33.3 C
Budapest
2022. augusztus 17., szerda
Magyar Jelen
KiemeltVélemény

Tajvan, vagy háború?

Egyetlen birodalom sem tart örökké. Minden hatalom előbb-utóbb meggyengül, majd összeomlik. S, ha ezen hatalom gyengülésével, majd egyre látványosabb hanyatlásával párhuzamosan feltűnik egy feltörekvő hatalom, egy kihívó, mely az élre tör, az végül óhatatlanul háborúhoz vezet, hiszen a hanyatló birodalom kétségbeesetten próbálja megőrizni vezető szerepét. Sokszor belső feszültségeit és gazdasági nehézségeit is egy külső konfliktusban próbálja levezetni. Teszi mindezt annak ellenére, hogy a történelem folyamán ez sohasem vezetett sikerre. Ez látszódik most kirajzolódni az Egyesült Államok és Kína esetében is, és már a gyújtópont is megvan: Tajvan.

Mesterséges állam-e Tajvan?

Mivel a kérdésre nincs egzakt válasz, ezért azt tudom javasolni, hogy a szigetország rövid ismertetése után mindenki döntse el maga, hogy egy ilyen ország léte legitim-e, vagy sem?

1949-ben véget ért a kínai polgárháború, amely a nacionalisták bukásával, és a kommunisták győzelmével zárult. Az ország korábbi vezetése, valamint az oldalukon harcoló nacionalisták teljesen kiszorultak a „szárazföldről”, a vörösterror elől a megmaradt erőik Tajvan szigetére menekültek, mely korábban a Japán Birodalom mintagyarmataként funkcionált. A kommunisták kikiáltották a Népköztársaságot, a Kínai Köztársaságot megszűntnek nyilvánították, és kihirdették az „Egy Kína” politikát, mely értelmében egyetlen Kína létezik, s minden valaha birtokolt föld az ország része. Ilyetén Tajvan a Népköztársaság részét képezi.

Hódítások az “Egy Kína” elve nevében

Mivel a kínai polgárháborút nem zárták le fegyverszünettel, a Kínai Köztársaság erődítményeket épített Tajvan-szerte. Ez együtt járt az infrastruktúra fejlődésével is, hiszen az Amerikai Egyesült Államok erős politikai nyomás alá helyezte a köztársasági kormányt, hogy az általuk adott támogatást inkább az úthálózat fejlődésére fordítsák, mint nehézipari beruházásokra.

Truman elnök a sziget védelmére 1950 júniusában a Tajvani-szorosba rendelte a VII. amerikai flottát, hogy szavatolja a nacionalista kormányzat védelmét. Az amerikaiak által nyújtott segítséget 1954. december 2-án fogadták el írásos formában, kölcsönös védelmi szerződésként. A kommunisták azonban ezt követően sem tettek le a sziget megszerzéséről.

A Kína-kritikusok szerint azért szúrja a sziget kifejezetten az állampárt szemét, mert Tajvan azt mutatja meg a világnak, hogyan néz ki egy Mao- és kommunizmus-mentes Kína, ahol élnek a régi tradíciók, filozófiák és vallások.

Az állampárt szerint viszont egyszerűen arról van szó, hogy az a terület Kínához tartozik, ezért ideje “hazatérnie”. Később a liberalizmus is megfertőzte a szigetországot, így mára már inkább hasonlít egy tipikus nyugati országhoz, ám nyomokban még így is fel lehet fedezni a hagyományos kínai értékeket.

Az évszázados gyűlölet, amit a modern világ nem érthet

Kínában az 1949-et megelőző száz évet a „megaláztatás korának” vagy a „nemzeti szégyen évszázadának” nevezik. Ez volt az az időszak ugyanis, mikor az egykor hatalmas kelet-ázsiai birodalom a nyugati hatalmak gyarmatává silányult. Az európaiak felosztották egymás között az országot, a kínai népet előbb gyarmati sorba, majd ópiumfüggőségbe taszították.

Karikatúra örökítette meg, ahogy az európai nagyhatalmak felosztják a “kínai pizzát”

Távozásuk után jött a Japán Birodalom, mely kishíján teljesen leradírozta Kínát a térképről. A büszke kínai nép számára ezen évszázad olyan mély sebeket hagyott, melyeket a liberalizmusban felnőtt modern ember, és a nyugati politikusok nem értenek meg, s melyek nem érdekelték az olcsó munkaerő ígéretével idecsábított profitorientált vadkapitalistákat.

Gondoljunk csak bele, Európában milyen hosszú ellentéteket szültek a testvérháborúk. És aztán ezt vetítsük át Kínára, ahol még csak nem is testvérháborúról beszélünk, hanem civilizációk összecsapásáról.

