Nyugati piacdemokrácia: amikor a szabadság nevében eltörlik a szabadságot

A modern nyugati demokráciák valójában plutokráciák, amelyekben a hatalomra jutást és a hatalom gyakorlását a pénz kondicionálja. Egy korrupt és karrierista kasztba tömörült politikai osztály uralja őket, a valódi hatalmat pedig nem a nép állítólagos képviselői gyakorolják, hanem ellenőriz(het)etlen technokraták, gazdasági és pénzügyi döntéshozók, szupranacionális lobbik. A pluralitás paravánja mögött egy álcázott totalitarizmus valósul meg: a parlamentáris jobb- és baloldal valójában egy kvázi-egypártot alkot, egy hivatalos „alkotmányos ívet”, amelybe kizárólag a politikailag korrekt programok férnek bele, vagyis azok, amelyek a plutokrácia érdekében és az uralkodó ideológia szellemében születtek. G. I. véleménycikke.

A szabadgondolkodás aktuális korlátozó eszköze, a politikai korrektség a politikai szabadgondolkodás entrópiáját képviseli, és mint ilyen, pontosan nem is meghatározható, mert nincs valódi tartalma. Csak hozzávetőleges definíció adható róla. Alapposztulátuma az, hogy „mindennek ugyanannyi az értéke”, így tehát keresztényi irgalmasság, követelődző szocializmus, ökonomista marxizmus és az énfölötti morállal szembeni freudista lázadás keveréke. Ha a kommunizmus összeomlását egy atomrobbanáshoz hasonlítjuk, akkor a politikai korrektség a radioaktív szennyeződése közé tartozik. Tipikusan manicheus fogalmakban lát(tat)ja a történelmet és a társadalmat. Minthogy önmagát tartja a „jó” képviselőjének, mindaz, ami vele szemben áll, értelemszerűen csak „rossz” lehet. Ezáltal lényegében összekeveri a jót és a rosszat, azzal az ürüggyel, hogy minden választás dolga. Szerinte a jó netovábbja mások választásában és választásuk tolerálásában keresendő, feltéve, hogy mások választása politikailag korrekt, a rossz netovábbja viszont mindazon (etnikai, történelmi, társadalmi, erkölcsi vagy szexuális) tények tiszteletében található, amelyek megelőzik a választást. 

A politikai korrektség a kritikai szellem és a kollektív (nemzeti, vallási vagy etnikai) identitás dekadenciájából született, és lényegében gyökértelen intellokraták gyakorolják, de mert ragályos, mások is megfertőződhetnek vele, gyakran anélkül, hogy tudatára ébrednének fertőzöttségüknek. Mint minden betegség, a politikai korrektség is nemzetközi. Noha egyes amerikai egyetemek voltak a fertőzés gócai, gyorsan elterjedt az egész világon. Az általa megfertőzött személyt leginkább arról lehet felismerni, hogy a toleranciát folyamatosan prédikálja, de nem gyakorolja. A „gondolatfertőzés” fő hordozója a politikailag korrekt nyelvezet, fő terjesztője pedig a modernitás korában túlzott befolyást szerzett média. A politikai korrektség előkészíti a terepet a különböző dezinformációs műveletek, végső soron pedig a globalizmus számára. „Természetes gyógymódként” az általa erőltetett terminológia és a terminológia által hordozott ideológia egyidejű elvetése szolgál. 

Demokrataként pózoló zsarnokaink manapság jóval túlmennek a vélemények egyszerű elnyomásán, és már csírájában igyekeznek elfojtani minden kritikai szellemet, hogy lehetetlenné tegyék az állampolgárok számára a valóság felismerését. E célból olyan kipróbált és jól bevált technikákat alkalmaznak, mint az oktatás lefelé történő nivellálása, a szórakoztatás útján megvalósított agymosás (Noam Chomsky szerint „a propaganda ugyanaz a demokráciában, mint az erőszak a diktatúrában”), a lélekromboló pszeudokultúrák terjesztése és a bevándorlás miatt leromlott közbiztonsági helyzet által kiváltott közvetett terror.

A modern demokráciák fennen hangoztatott jogegyenlősége mögött ténylegesen minden disszidencia, minden lázadás, minden igazság elnyomásának praxisa rejtőzik. Arnold Gehlen német antropológus már a múlt század ötvenes éveiben egy újprimitivizmust látott feltűnni: a civilizáció visszafejlődését a barbarizmus felé, amelyben „a szenvedély helyettesíti majd az észt, de rációt színlelve”. A jog eme etikai-ideológiai elhajlásának rejtett célja mindazoknak a megbüntetése, akik nem engedelmeskednek az európai identitástudatot lerombolni szándékozó etnomazochista „emberi-jogizmus” kötelező diskurzusának, amely rasszizmusként ítéli meg és el az európai önazonosság tudatát, ugyanakkor a multikulturalizmus divatszólamai nevében mindent elkövet a harmadik világbeli bevándorlók identitástudatának megőrzése érdekében.

