15.2 C
Budapest
2020. október 26., hétfő
Magyar Jelen
Kiemelt Vélemény

Szeretem a Hazámat, miért bűn?

Manapság mindenhol azt lehet hallani, hogy legyünk elfogadóak, szeressünk mindenkit, az egyenlőség alanyi jogon jár és még sorolhatnánk. Továbbá, hogy a múlt az a múlt, talán igaz sem volt. Illetve, akinek fáj Trianon, ő náci, hungarista, fasiszta, horthysta, ősmagyar, turul-imádó és lehetne folytatni. Erre mi, magyar emberek először lassan vesszük a lélegzetünket, hallgatjuk a sok maszlagot. Majd egyre hevesebben szuszogunk, és kitör belőlünk a dühvel vegyített keserűség. Végig pörgetjük történelmi tudásunkat és ezekre a magyarságunkat gyalázó fattyakra zúdítjuk a haragunkat. Majd feltesszük a már-már költői kérdést: szeretem a Hazámat, miért bűn?

Őseink

Hazánkat őseink véres csatáinak köszönhetjük, igen nekik, akik nem csupán tenni akartak, hanem tettek is. Nekik, akik újra és újra talpra álltak, odacsaptak az igazságtalanság szúette asztalára. Rettenthetetlenek voltak. Felsorolni is nehéz lenne azoknak a történelmi személyeknek a névsorát, akik nem hagyták magukra a magyar embereket. Büszkék vagyunk rájuk, és hálásak. A göndör hajról nem valamiféle, az asztalra semmit sem letevő celeb, hanem II. Rákóczi Ferenc, erdélyi fejedelem pompás hajkoronája jut eszünkbe.

Számtalan keserűség övezi a történelmünket, de ahogy ők, mi sem adjuk fel a harcot, a küzdelmet. Erőt merítünk bátor tetteikből, és mindent megteszünk, hogy méltó örökösei lehessünk munkásságuknak. Ha letekintenek ránk, azt gondolják, bizony ők a mi fiaink és lányaink. Büszkék vagyunk rájuk.

Himnusz

Szívünk csordultig lesz gyönyörűséggel, amikor felcsendül a Himnusz. A legtöbb nemzet ünnepi dala vidám, lelkesítő, már-már táncolásra késztető. A miénk azonban összefoglalja azt a kétezer éves küzdelmet, kudarcot és magasztos pillanatot, mely kiemeli Hazánkat az átlag közül. A hegedű elkezdi bús dallamát játszani és mint a feszület úgy állunk, tekintetünket a piros-fehér-zöld lobogónkra szegezzük és együtt éneklünk. Együtt, mint oly sokszor, együtt, mintha nem lenne holnap. Eszünkbe jutnak nagyjaink, bízunk abban, hogy egyszer újra a mieink lesznek a gyalázatos módon elcsatolt területek. Továbbá reménykedünk, hogy családunk és szeretteink egészsége és élete örökké tart.

Szívfacsaró hallgatni és énekelni dicső Himnuszunkat, de büszkék vagyunk rá. Arra, amelyet elődeinknek jelentett és melyet számunkra egy bokrétába foglal össze.