Mert bármennyire is igyekeznek elhazudni ennek jelentőségét „progresszívék”, Kínában ez igenis faji kérdésként jelenik meg. Előbb a fehér ember, majd a japánok jöttek, és megalázták Ázsia uralkodó birodalmát. Ez olyannyira benne van a kínai tudatban, hogy még a múltat eltörlő, szokásokat és vallásokat kiirtó Kínai Kommunista Párt is erre a sérelemre építette politikáját. Nem véletlenül deklarálta Mao, hogy a „nemzeti szégyen évszázada” 1949-es győzelmükkel ért véget, ám

azt a száz évet sosem bocsátották meg az északi civilizációnak, a revans gondolata pedig manapság jobban él a párt vezetésében, mint Mao óta bármikor.

Ráadásul ott van még a fájó seb, mely a mai napig erre a múltra emlékezteti őket: Tajvan.

Hszi Csin-ping hozta a változást

Az ’50-es évektől a két ország közti konfliktus befagyni látszott. Ezt követően viszonyukat hullámvölgyek jellemezték, mely hol javult, hol romlott. A ’90-es évektől, mikor a nyugati vállalatok már elegendő pénzt pumpáltak a Kínai Népköztársaságba, az igen jelentős haderőfejlesztéseket hajtott végre. Megkezdődtek a villongások, és a katonai erőfitoktatások a valódi fegyveres konfliktus fenyegetése nélkül. Inkább csak jelzésértékű volt a nép felé, nem felejtették el Tajvant.

Hszi Csin-ping megválasztásával azonban az események drasztikus fordulatot vettek, és a háborús retorika felerősödött. Ő volt az az elnök, aki többször kijelentette, tarthatatlan, hogy egy Kína létezik, ám annak két politikai rendszere van. „Ez abszurd”.

Hszi Csin-ping egyik gyújtóhangú beszéde közben

Korábban a kínai vezetés arra építette politikáját, hogy végül úgyis „összenő, ami összetartozik”. Ám a 2010-es évek középre egyértelművé vált, hogy ez Tajvan esetében egyáltalán nem igaz. Az ott élő kínaiak, főleg a fiatal generáció, kifejezetten szabadságpártiak, s igen rosszul élik meg, hogy egy szomszédos kommunista ország folyamatosan fenyegeti őket, és elvitatja önállóságukat. Az új generáció körében ráadásul az évtizedek alatt kifejlődött egy „tajvani identitás”. Ők sokkal inkább tajvaninak tartják magukat, semmint kínainak. Egyedül a régi öregekben él még az összetartozás emléke. Vagyis, minél tovább vár Kína Tajvan bekebelezésével, annál inkább csökken az esélye a szigetország integrálására.

Ezt ismerhette fel Hszi Csin-ping is, aki hatalomra kerülése óta nem csak a haderőfejlesztést pörgette fel látványosan, hanem a háborús retorikát is. Kommunista Kína rendszeresen provokálja Tajvant, a közeli vizeken látványos hadgyakorlatokat tart, katonai repülőgépei rendre megsértik az ország légterét, melyet azzal utasítanak el, hogy nem egy önálló országról, hanem csupán egy „renegát provinciáról” van szó.

Kínai hadihajók Tajvan közelében. A kommunista állam mind tengeren, mind levegőben rendre provokálja a szigetországot

A kínai médiában megtiltották Tajvan zászlajának használatát, és országként sem szabad rá hivatkozni. Az csak egy gyarmat, semmi több, önállósága pedig ugyanúgy fel lesz szántva, mint Hongkongé, legalább is a pártvezetés elképzelései szerint.

Sok mindent el lehet mondani Donald Trumpról, ám az tény, hogy ő volt az egyetlen amerikai, aki felismerte,

a modern világban nem Oroszország jelenti a fenyegetést, hanem az ambiciózus Kínai Népköztársaság.

Négy éves elnökségének talán egyetlen sikere Kína fékentartása volt. A Trump-adminisztráció volt az, amelyik soha nem látott mértékben támogatta fegyverekkel Tajvant, katonai tanácsadókat küldött az országba, és támogatásáról biztosította a tajvaniakat.

Út a háborúhoz

Trump bukása, és a kvalitásában igencsak megkérdőjelezhető demokrata vezetés hatalomra jutása jócskán felbátorította a Kínai Kommunista Pártot. Egyre gyakrabban, egyre látványosabban sértették meg Tajvan határait, a figyelmeztetésekre pedig rendre fenyegetéssel válaszoltak.

Kijelentették például, hogy amennyiben Tajvan kikiáltja függetlenségét, Kína kénytelen lesz megszállni. Ezt a tajvani vezetés azzal hárította el, hogy nincs szükség deklarálni semmit, mert már most is függetlenek.

