édesanyám egy evangélikus szeretetotthont vezetett, édesapám pedig egy kulturális intézmény első embere volt, tehát nem művészcsaládból származom. Gyerekként nagyfokú szabadságot kaptunk a pályaválasztást illetően, bár ebben bizonyára az is determinált, hogy édesapám dolgozóhelyiségében a polcokon négyezer könyv sorakozott, s én ezek társaságában nőttem fel.
– Hogyan alakultak a tanulmányai?
– A középiskolát még otthon, Békéscsabán végeztem, majd felkerültem Pestre, a Pesti Magyar Színiakadémiára. Nem végeztem Színművészeti Főiskolát, talán azért sem, mert ekkorra ennek az intézménynek a nimbusza már kicsit megkopott. Nem véletlen, hogy az én rendezői éveimben a szereplők kiválasztásánál soha nem számított, hogy valaki elvégezte-e a Főiskolát, vagy sem.
Már a színiakadémiás éveim alatt sem színészként gondoltam a jövőmre, sokkal inkább úgy, hogy színházi alkotóként fogok létezni, de ahhoz, hogy ebben minél jobb legyek, szükségem van a színészi látásmód megélésére is.
Véleményem szerint a színházi rendezőnek nagyon sok olyan tapasztalattal kell rendelkeznie, ami csak az évek múlásával jön meg, dolgoztam tehát addig színészként, amíg élveztem, de ilyen minőségemben új bemutatóm sok-sok évvel ezelőtt volt utoljára.
– Ön tehát manapság már inkább rendezőként – egyeseknek tévés műsorvezetőként – ismert, de más műfajú alkotásaival is jelen van a színpadokon.
– Érdekesség, hogy korábban volt íróként bemutatóm – a Csoportterápia darabunkkal -, mint rendezőként. Egy ponton túl a rendezés és az írás összefonódott, hiszen új irányvonalú zenés színházat csinálni fontos feladat, és sok esetben nagyon sokat tud segíteni, ha ez saját írásból valósul meg. Ilyenkor sokkal jobban látom azt a helyzetet, amit be akarok mutatni. Galambos Attila állandó partnerem, szerzőtársam az alkotásban, ha fordítottunk, akkor saját magunknak fordítottunk, s az esetek legnagyobb többségében mi írjuk meg magát a szövegkönyvet is. Ez azt is jelenti, hogy a külföldi darabokat szeretem a saját fordításunkban megrendezni, bár egyre inkább a magyar darabok megrendezése felé fordul az érdeklődésem.
– A magyar darabok közül kettő – a Puskás és a Kőszívű – kiemelkedő jelentőségű az ön munkásságában is. Hol láthatja ezeket a közönség?
– A Puskást 2020-ban mutattuk be, most közelít a századik előadásához, ami azért extra, mert közben azért volt egy világjárvány, ami alatt nem voltak előadások. 2022-ben született a Kőszívű, mindkettő az Erkel Színházban fut nagy sikerrel. Mindkét darabról azonban elmondható, hogy egy-egy vidéki színház – a Puskás esetében a Győri Nemzeti Színház, a Kőszívű esetében a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház – a saját társulatával is színre vitte, a kecskeméti már az 50. előadást ünnepelte.
– Említette Kecskemétet, ott ön a művészeti vezető. Mennyire tudja érvényesíteni az elképzeléseit?
– A státuszom helyesen főrendező, de mivel művészeti vezető nincs nálunk, ezért tulajdonképpen azt a munkát is végzem. Azért vállaltam el ezt a munkát, mert egyrészt szerettem volna Cseke Péter igazgató úrtól tanulni a színházvezetés tekintetében, másrészt ő is szerette volna beépíteni az én elképzeléseimet abba a törekvésbe, amit ő ott meg szeretne valósítani. Pár év elteltével már látható, hogy ez a találkozás – bár én korábban is ismertem őt és felnéztem rá – nagyon sikeres mindkettőnk számára. A színház sosem látott magasságokba emelkedett, amit a számok is kifejeznek, mert míg sok helyen csökken, nálunk nő az eladott bérletek száma, az előadásokra rendre elfogy az összes jegy, és a darabok telt házzal futnak.