Magyar konyha

Páratlan és a gyomrozással teljes mértékben egyenlőek a magyar ételek. Kolompér, vereshagyma, só, bors, paprika, kolbász és máris kész a hamisíthatatlan paprikás krumpli. A szegény világban bizony a vidéki embereknek nem tellett mindenféle, földtől elrugaszkodott, kimondhatatlan és beszerezhetetlen fűszerekre. Semmi szükségük nem volt rá. Abból főztek, amit megtermeltek. Nem volt probléma a disznók moslékkal való etetésével, senkinek sem lett kórságos a bendője. A parlagfű allergiát még hírből sem ismerték, sem a manapság „népszerű” nyavalyákat. A falusi emberek tartották magukat a régi mondáshoz miszerint „Jobb a sűrű fillér, mint a ritka forint.”. Kertjeikben termesztették a zöldséget, jószágokat tartottak, disznótorokon együtt töltögették a kerítésszaggató pálinkát. Sütöttek és főztek az asszonyok, fiatal leányok. Nem tehették meg, hogy mindenféle csírákat, és párolt csirkemellet tegyenek a dolgos uraik tányérjaiba. Mivel azzal nem sokra mentek volna a földeken, a tűző napon való robot során. A magyar ember találékonysága mindig is határtalan volt, ezért szegényesen is, de tökélyre fejlesztette a magyaros ételeket. Kinek ne futna össze a nyál a szájában, ha azt hallja, töltött káposzta, zsíros deszka hagymával, gulyásleves, birkapörkölt? A süteményekről már nem is beszélve.

Számunkra egy disznó a fülétől a farkáig felhasználható. Természetesen a hurka a királynő, legyen véres vagy májas, de egy remegős kocsonyát sem utasítunk vissza. Az asztaltól fel nem állunk, amíg a friss, puha kenyeret bele nem tunkoljuk a tepsiben óvatosan lapuló zsírba. Addig eszünk, amíg fehér pontok nem jelennek meg a szemünk előtt és az ájulás nem kerülget. Igen. Mi magyarok szeretünk gyomrozni, degeszre tömni a hasunkat. Mámorosak leszünk egy csirkepaprikástól nokedlivel, kovászos uborkával. Nem jelent problémát, ha pörköltszaftos lesz a felső ruházatunk, arra van a mosószer. Ünnepnapokon attól rettegünk, hogy nehogy felmondja a szolgálatot az asztal lába, a sok szemet gyönyörködtető fogástól. Miért baj az, hogy ragaszkodunk nagyanyáink receptjeihez? Ha nem hat át minket a hamburger-kultusz?

Imádjuk falni a csigatésztás húslevest is kenyérrel.

Furcsák vagyunk? Másoknak lehet, de az minket hidegen hagy. Mutasson bárki is még egy olyan népet, amelyik a kevésből is sokat és ízleteset alkot. Keresve sem találnak különbet nálunk. Büszkék vagyunk arra, hogy a halászlének számtalan verzióját készítik tájanként, a görögdinnyéhez is kenyeret majszolunk, a káposztás tésztát (néha) cukorral esszük. Ilyenek vagyunk, és nem engedünk a hagyományos módon készült mennyei finomságainkból.

Néptánc és népzene

Ihajja-csujja, ropd a táncot, te szép leány! Bizony a magyar néptánc és népzene páratlan. A mi muzsikánk és táncunk fantasztikusan kimívelt, kultúránk szerves részét képezi. Nem holmi párzási ceremóniát imitáló, részeges dülöngélő ordenáréság, bár manapság ez a divat. Lehet, hogy az egyes kontinensekről behordott multikulti – vonaglunk, mert az a jó, a trágár „zenére” – az elfogadott, de mi abból nem kérünk. Van nekünk saját, csodálatos, rendkívül izzasztó népi táncunk.

Amikor a legények úgy csapják össze a csizmájuk szárát a levegőben, hogy csak pislogunk, és szinte érezzük, hogy a derekunk sikítóan csípődne be, ha mi is megpróbálkoznánk vele. A gyönyörű, népi motívumokkal feldíszített szoknyák alól huncutul kikandikálnak a pendelyek, egy-egy forgás, pörgés alatt. Szívünk megtelik vidámsággal, boldogsággal, ahogy a pántlikák lebbenek a csárdás közben, és felcsendülnek népdalaink. Akarva akaratlanul is ritmusra mozgásba lendülnek talpaink, és azon morfondírozunk, bárcsak mi is birtokába lehetnénk annak a tánctudásnak, amelyet látunk. Azonban néptánc tanfolyamokat csak elvétve indítanak, mert az amolyan magyarkodás. Bezzeg a rumba, samba, törzsi táncok egyvelegeivel tele a stelázsi polca. Kinek kellenek azok, amikor a sajátjainkat sem ismerjük? Szégyenszemre alig tudunk felsorolni néhány táncfajtát, de a csapból is az folyik, hogy ismerjük meg a világ kultúráit. Természetesen az jó dolog, de elsősorban a sajátunkkal lenne ildomos tisztában lenni. Azzal, hogy ne csak egyet jobbra, egyet balra, és rázkódjunk, mint aki belenyúlt a kettőhúszba. Hanem igazi, hamisíthatatlan tánckultúra tudoraivá váljunk, ahol a férfiak megforgatják a hölgyeket a bálban, és átjárja a levegőt a hujujjjujj. Igyekeznénk, ha engednék.

