Amerikai kultúrterror egykor és ma

Európában a politikai-kulturális hatalmi apparátus működtetői és haszonélvezői sokáig csak álmodoztak Amerikáról: az amerikai kultúráról, az amerikai hatékonyságról, az amerikai dinamizmusról stb. Mostanra a vágyálmuk valósággá vált: Amerika és különösen az amerikai kultúra már nemcsak történelmi referenciáinkban és rendszergazdáink vágyaiban van jelen, hanem magukban az európaiakban is. Gazdag István írása.

Itt van Amerika mint politikai marketingmodell, mint politikai kultúra, mint kommunikációs utópia és mint egyfajta kényszerkonszenzus kollektív önáltatásunk csődjében, a kalmárértékek és a látványtársadalom győzelmében. Amerika köztünk van morális intervenCionizmusával, vagyis a beavatkozás „jogával”, amely mindenhol az ágyúnaszád-politika modernizált változatát (vö. cancel culture) alkalmazza az ellenszegülőkkel, a gondolati „disszidensekkel” szemben. Amerika egyet jelent a közoktatás lerobbanásával és a tévéműsorokkal agyontáplált tömegek elbutításával; a klasszikus szerzők elutasításával, ahogyan az amerikai egyetemeken dívik a politikai korrektség és az etnikai kisebbségek kulturális értékeinek szükségszerű felértékelése nevében.

Itt van Amerika a maffiák és gazdasági lobbik hatalmával, a politikai osztály korrupciójával, a vezetők cinizmusával és cionizmusával, az erkölcsi tekintélyek által pórázon tartott és szájkosárral elnémított állampolgárok megvetésével. Itt van Amerika a bűnözés robbanásszerű növekedésével, a szó szerint is „drogfüggő” feketegazdasággal, az etnikai erőszakkal. Itt van a szektáival, „gyorsélvező üdvöt-hetet-havat” ígérő, „régről visszamaradt portékáikkal” fertőző „bázisközösségeivel, valláshiedelmeivel, agyalágyult szubkultúráival, bolondgomba-termesztő pinceverem-tenyészeteivel” (Határ Győző). Itt van a területi szegregációval (no-go zónák), a magánmilíciák által védett luxusgettókkal és egyfelől a rasszizmus fokozódásával, másrészt a kötelező antirasszizmussal, amelyet törvényileg szankcionálnak és „médiailag” prédikálnak. Amerika benne van az ízlés romlásában, a gyorsétkezésben, a fiataloknak szánt egyendivatban. Benne van az urbánus miliő szürkeségében éppúgy, mint az agrárium „belterjességében”.

Ez a jenki pszicho-kulturális imperializmus az első világháború alatt tört be Európába és a második világháború végét követően hatalmasodott el rajta teljesen. A két világháború között a divat, a szórakoztatás, a zene és a film tengerentúlról érkező hullámai egyre inkább „elamerikanizálják” az európai társadalom bizonyos rétegeit, főleg a jómódú, de mindenképpen urbanizált (vagy ha úgy tetszik: kozmopolita) elemeket. Mindez természetesen nem hagyja érzéketlenül az európai értelmiség legjobbjait. Hermann von Keyserling az amerikai „primitívséget” ostorozza, és ez alatt a spontaneitás, az érzelgősség, a leegyszerűsítő szlogenek iránti hajlam keverékét érti, amely naiv azonnalisággal reagál mindenre, ami történik. Ez a tulajdonságkoktél lehetővé teszi a manipuláció minden formáját, teret enged minden propaganda káros hatásának. Paul Morand észreveszi, hogy az amerikai mozifilmek álomnőinek szoborszépsége, a színészek és katonák sportos megjelenése nem sugároz semmilyen belső szépséget és tartást. Knut Hamsun saját tapasztalatai alapján gyakorol metsző bírálatot az „American way of life” degenerált megnyilvánulásaival szemben. „Tudtuk, hogy Amerika undorító, ocsmány ország, valamennyi európai gettó olvasztótégelye, ahol az angolszász álszenteskedés a zsidó kelevényen virágzik”, írja a maga részéről Robert Brasillach, a két világháború közötti francia írónemzedék egyik legtehetségesebb képviselője.

