Az atlantista Európai Unió a szuverenista Európa-erőd elszabotálása

Nyolcvan évnyi kitartó opportunizmus árán az európai vezetők sikeresen hibernálták Európát és kisiklatták az európai építkezés folyamatát. A globalizáció és az atlantizmus szekértolójaként az Európai Unió valójában azokat a nemzeti politikusokat is béna kacsává változtatta, akik úgy tesznek, mintha szuverén politikát folytatnának. Az 1957-es római szerződés erőssé – Európa-erőddé – tehette volna Európát, és főleg függetleníthette volna a manhattani bankszterektől és tőzsdecápáktól, akik az 1929-es világgazdasági válságot okozták, ehelyett azonban a Wall Street-et és a Cityt uraló nemzetközi spekulánsok szabad vadászterületévé tették. Gazdag István véleménycikke.

A Nietzsche által leírt „értékek átértékelésének” általános jelensége az európai kormányokat is sújtja. Évezredekbe telt, mire az európai civilizáció felépült, de fél évszázad is elég lesz a lerombolásához. Kormányzóink kiszolgáltatják az európai hadseregeket USraelnek, amely két évtized alatt a világ leggyűlöltebb terrorista államává vált, és az európai országok is osztozni fognak a sorsában, mivel képtelenek lesznek megvédeni magukat e kontraproduktív szövetség előrelátható következményeitől. Az európai kormányoknak meg persze a brüsszeli Bizottságnak elsősorban az európaiakért kellene dolgozniuk, ahogyan a kínaiak is elsősorban Kínáért és önmagukért dolgoznak, nem pedig az amerikai spekulatív alapokért, amelyek kezdésképpen éppen most teszik tönkre Amerikát. 

Ahelyett, hogy az Egyesült Államokkal való szembenállás hordozója lenne, az európai közösségi jogrendszer lehetővé tette Európa tengerentúli zabigyereke számára, hogy a tőke szabad áramlása, az adósság monetizációjának tilalma, a „terrorizmus elleni háború” instrumentalizálása és általában az európai szuverenitás korlátozása révén szorosan a markában tartsa az Európai Uniót. Idiótának vagy újszülöttnek kell lenni ahhoz, hogy valaki azt higgye, hogy az EU bármiben is kihívást jelent az USA számára, pedig Nyugat-Európa áruló politikai establishmentje ezzel a maszlaggal adagolta be az európai egységgondolattal járó bürokratikus hercehurca keserű piruláját. Végül is mi másra lehetne számítani? Elég csak az európai országok jelenlegi lerobbant állapotára és az USA-val szembeni kisebbrendűségi érzésükre utalni. Németországot a második világháború után megszállta az USA, és mindmáig félgyarmati sorban tartja. Franciaország De Gaulle tábornok politikai örökségét elárulva Nicolas Sarkozy regnálása idején vált az USA vazallusává, és az is maradt. Olaszország egyfajta esztétikus-erotikus vonzalomból már régóta behódolt az USA-nak. Lengyelország történelmi okokból szívesebben lenne az USA, mintsem az EU tagállama. Ezekkel építeni Európa-erődöt? 

Az a csatlósszerep, amelyre az EU kárhoztatja önmagát az USA-val szemben, valójában az európai politikai, gazdasági és médiatikus „elit” tudatos választásának az eredménye az atlantizmusnak való totális behódolásuk miatt. Az atlantizmus a hidegháború idején született, amikor egy átfogó tömegmanipulációs program (az ún. Mockingbird-művelet) keretében a CIA gyakorlatilag beépült a nyugati médiába, hogy az amerikai érdekek szerint befolyásolja a ténykedését. Lényegében arról volt szó, hogy saját gyártmányú információs anyaggal látta el a manipuláció tudatos résztvevőiként vagy öntudatlan eszközeiként szolgáló újságírókat, akik aztán a fősodratú médián keresztül a közvéleménybe sulykolták ezeket a „preparált” információkat. Kétségtelenül megkönnyítette persze a befogadásukat az a körülmény, hogy az európaiak a második világháború után pszichésen is függő helyzetbe kerültek az amerikaiakkal szemben, egészen máig tartó hatállyal. Azzal az ürüggyel ugyanis, hogy 80 évvel ezelőtt „felszabadította”, az USA továbbra is elvárja, sőt megköveteli Európától, hogy engedelmes csatlósa legyen világuralmi ábrándjai hajszolásában. 

Így az európai atlantista rezsimek teljes mértékben cinkosok az USA háborús és emberiségellenes bűncselekményeiben, akár közvetlenül (NATO), akár igazolva, sőt „humanitárius misszióknak” állítva be azokat a nemzetközi közvélemény előtt. Az olaszországi „ólomévek” merényleteitől Afganisztán megszállásáig, a délszláv háborútól a Líbia elleni agresszióig, Szíria felforgatásától az Irán elleni háborús fenyegetésig az atlantizmus nevében gyakran alkalmazzák a terrorizmus módszerét gazdasági célpontokat bombázva, civileket gyilkolva és renitens rezsimeket destabilizálva. Másrészt tömeges gazdasági bűncselekményeket követnek el egy belterjes globalista kaszt hasznára, ezzel bizonyítva csatlakozásukat az USA által prédikált ultraliberalizmus elveihez, amelyek az emberi értékeket alárendelik a piaci fundamentalizmusnak. Az atlantizmus mint ideológia közvetlenül és mélységében támadja az európai népek etnikai alapjait, elvárva tőlük, hogy vakon kövessék annak ellenére, hogy megfosztja őket szuverenitásuktól és döntési szabadságuktól. Az alapító atyák szándékaival szöges ellentétben az EU puccsista bürokráciája az atlantizmus elfogadásával az erő helyett a gyengeséget választotta, hogy ne kontrázza az Egyesült Államok hegemón törekvéseit. 

