A helyes geopolitikai gondolkodás a sikeres gazdaság és politika alapfeltétele III.

Benyhe István Geopolitika című könyve kapcsán készült interjúnk befejező részében kitérünk a világot sok tekintetben ámulatba ejtő Kína, illetve a Távol-Kelet helyzetére, a geopolitika ismerete által várható világpolitikai fejleményekre, Európa nehéz jelenére, de – megítélésünk szerint – mégsem reménytelen jövőjére.

– Az előző részben ott fejeztük be, hogy Kína tehát nagyon erősödik az utóbbi években, mit lehetne tenni ez ellen?

– Ha bármiben versenyzel a szomszéddal, dolgozz jobban, ne őt próbáld tönkretenni! A geopolitika fő szabálya, hogy a rendelkezésre álló erőforrások hatékony felhasználásával érhető el harmonikus fejlődés, hatalom- és tekintélynövekedés.Tehát a belső struktúrák ágyaznak meg a későbbi külső befolyásnak. Könyvemben kis áttekintést adok a kelet-ázsiai térség hatalmi viszonyairól és a várható tendenciákról. Arról, hogy helyzetük következtében melyek kötődnek inkább a kontinensek hatalmaihoz és melyek a világtengereket ma uraló országcsoporthoz, vagyis az USA-hoz és szövetségeseihez.

Az volna a mindenki számára kedvező politikai lépés, ha az Egyesült Államok és Oroszország – mint két hasonló alapkultúrájú, keresztény civilizáció – kiegyezne egymással. Ők az északi civilizáció legnagyobb államai, társadalmuk a mérsékelt övben alakult ki,

ráadásul két nagy háborút is vívtak egymással szövetségben. Azt is meg kell jegyezni, hogy szerintem Oroszország – akkor Szovjetunió néven – és az USA csak látszólag voltak szemben egymással a világháborút követően, valójában a világ erőegyensúlyon alapuló stabilitásának voltak a garanciái.  Mai helyzetünkben szinte visszasírjuk a bipoláris világ eléggé kiszámítható viszonyait, a jogszabályokon alapuló világrendet, amelyet a kölcsönös elrettentés garantált. Ennek megszűnésével kialakult az általános bizalmi válság, a globális Dél öntudatra ébredt, és új hatalmi központok kifejlődése indult meg. A hatalmi egyközpontúság a fizikából ismert szimmetriaelv értelmében ellenközpont, központok önszerveződésével járt. Vagyis biztonságpolitikai értelemben a Szovjetunió megszűnése megbillentette az addig törékeny egyensúlyt.

– De nemcsak a Szovjetunió szűnt meg, hanem az általa vezetett katonai szövetség, a Varsói Szerződés is.

– Igen, sokan azt tartják az ősbűnnek, minden itteni baj okozójának, hogy a Varsói Szerződéssel egyidejűleg nem szűnt meg a NATO is, ami pedig valamikor éppen azt ellensúlyozta. Abban az ún. hidegháborús időszakban Kína még nem volt hatalmi tényező. A nyugati világ leginkább attól tartott, hogy Ázsiát ideológiai alapon képes egyesíteni a Szovjetunió vezette kommunizmus. Ennek megakadályozása érdekében mentek amerikai katonák Koreába, Vietnámba. Akkor még Japánnal és a kistigrisek előretörésével küzdött a nyugati gazdaság, Kínával, a világ ekkor egyik legszegényebb és legkevésbé fejlett infrastruktúrájú országával még keveset törődtek.  

– Valószínű, meglehetősen nagy feladat lett volna már akkor is katonailag szembeszállni vele.

– Kína védelmi képességei fantasztikusak, de azt is meg kell jegyezni, hogy történelmileg nincs hajlama agresszivitásra. Ő nem fegyverrel növekszik, csak – úgy, mint hajdan a cári Oroszország – szépen, lassan, területet foglal el, a környező részekre igyekszik rátenni a kezét. Környezetét először kulturálisan alakítja át, mielőtt területét is kiterjesztené irányába.

Az Egyesült Államok ezt úgy tudja – tudná – fékezni, talán megakadályozni, ha az oroszokkal kiegyezve, nem engedik Kínát az Északi Jeges-tengerhez, és korlátozzák az étvágyát abban is, hogy elfoglalja a környező szigetvilágot, kiterjessze befolyását Indonéziára, a Fülöp-szigetekre, Vietnámra, esetleg Tajvanra. Egy Kínát stratégiailag  területére korlátozó – de gazdaságilag nem kiszorító – USA vezette szövetség hosszabb időre biztosíthatná a világ új egyensúlyát.