Az Amerika-kritikában kortársai közül talán legmesszebb jutó és legmélyebbre hatoló Julius Evola utóbb igazat ad F. Scott Fitzgeraldnak, aki az amerikai civilizációt a harmincas években a dzsessz civilizációjának nevezte, vagyis „egy elnégeresedett vagy elnégeresedő zene és tánc civilizációjának”. Diagnózisának felállításához Evola hosszan idézi Carl Gustav Jung véleményét, akit saját bevallása szerint Amerikában nagyon megdöbbentett a négerség pszichológiai befolyása. „Az amerikai zenét elsősorban a négerek ihletik. Az amerikai táncok néger táncok. A vallási érzelem megnyilvánulásait – az ébredési összejöveteleket, a "szent hempergőket" (ld. hitgyüli – G. I.) és más abnormális amerikai jelenségeket – nagymértékben a négerség befolyásolja. Általában az a szélsőségesen eleven temperamentum, amely nem csupán a baseballban nyilatkozik meg, hanem főként a verbális kifejezésmódban. A locsogásnak az az állandó, parttalan áradata, amely az amerikai újságokat jellemzi, ennek figyelemre méltó példája.”

Harald Damsleth (1906-1971) „Kultur-terror. USA vil redde Europas kultur fra undergang. Med hvilken rett?, 1943” (Kulturális terror. Az USA meg akarja menteni Európa kultúráját a hanyatlástól. Milyen jogon?) című plakátjának főbb motívumai:

A szépségversenyek („Miss America” és „Miss Victory”, „A Világ Legszebb Lába”) mint tipikusan amerikai lányvásárok az amerikai nők szexuális lazaságát jelképezik.

Gengszterizmus és fegyveres erőszak (a szökött fegyenc géppisztolyt tartó karja)

Négerlincselés (a hurok és a Ku Klux Klan-csuklya) és kaotikus szabadstílusú erőszak az ellenőrizetlen társadalom tüneteként

Az amerikai társadalom általános erőszakossága (a pénzeszsákot megragadó bokszkesztyű)

Az indián őslakosokkal való méltatlan bánásmód (a „Miss Amerika” tollas fejdísze)

Amerika csak puszta materializmus bármilyen szellem vagy lélek rovására (a pénzeszsák dollár szimbólummal)

A feketék jelenléte az Egyesült Államok népességében hozzájárul az „elkorcsosulásához”, primitív nemkívánatos elemeket adva az amerikai popkultúrához és potenciális veszélyt jelentve a fehér fajra (egy fekete férfi izmos karjai, egy tipikus-karikaturisztikus néger pár, amely madárkalitkában táncolja a jitterbug nevű táncot a „civilizáció diadalaként”, egyfajta állati rituálénak ábrázolva).

Az amerikai popkultúra ártalmas hatása a világ többi részére (jitterbug tánc, hanglemez) és a minden amerikai kultúrselejtre fogékony, naiv európai „csupafül” figura az alsó előtérben, aki a holland feliratot olvassa: „Az USA meg akarja menteni az európai kultúrát a hanyatlástól.”

Az amerikai katonai erőszak (vérrel áztatott bomba a fém lábcsonkon, katonai repülőgépszárnyak) az európai kulturális emlékhelyeket fenyegeti (adott esetben Lübeck várát az alsó jobb sarokban), cáfolva az amerikaiak állítását, hogy ők „felszabadítók” (a Liberator egy amerikai bombázógép neve is volt).

Amerikai dzsingóizmus (jingoism) és háborús hevület (az öltönyös kar szó szerint „a militarizmus dobját veri”, a „Győzelem kisasszony” csákója és csizmái)

A zsidók és szabadkőművesek kártékony befolyása (Dávid-csillag a dobról lelógó szabadkőműves kötényen, pénzeszsákba kapaszkodó zsidó alak karikatúrája)