Következésképpen az atlantizmus fokozatosan szétporlasztja azokat a szuverenitási tengelyeket, amelyekkel a nemzetállamok rendelkeztek, így:

1. a választási szuverenitást – az EU legfőbb szervét, a Bizottságot nem választják, a népszavazásokon elutasított szerződéseket különböző jogi trükkökkel hatályosítják, a részvételi demokrácia érvényesülését szisztematikusan szűkítik a képviseleti demokrácia javára; 

2. a monetáris szuverenitást – a népektől és választott képviselőiktől független Európai Központi Bank közvetlenül nem ad kölcsönt a tagállamoknak; 

3. a költségvetési szuverenitást – egy kinevezett technokraták alkotta szerv ellenőrzi a nemzeti költségvetéseket; 

4. a katonai szuverenitást – az EU összes tagállamát bekényszerítették a NATO-ba, amely pedig teljesen nyilvánvaló módon a nyugati oligarchiák katonai ligája, és nem a „civilizáció”, hanem egy álcivilizáció, vagyis a plutokrácia fedőszervének számító liberális parlamenti demokrácia bástyája. 

Hanyatlásának mértékében az USA–EU konglomerátum egyre agresszívabbá válik nemcsak a geostratégiai helyzetét veszélyeztető külső kihívásokkal, hanem a saját népessége körében jelentkező alternatív törekvésekkel szemben is. Tulajdonképpen a diktatúra (szájkosár) és a totalitarizmus (agymosás) ötvözése zajlik a tömeges bevándorlással (fehér faji szempontból népességcserélő gyarmatosítással), aminek a tervek szerint a fehér népek meszticizált biomasszává történő genetikai mutációját kellene eredményeznie. Magától értetődik, hogy az USA mindent elkövet az európai államok „balkanizálása” érdekében (divide et impera). Ehhez szüksége van egy állandóan fenyegető külső ellenségre (most Oroszország, korábban az iszlám, a jövőben Kína), hogy igazolja a nyomasztó nukleáris „védőernyőt”, amelyet föléjük tart, és ez az ellenségszükséglet egyúttal igazolja az alávetett európai társadalmak számára az USA által kötelező példaként ajánlott rendszert is. Azt a rendszert, amely a fehér népek katasztrofális demográfiai hanyatlásának pillanatában éppen a hanyatlást elősegítő vírusokat védelmezi: az „emberi jogokat”, a bevándorlást, a judeocentrizmust, az antirasszizmust, a multikulturalizmust, az individualizmust...

Könnyű belátni, hogy ha vezetőik gyávasága, opportunizmusa és korruptsága miatt az európai vazallusállamok továbbra is vakon asszisztálnak a dekadens birodalom összes költséges háborús vállalkozásához, akkor csak idő kérdése, és nekik is rámegy ingjük-gatyájuk. Ez egyáltalán nem túlzás. Ma már nyílt titok, hogy az amerikai kormányzat szisztematikusan manipulálja államháztartása mérlegadatait és meghamisítja gazdasági statisztikáit. Birodalmi ábrándjai felelőtlen és anyagilag rendkívül kimerítő hajszolása odáig vezetett, hogy mostanra az Egyesült Államok lett a világ legeladósodottabb országa, amelynek kumulált adóssága többszörösen meghaladja az éves GDP-jét, és csak az ex nihilo pénzgyártás (bankóprés) képes a felszínen tartani, legalábbis ideig-óráig.

Az eurót a dollár konkurensének és esetleges legyőzőjének szánták, és mégis a vesztes pozíciójában kell maradnia, mert az amerikai valuta egy nyilvánvaló katonai fedezettel rendelkezik. Ráadásul a tagadhatatlan amerikai katonai dominanciát egy céltudatos diplomáciai apparátus is erősíti, amely a tér és az idő élő emlékezetéből merítő történelmi tudással rendelkezik. Vele szemben az európai országokat koncepcionális anarchia jellemzi annak eredményeként, hogy kormányzati pozícióban lévő képviselőik zömükben egyáltalán nem érzik magukat felelősnek a történelmi folyamatosságért, legyen az nemzetállami vagy kontinentális, amely felelőtlenség azután folyamatos engedményekbe torkollik az USA-val szemben, lehetetlenné téve az európai szuverenitás kivívását, akár csak gazdasági téren is.

Ennek legutóbbi megnyilvánulásaként az EU vezérkara halogatja a megfelelő ellenintézkedések megtételét Trump Európa-ellenes gazdasági provokációira válaszul, amelyek pedig további károkat okozhatnak az európai gazdaságnak (How Trump’s Latest Tariff Threat Risks Deeper Damage to Europe’s Economy, nytimes.com, 2025.07.13.), pedig az Oroszországgal korábban fenntartott, mindkét fél számára előnyös energetikai együttműködés felszámolása már éppen eléggé megviselte. 

Gazdag István 

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.