Joe Biden amerikai elnök figyelmeztette Kínát, ha megszállják a szigetországot, az háborút jelent, mire Hszi Csin-pingék közölték: Amerika maradjon ki a „kínai belügyekből”.

A látványos villongások ellenére minden szakértő kizártnak tartotta egy esetleges háború kitörését, hiszen – ahogy érveltek – akkor Kína a világgal találná szembe magát. Egy olyan háborúba sodródna, amit nem nyerhet meg.

A Jégtörő

2022.febr. 24-én azonban egy csapásra megváltozott minden. Putyin gyakorlatilag ráborította az asztalt a status quo-ra mikor megtámadta Ukrajnát. A Nyugat pontosan úgy járt el, ahogyan azt a szakértők Kína esetében is előrevetítették: igyekezett elszigetelni Oroszországot. Szankciókkal próbálta térdre kényszeríteni, egyre szűkíteni a mozgásterét, míg nem jön az államcsőd és a fegyverletétel. Közben pumpálták a fegyvereket Ukrajnába, hogy az ország kitartson addig, míg eljön az orosz összeomlás. Kína az első hetekben meglehetősen óvatosan viszonyult a kérdéshez, és komolyan vette az Egyesült Államok fenyegetését.

Oroszország azonban nem a világtól szigetelődött el, csupán Európától, az Egyesült Államoktól, Kanadától, esetleg Ausztráliától, és a szankciók nem neki fájnak, hanem az Európai Uniónak, aki pedig padlóra kerül ebben a játszmában, az nem Putyin lesz, hanem az EU.

Ezt látva Kína egyértelműen Oroszország mellé állt, immáron habozás nélkül lecsapott a kedvezményes orosz nyersanyagra, és az ország egyik legnagyobb üzleti partnere lett. A nyugati liberális demokráciákkal szemben pedig megjelent egy új pólus, a BRICCS-országok, ahová olyan feltörekvő gazdasági hatalmak tartoznak, melyek népességükkel már most rávernek Európára, úgy mint Brazília, India, Kína, Oroszország és Dél-Afrika. Nemrégiben bejelentette csatlakozási szándékát Argentína és Irán is. Emellett ezen országok jó kereskedelmi partnerséget építettek ki az arab világgal is.

Az egy pólusú világrend véget ért, és a belső (etnikai) konfliktusoktól szenvedő nyugati liberális demokráciák (és inkompetens, öngyűlölő vezető politikai elite) egy hatalmas tömbbel találták szemben magukat, melyek nem kényelmesedtek bele a jólétbe, jól bírják a nélkülözést és az éhezést, nem ijednek meg a harctól és a vérontástól, és olyan sértett büszkeség él bennük, amit a nyugati ember már rég elfelejtett.

A háború kitörése óta Kína jelentős erőket mozgósított, ráadásul soha nem látott korlátozásokat vezetett be a Covidra hivatkozva. Ám egyre többen vélik úgy, hogy

ez már rég nem a vírusról szól, hanem egy kísérlet annak megismerésére, egy válsághelyzet, vagy mondjuk egy háború esetén, mennyit bír ki a lakosság.

Ha a pártvezetés eltökélt szándéka, akár fegyveresen is, „visszacsatolni” Tajvant az anyaországhoz, akkor alighanem az elkövetkező időszak lesz az első, és utolsó reális esélye erre. Amerika gyenge, Európa éppen kivégzi magát, Kína pedig ereje teljében van, ám lassan a csúcsra ér. A korábbi „egy gyermek politika” következményei már látszódnak a távolban, egy-két évtizeden belül az ország hatalmas demográfiai válságba kerül, mivel egyre több az idős, gyerek viszont kevés születik. Ezért az állampárt, ha lépni akar, minél hamarabb meg kell tennie, míg meg van az esélye a győzelemre. Egy azonban biztos:

ha megpróbálja, az világháborút jelent.

Irányi Dániel

Kapcsolódó:

Nyugati cégek Kína hódolatában

Hogyan vált Kína az Egyesült Államok kihívójává?

Hogyan írta felül a liberális elveket a profit? – 2. rész

További híreink

Este érkezik az év első meteorraja

Irányi Dániel

Több lengyel településen tiltakoztak a német-lengyel határ lezárása ellen

Dunai Tibor

Helyesli a baloldal, hogy csak a három oltáshoz jár a védettség

Faragó Dániel

A tartalom és a hirdetések személyre szabásához, a közösségi médiafunkciók és a forgalom elemzéséhez, ez az oldal sütiket használ. A webhelyünk használatával kapcsolatos információkat a közösségi média-, reklám- és elemző csapatunk más olyan információkkal is összehasonlíthatja, amelyeket Ön adott meg, vagy amelyeket a szolgáltatásai használatából adódóan gyűjtöttek. Elfogad Bővebben