– Ön hosszú éveket töltött el a Madách Színházban is, így tud összehasonlítani. Szirtes Tamás másképpen vezeti a színházát?
– Ott ilyen mélységében, mint Kecskeméten nem láttam bele ebbe a folyamatba. Megjegyzendő, a 2010-es évek eleje és a 2020-as évek eleje időszakok között is iszonyatosan nagy különbségek vannak. Annyi minden történt az elmúlt 5-6 évben, annyira másképpen kell napjainkban gondolkozni a színházról, hogy szerintem csak az marad talpon, aki a mai kor követelményeivel is lépést tud tartani.
– A tengernyi színházi munkája mellett – hiszen nem csak Kecskeméten, de a József Attila Színházban és a Játékszínben is rendez – még arra is szakított időt, hogy zsűritag legyen egy tv-s táncos vetélkedőben. Ezt miért tartotta fontosnak?
– Nyolc éve hívtak először zsűribe a TV2 egyik vetélkedőműsorába, de akkor más irányú szerződéseim ezt nem tették lehetővé. Ez a kölcsönös várakozás – bár szinte minden évben visszatértünk rá – egész 2022-ig eltartott. Úgy érzem, a TV2-nek profi vezetése van, amellyel jól tudunk együtt dolgozni, ráadásul a műsor, a Dancing with the Stars előtérbe helyezi a táncot, ez a műfaj pedig életem része, már csak a zenés színházban nélkülözhetetlen szerepe miatt is. Van, amikor a zsűritársaimmal nem értünk egyet egy-egy produkció megítélésében, de én mindig örülök, ha más véleménnyel találkozom, s tudjuk ütköztetni az álláspontokat.
– Az előbb említette, hogy mélységében megismerte a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház vezetési irányvonalát, talán emiatt is nemrégiben úgy gondolta, hogy pályázik az Operettszínház igazgatói posztjára. Végül nem ön kapta meg a pozíciót, ezt a döntést hogyan élte meg?
– Úgy érzem, az én küldetésem az, hogy a magyar zenés színházzal foglalkozzak, s én igyekszem is ebbe minden tudásomat beleadni. Az általam írt, rendezett előadások Istennek hála hosszú szériákat élnek meg, telt házzal futnak, ami pozitív és objektív visszajelzése annak, hogy valamit jól csinálok.
Nyilván, amikor kiírnak egy ilyen pályázatot, én is megpróbálom elérni ezt a pozíciót, de ebben a próbálkozásban az is benne van, hogy az ember esetleg nem kapja meg azt, amire vágyott. De ettől még az élet megy tovább, ezt a döntést nem kudarckánt éltem meg, a legjobbakat kívánom a nyertesnek.
A pályázatomban az is nagyon fontos volt, hogy benne megfogalmazhattam azokat a nézeteimet, amiket a modern zenés színházról gondolok, s ezek a gondolatok nagyon sokat tudnak majd segíteni más projektek elkészítésében. Emellett azt is nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy az Operettszínház társulata bizalmat szavazott nekem, ez is egy erős visszajelzés volt a számomra.
– Térjünk át egy nagy megvalósult projektre, a „Most vagy soha” című filmre, mely országos érdeklődésre tart számot Mit gondol, lehet még Petőfiről, március 15-ről újat mondani?
– Ez a film egy napra, március 15-ére koncentrál, s véleményem szerint pont erről a napról tudunk nagyon keveset a művészetek által. A forradalmi nap eseményeiről nem készült releváns színdarab, film, opera, vagy musical, gyakorlatilag semmi. Egyszóval az előadóművészet adós ennek a napnak a hiteles bemutatásával, s mi most pótoljuk ezt a hiányt.
Az, hogy milyen képet tudunk adni Petőfiről – aki ennek a napnak a hőse -, nagyon sok időt, utánajárást, adatgyűjtést vett igénybe. De nemcsak ő, hanem a márciusi ifjak is főszereplői ennek a filmnek, amiben azt meséljük el, mi történt március 14-e este és március 15-e este között.