Carl Schmitt már a negyvenes években világosan felismerte a Roosevelt-kormány szándékát, amely arra irányult, hogy az egész világot, de különösen Európát és Japánt a „nyitott kapuk” politika elfogadására, vagyis minden önközpontú gazdaságpolitika elvetésére kényszerítse. Ennek a globális nyitásnak nemcsak az amerikai ipari gépezet árucikkeire kellett vonatkoznia, hanem az amerikai kulturális termékekre is, mindenekelőtt a filmekre. Schmitt azt is kimutatja, hogy a Brit Birodalom a „történelem késleltetője” volt azáltal, hogy megakadályozta a kontinentális civilizációs egységeket a koherens nagyterekbe történő szövetkezésükben, amelyekben tartós béke uralkodott volna. Anglia ugyanis mindenkor a történelem „beteg embereit” védelmezte, mint amilyen az oszmán Törökország is volt. Ezt a politikát 1945 után az Egyesült Államok folytatta tovább. Haszonélvezőinek szándéka szerint ezt a késleltető-reakciós politikát egy olyan kulturális imperializmusnak kell konszolidálnia, amely képes arra, hogy „lágyan” ellenőrizze a népeket.

Az egykori Szovjetunió a hadereje, a marxista-leninista ideológiája, a KGST és a Varsói Szerződés révén ellenőrizte közép- és kelet-európai csatlósait, vagyis azokkal a durva módszerekkel, amelyek hosszú távon csakis kudarchoz vezethettek. Nyugaton az amerikai kontrollstratégia sokkal kifinomultabb volt és ezért sokkal hatékonyabbnak bizonyult. Hollywood hatékonyabban mérgezte meg a népek lelkét, mint a kommunista apparatcsikok ukázai. Az amerikai kulturális imperializmus – amelynek tipikus kísérőjelenségei többek között a könnyfacsaró szentimentalizmus, a hisztérikus manicheizmus, az etnokulturális sajátosságokkal szembeni ellenérzés, a patologikus újdonságvágy, a „jó érzések” papírmaséja mögött rejtőző farizeus gyűlölködés – a lefelé történő nivellálódás ideológiáját terjeszti és pontosan erre szolgál a hollywoodi film univerzalizmusa.

Ez az egyetemesség, amelyet egyesek pozitív tulajdonságnak tartanak, valójában annak a következménye, hogy az Egyesült Államok egy etnikai olvasztótégely, ahol minden kulturális terméket fogyaszthatóvá kell tenni a nemzetet alkotó valamennyi etnikum tagjai számára. Ezért a hollywoodi filmek mint legfőbb kulturális tömegfogyasztási termékek szisztematikusan leegyszerűsítik a párbeszédeket, az intellektuális tartalmat és a cselekményt, úgyhogy tizenöt percen keresztül akkor is tökéletesen érthetőek maradnak, ha leveszik a hangot, miközben egy időlegesen elnémított európai filmet csak három percig lehet megérteni. Az amerikai kulturális imperializmus általános tendenciája tehát lecsökkenti a filmtermelés szintjét a legelemibb nyelvi szintre, mert minden nyelv egy identitás, tehát egy létezésmód, vagyis egy kulturális sajátosság kifejezése.

Ebben az univerzalista, ugyanakkor nagyon is amerikai perspektívában az európai népeknek fel kellene ismerniük saját kultúráik „provinciális”, „régimódi”, „elmaradott” jellegét, és el kellene fogadniuk az amerikai kulturális kritériumokat mint egyedüli „modern”, „felvilágosult” és „erkölcsös” ismérveket, hogy végül az amerikanizmus elveitől „átprogramozva” ne tudjanak többé sajátos módon reagálni. Az az állam vagy az a rendszer, amely a kultúra, pontosabban szólva a szórakoztatóipar urává válik, egyúttal a társadalmi reflexek fölött is uralmat szerez a pavlovi elmélet szubtilis alkalmazásának megfelelően.

Globohomo: az amerikai kulturális terrorizmus aktuális változata. A multinacionális nagyvállalatok és neokon/woke-szter bábjaik által szorgalmazott globalizált és homogenizált kultúra leírására használt szó, amely többek között olyan nagyvárosi jelenségekre utal, mint a sokszínűség, a homoszexualitás, a szexuális degeneráció, a faji színvakság, az egalitarizmus, a pénzimádat és a nemzeti kultúrák eltörlése. Az ENSZ, az EU, a technológiai óriások és a média egyaránt a globohomo napirendjét követik.