A „jogállam”, és a „demokrácia” álarca mögül az újjáélesztett inkvizíció lépten-nyomon kimutatja a foga sárgáját, és történelmi örökségének szellemében a tényekre kiátkozásokkal válaszol. Kvázi-vallásossá válva a jog ténylegesen bevezeti a bibliai bűn fogalmát, és ebben a denaturáló műveletben a „jobboldal” – szokásához híven – egyáltalán nem marad el a baloldaltól, éppen ellenkezőleg: kompenzációs kényszerből (saját rossz lelkiismeretéből űzve ki az ördögöt), gyávaságból (félve a baloldal nyomásgyakorló arzenáljától) vagy ami még rosszabb, belső meggyőződésből még felül is múlja azt az emberi-jogizmussal, mint szuperideológiával szembeni szolgálatkészségben. A történelem fintora, hogy a felvilágosodás és a ráció örökösei végül irracionális és mágikus érvekhez folyamodnak; a szólásszabadság és a jogegyenlőség prédikátorai végül az intellektuális kényelmüket zavaró elméletek és tények betiltását és üldözését követelik; az egyenlősítő demokrácia szószólói végül etikai és metafizikai okokból tabuvá nyilvánítanak bizonyos „kényes” témákat (pl. holokauszt, faji-etnikai bűnözés, genetikai IQ-szintkülönbség stb.), vagyis ugyanahhoz a fegyverhez nyúlnak, amelyet egykor az ellenségeik kezéből ütöttek ki – a zsarnoki obskurantizmushoz.

Amedeo Bordiga marxista teoretikus aforizmája szerint „a fasizmus legrosszabb öröksége az antifasizmus”. Valójában ugyanis eme émelyítő kirakat-antifasizmus révén a demokráciának álcázott plutokrata rendszer az általa – nyilvánvalóan propagandisztikus célokból – „rasszizmussal”/„fasizmussal” azonosított európai nemzeti önvédelemi törekvések elnyomásából nyert hamis erénnyel ruházza föl önmagát, hogy leplezze és törvényesítse valódi bűneit: az őshonos európaiak gazdasági kizsákmányolásának eltűrését (a globalizmust), a rendszerhű politikai osztály romlottságát és nepotizmusát, a bűnözés növekedését, az erkölcsi hanyatlás bagatellizálását. Ahogyan Guillaume Faye francia újjobboldali gondolkodó fogalmaz: „az antirasszizmus etikai paraván a korrupt »demokratikus elit« számára saját erkölcsi elkorcsosulása és bűnös cinizmusa igazolására”. Az antirasszizmus tehát nemcsak az európai etnikai identitástudat szétmorzsolásához szolgáltat átlátszóan durva indokot, hanem a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozásához is.

Ez a fajta „neoantifasiszta” attitűd valójában önigazolási alibiként szolgál azoknak az egykori trockistáknak, akik engedtek a burzsoá társadalom csábításainak, és a nemzetközi proletariátus élharcosaiból a nemzetek fölötti fináncoligarchia lakájaivá váltak, operett-forradalmár múltjukból csak bizonyos retorikai elemeket és főként tisztogató hajlamukat őrizve meg. Ugyanazok tehát, akik ’68-ban a kapitalizmusellenes társadalmi tiltakozás sakálvokáljaként még azt üvöltözték, hogy „tilos tiltani”, ma már a planetáris turbókapitalizmus vérebeiként igyekeznek átharapni a szólás szabadságához ragaszkodó „szélsőségesek” torkát, a jogállamnak álcázott totalitárius demokratúra sáncai mögül falkában rontva rájuk. „Aki a népnek gyűlöletes, miként a farkas az ebeknek: az a szabad szellem, a bilincs ellensége, a nemimádó, az erdőkben lakozó. Őt kiugrasztani lyukából – ez volt mindig a népnek az ’igaz iránti érzéke’: ellene uszítja mindig legélesebb fogú kutyáit” – jósolta meg a jövőt Nietzsche. (Im-ígyen szóla Zarathustra)