A „Most vagy soha” idén március 14-étől lesz látható a mozikban
– Mennyire hitelesek a filmben bemutatott dolgok, személyek?
– Egy nagyon szép történetet sikerült kialakítanunk, de mivel ez mégiscsak egy film, vannak benne a megtörtént elemeken kívül fikciós részek is, s én ezeket is bátran vállalom.
Kis-Szabó Márkkal és Rákay Philippel írtuk közösen a forgatókönyvet, s Philippel együtt kreatív producerként is működtem a filmben. Alapvető célunk volt, hogy legyen végre Magyarországnak, a magyar nemzetnek egy olyan filmje, mely kimondottan erről a napról szól. Elsősorban a magyar embereket tekintem a film célközönségének, ha lesz külföldi utóélete is, az örömet okoz, de ez nem volt igazán szándékunk.
A filmben érezhetően sok fiatal jelenik meg, hiszen a márciusi ifjakról szól. Azok, akik őket alakítják, nagyon komoly múlttal és jelennel rendelkező színházi színészek. Mindannyian jól viszonyultak a forgatáshoz, annak ellenére, hogy például a Petőfit játszó Berettyán Nándornak vagy hetven forgatási napja volt. Azt is ki szeretném emelni, hogy mind a színészek, mind a stáb százszázalékosan magyar, nem tartottuk szükségesnek, hogy bármilyen szinten külföldi segítséget is bevonjunk.
– Mekkora időt vett igénybe, amíg indulástól a film a dobozba kerülhetett?
– 2019. szeptember 6-án fogalmazódott meg az ötlet, és 2022 áprilisában kezdtünk el forgatni. Ezt a két és fél évet úgy lehet felosztani, hogy egy év előkészület, egy év forgatókönyvírás, és fél év a forgatásra előkészület, de természetesen vannak átfedések benne. A forgatás 2022 szeptemberéig tartott, a film igazából már egy ideje kész van, de a bemutatót mindenképpen március 15-ére akartuk időzíteni, ezért lesz ennek néhány nap múlva a megvalósulása.
A filmet egyébként minden állapotában levetítettük egy tesztközönség előtt, ez egy kontroll nézőcsoport volt. A reakcióik alapján változtattunk rajta, vagy éppen hagytunk változatlanul részeket benne.
– A film már dobozban van. Van olyan rész, amit újragondolva még most is szívesen megváltoztatna rajta?
– A színházi előadásokra vonatkozólag van egy közhely, miszerint egy színpadi mű sosincs kész. Egyesek szerint ez a festményekre és a filmekre is igaz. Én messzemenően nem így gondolom, nekem az a feladatom, hogy egy színházi előadásnál a főpróbahetet megelőző pénteken már azt tudjam mondani, hogy a darab kész van, most az következik, hogy ezt díszlettel, jelmezzel, fénnyel, vizuális effektusokkal is ellássuk.
Most is azt tudom mondani, hogy ez a film kész van, s helyenként még szebb is lett, mint amit én álmodtam róla.
– Pár nap múlva bemutató, de már látja, hogy mi lesz az újabb kihívás?
– Igen, ha most a filmes jövőnket nézem, akkor egy másik új, nagy feladat áll előttünk – ami szintén hiánypótló lesz -, hiszen a mohácsi csatának 2026-ban lesz az 500. évfordulója, s ezért készülünk lassan már egy éve egy nagyszabású Mohács-filmre. Ez egy izgalmas kalandfilmnek ígérkezik, ami nem csak azt meséli majd el, hogy mi történt 1526-ban Magyarországon, hanem azt is, hogy hány összetevője volt a törökök támadásának, hány más európai nagyhatalom befolyása is kellett ahhoz, hogy ez megtörténhessen, illetve nagyon sok Mohácshoz kapcsolódó tévhitet is szeretnénk benne eloszlatni, az akkori történéseket történelmileg helyretenni a jelenkor számára.
Tölgyesi Tibor
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