Manapság a globalizáció folyamatában a jenki helyett (akit egykor a KKK-csuklya szimbolizált) már nyíltan a zsidó viszi a prímet (a „happy merchant” karikatúra A. Wyatt Mann alias Nick Bougas alkotása, az egyik legelterjedtebb antiszemita mém).

Harald Damsleth eredeti plakátjának többi motívuma is aktualizálódott.

A ketrecben a mostanra fizikailag és mentálisan is elkorcsosult amerikait jelképező figura (Amerimutt) látható MAGA-sapkában, akit egyrészt rendőrterrorral tartanak kordában (erre utal a pisztolyt szorongató rendőregyenruhás jobbkéz), másrészt interrassziális pornográfiával tömnek a legmagasabb szintekről (az öltönyös balkéz a fekete dildóval).

A „Black lives matter” felirat a faji/társadalmi erőviszonyok alapvető megváltozását jelzi a fehérek trónfosztásával a feketék javára. Ezt a hatalmi őrségváltást szolgálja a fajkeveredés előmozdítása (az izmos fekete jobbkar már nem amerikai zenét tartalmazó hanglemezt tart, hanem fehér nőket és néger férfiakat szerepeltető, főleg zsidó tulajdonú pornóportálok reklámplakettjét), és ezt jelképezi a Dávid-csillagos repülőgépszárnyon összefonódó szőke fehér nő és néger férfi párosa is.

A szexuális faji korlátok leomlását mutatja a bal alsó sarokban látható jelenet (fehér nő az őt szexuális trófeaként fényképező fekete férfiak körében). Afrikából rendőrségi felvezetéssel özönlenek végeláthatatlan hordákban „szexuális színesítők” az európai országokba, ahol szőke fehér nők fogadják őket („refugees welcome”) olyan odaadással, hogy még a csizmájukat is megnyalják – az elégedetten tenyerét dörzsölő zsidó szabadkőműves figura helyeslésével.

Korszakunk általános erkölcsválságát tükrözi, hogy a „meleg büszkeség” szivárványos lobogóján rajta van a NATO emblémája is, a „Győzelem kisasszony” pedig az amerikai lobogó helyett immár a teljes spektrumú (interszekcionális) aberráltság zászlóját lengeti a pénzeszsákba kapaszkodó WEF-alapító Klaus Schwab mellett, aki a bal kezében egy tányért tart, rajta bogarakkal, az extrém környezetvédelmi szlogen (eat insects, save the world) jegyében, amelyet az erre „csupafül” álhírkomplexum (főképviselője a CNN) révén igyekeznek lenyomni a publikum torkán.

Ennek a világméretű egységesítő műveletnek legfőbb irányítója és haszonélvezője kétségtelenül az USA. Kolosszális méretűvé duzzasztott és a világ bármely pontján beavatkozó haderejével fizikailag, kolosszális méretűvé duzzasztott és Föld valamennyi lelkét megcélzó filmiparával pedig szellemileg forszírozza kitűzött célja megvalósulását. Ha az amerikai katonai agressziók elleni fellépés még várat is magára, az amerikai kulturális agresszióval szembeni ellenálláshoz minden feltétel adott. Nem kell hozzá más, csak önbecsülés, lelki erő és szellemi függetlenség, mindenekelőtt pedig akarat.

Amerika itt van tehát, de jelenléte mégis csak felszíni, mert az európaiakban, az európaiak kulturális tudatalattijában továbbra is erős nosztalgiák élnek a korábbi világ iránt. Efféle nosztalgia elképzelhetetlen Amerikában, mert modernnek született és így fogalma sincs a „korábbiról”, amely az európai társadalmak számára a nietzschei értelemben vett „retroaktív energiák” forrása lehet. Ezek egyelőre a társadalmi elégedetlenség jobbára anyagias megnyilvánulásaiban törnek felszínre, de hosszabb távon mélyreható és tartós kulturális átrendeződéshez vezethetnek Európa szellemi újjászületésének elengedhetetlen feltételeként.

Gazdag István    

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.