Napjaink antifasizmusa, ez a kántáló és nyilvánvalóan erkölcsi-vallási természetű (képzeletvilágában az ördögöt Hitlerrel helyettesítő) tömegpszichózis mindenekelőtt kényelmes alibit szolgáltat a baloldal számára, amely miután csaknem az összes korábbi eszméjét elárulta, továbbra is görcsösen ragaszkodik ehhez az idejétmúlt tematikához, azt remélve, hogy így elhitetheti (önmagával is), hogy alapjában véve jottányit sem változott, holott lényegében az antifasizmus az egyetlen dolog, amely továbbra is megmaradt neki, hiszen már minden más gondolati ballasztot kidobott süllyedő doktrinális Titanicja fedélzetéről. Azok ugyanis, akik fiatalon a progresszív-forradalmi mitológiákhoz kötődtek, de időközben köpönyeget váltottak és a fürdővízzel együtt kiöntötték a csecsemőt is, és többé már nem hisznek semmiben, nem remélhetnek semmit és nem hivatkozhatnak egyetlen világmegváltó tervre sem; akik komplexusok nélkül váltak a neoliberális globalizáció – eme „ráncfelvarrott internacionalizmus” – szekértolóivá, a „fasiszta szörny” mániákus leleplezésében próbálnak önigazolást találni. Az antifasizmusuk, amely már távolról sem felel meg az uralkodó ideológiával szembeni kritikus álláspontnak, mint egykor, csupán egy újabb módszer a világot uraló liberálburzsoá ideológiához való idomulásra. Másrészt viszont – minthogy elrettentésül egy képzeletbeli fasizmust vizionál, amelyhez viszonyítva minden aktuális rossz elfogadhatóvá válik – lehetőséget teremt a figyelem elterelésére is, hiszen az eltűnt veszélyek leleplezése mindig kiválóan alkalmas arra, hogy elfedje és elfeledtesse a jelen veszélyeit: a pénz totalitarizmusát, a természeti környezet elpusztítását, a kultúrák homogenizálását, a világ anyagiassá válását, az egyszerű fogyasztóvá degradált ember elidegenedését stb. A deliráns képzeletvilágát benépesítő „fasiszta” fantomok ellen mozgósítva a jelenkori antifasizmus, amely a bolsevista ihletettségű éberség ürügye alatt szüntelenül kirekesztő és feljelentő praktikákat táplál, ugyanakkor lehetővé teszi az egykori levitézlett baloldali szélsőségesek számára önmaguk „megváltását” és kedvező színben való feltüntetését, elsősorban is azt, hogy önkritika és megbánás nélkül csatlakozhassanak az „igazak” táborához, a lelepleződés kockázata nélkül állítva be önmagukat a modern idők ellenállóinak.

Léteznek szervezetek, amelyek az „antirasszizmus” zászlaját lobogtatva, de egy rasszista idegen állam, Izrael szolgálatában önmagukat az emberi jogok védelmezőinek állítják be, és miközben propagandájukban farizeus módon testvériségről papolnak, valójában szüntelenül gyűlöletet szítanak, inzultálnak, kriminalizálnak és denunciálnak, azokat üldözve és citálva bíróság elé, akik nem hajlandók fejet hajtani a cionizmus mint a rasszizmus archetípusa előtt. E szervezetek legfőbb célja Izrael kritikátlan tömjénezése, a vele szemben, rasszista államalkotó ideológiájával, agresszív területszerző módszereivel és az ezeket megtestesítő és kivitelező személyekkel szemben megfogalmazódó bírálatok elfojtása, és persze mindenhol az ő ideológiai modelljüket kiszolgáló fehérellenes állami rasszizmus megteremtése. Ma már az ún. nyugati blokk legtöbb országában ezek a nyomásgyakorló lobbik dirigálnak, ezek sugallják a törvényeket, ezek jelentik a fehérellenes állami rasszizmus legfőbb támaszait, a rendőri és igazságszolgáltatási apparátussal való bennfentes kollaborációjuk nélkül ugyanis nem lenne fehérellenes állami rasszizmus, amelynek alapja a média révén koncentrált féktelen gyűlöletszítás – a fehér fajvédelemmel gyanúsított gondolati disszidensek, másként gondolkodók, autonóm szellemek zaklatása, megbélyegzése, megvádolása, bűnössé nyilvánítása.

Mindez a demokrácia legszentebb eszméire hivatkozva zajlik, olyan „értékek” nevében, amelyek természetüknél fogva úgymond „felsőbbrendűek”, ugyanakkor viszont azzal, hogy mások értékeit ab ovo tagadják, a tolerancia mélypontja mellett a hipokrízis csimborasszóját is megvalósítják. Miközben tehát a Nyugat állandóan a demokráciára hivatkozik, az egyre inkább elsorvad a tényleges „egypártrendszer”, a demagóg közvélemény-kutatások, az impotens technokrácia és a mindenható média súlya alatt. Az „antifasiszta” és „antirasszista” törvényi és tömegtájékoztatási arzenál lényegében a keleti, pontosabban közel-keleti eredetű zsarnoki technikák elképesztően hatékony és végtelenül perverz tökéletesedése. Ez a zsarnokság egyrészt a neotrockista kozmopolita és az Amerika-centrikus ultraliberális ideológiák, másrészt a vallási és demográfiai dzsihadizmus paradox érdekszövetségének szolgálatában áll azzal a tökéletesen világos céllal, hogy elfojtsa az ősrégi etnikai identitásukban eltűnésre ítélt európai népek lázadásának és ellenállásának bármilyen kifejeződését.

G. I.

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.