Ha biztosítanának lehetőséget, valamint nem kellene lassan a szégyen pokróca alá temetkezni, amennyiben elmondjuk: igen, én néptáncra járok, és büszke vagyok rá.

Népmesék

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény legény. Aki nem a király fiába lett első szemvillanásra szerelmes, hanem a világszép nádszál kisasszonyba. Ahol Hollófernyiges nem transgender volt, hanem egyszerűen a fantáziavilág szülte, félelmetes és karmos, szárnyas sárkány. Minden nem a helyén van, nem keverednek és nem hirdetik, hogy ez a kiváló és a követendő példa. A mi meséinkben a jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig a büntetését. Tanulságosak, kedvesek, humorosak és örök életre belénk ivódnak, melyeket tovább adunk saját gyermekeinknek. Apróság korunkban minden este epekedve vártuk, hogy szüleink olvassanak, a már rongyosra lapozott könyvekből.

Képzeletünkben végigkísértük a bátor legényt a vasorrú banyával, Fanyűvővel és Hegyhengergetővel valamint a Hétszűnyü Kapanyányi Monyókkal teletűzdelt kalandokban. Magunk előtt láttuk a tarisznyát, melyben hamuban sült pogácsa várta gyászos pillanatát. Drukkoltunk a kicsit félnótás Együgyű Misónak, hogy borsot törjön az ördög orra alá. Minden egyes alkalommal tapsoltunk az egyszerű fiúnak, aki a kalandok végén ölelhette és csókolhatta mátkáját.

A mi meséink ilyenek, mondhatni meseszépek. A történetek végén mindig boldogan élnek, amíg meg nem halnak, és Hencidától Boncidáig tart a vigadalom. Aki nem hiszi, járjon utána.

A végtelenségig és tovább lehetne sorolni mindazokat a személyeket, történelmi eseményeket, tájakat, verseket, hagyományokat, melyek minket büszke magyarrá tesznek. Szétpattannak a gombok az ingeken, ha kihúzzuk a hátunkat, állunkat felszegjük, szemükben fény csillan. Sodorjon bennünket bárhova is a sors, szívünk mélyén visszavágyunk drága Hazánkba, ahol születtünk és egyszer ránk teszik a szemfedőt.

Magyarok vagyunk és igenis szeretjük a Hazánkat.

(Fotó: karahun.hu)

Kapcsolódó híreink

Jakab ki nem állhatja Gyurcsányt, aki egy mazsola

Dunai Tibor

“Zuckerberg-adót” vetne ki a Mi Hazánk

Kemény János

Véradóversenyt szervezett a pártok közt a Mi Hazánk Mozgalom

Kemény János

A tartalom és a hirdetések személyre szabásához, a közösségi médiafunkciók és a forgalom elemzéséhez, ez az oldal sütiket használ. A webhelyünk használatával kapcsolatos információkat a közösségi média-, reklám- és elemző csapatunk más olyan információkkal is összehasonlíthatja, amelyeket Ön adott meg, vagy amelyeket a szolgáltatásai használatából adódóan gyűjtöttek. Elfogad Bővebben