– Kína tehát az új világhatalom?

– Igen, a súlya már elérte azt a szintet. Persze misztifikálni sem kell, hiszen alig egy évtizede, még a 120 milliós Japán GDP-je nagyobb volt, a viszonylag kis Japán egymaga több árut és tőkét mozgatott, mint hatalmas riválisa. Ma már más a helyzet, Kína gazdasága már az Egyesült Államokat ostromolja. Ipari termelése a legnagyobb a világon, így befolyása, különösen a fejlődő országokban, alig korlátozható. Szervezeti, ideológiai és katonai erőkivetítési nehézségei vannak, különösen szembeötlő, hogy gyakorlatilag nincsenek stratégiai szövetségesei. Közvetlen környezetében, Ázsiában sincs egyszerű dolga. 

Geopolitikai szempontból várható, hogy Japán és Vietnám  Kínától való félelmük alapján szorosabbra fűzi kapcsolatait, ugyanis Vietnám népe arra még nincs készen, hogy az amerikaiakkal közvetlenül kössön stratégiai szövetséget. Még túl eleven az amerikaiak ellen vívott háború emléke. Ugyanakkor a második világháborús Japán emlékezete ott nem olyan rettenetes, mint Koreában vagy Kínában.

A vietnámi kultúra nagyon ősi, és az ország Kínával a vietnami–amerikai háború lezárása óta antagonisztikus ellentétben áll. A két ország természetes támasza lehet egymásnak a kínai veszélyeztetés miatt. A két ország – Japán és Vietnám  – 250 milliós népességével már nagyon komoly erő. Okkal várható, hogy olyan együttműködés alakul közöttük, amely szélesebb geopolitikai árnyékot is vet majd a térségre. 

– Van ott még két fontos ország, Korea és Indonézia, velük mi a helyzet?

– Korea egyrészt teljesen szemben áll Japánnal, amellett megosztott is, hiszen Észak-Korea és Dél-Korea farkasszemet néznek egymással. Túl sok lekötöttségük van ahhoz, hogy akár egy egyszerű és viszonylag formális kétoldalú kapcsolat is létrejöhessen köztük. Természetesen a nagyhatalmak álláspontja is tükröződik a két Korea egymáshoz való viszonyában. 

Indonézia nagy népességű ország, 270 millió lakossal, nagy részük muzulmán. Érdekei szerint az Egyesült Államok mellé sorolhatnánk – tehát a tengeri hatalmakhoz –, mert Kína a térség legerősebb, kontinentális hatalma, területeket is igényel tőlük, akárcsak a térség legtöbb államától. Ezért Indonézia inkább fenyegetésként tekint Kínára.

– Vajon India minden tekintetben méltó ellenfele lehetne Kínának?

Igen. India népességben már – gazdaságilag még persze messze nem – beérte Kínát.

India sehova se akar állni, az ország önmagában egy szubkontinens, saját jogon szeretne igazi vezérszereplővé válni. Kizárt, hogy őt ma  egyetlen szomszédja is komolyan fenyegesse,

bár néha vannak apró súrlódásai Pakisztánnal. India azonban túl nagy és erős ahhoz, hogy bárki kacérkodjon háborús konfliktusba vonásával.  Ha elfajul a helyzet Pakisztán és India között, hirtelen mindenki észbe kap, békemisszióba kezd, és rövidesen megnyugszik a helyzet.

– A geopolitika által akár meg is jósolhatók a jövőben bekövetkező események?

– A világtörténelem arra tanít, hogy a jóslatok a várhatót vetítik előre, de a valóság néha a váratlant hozza elő. Vagyis a várhatóra kell alaposan felkészülni. Ha pedig arra alaposan felkészültünk, akkor még a váratlan helyzetek hatásait is könnyebben csillapíthatjuk. A mai trendek és kényszerek világosan láthatóak. Amikor a lehetőségek és a kényszerek egymást erősítik valamilyen irányba, akkor ott mindig van egy felkiáltójel, ami valamire figyelmeztet minket.

Ha egy területen nagyon megnő a népesség, vagy nagyon-nagyon gyengén teljesít a mezőgazdaság, annak politikai, demográfiai vagy népességmozgási következményei lehetnek. Ha ezt a helyzetet egy ott uralkodó militáns vallás értelmezi, akkor a térségben társadalmi robbanás várható, ami után a régióban, de akár sokkal távolabbra is ható erős migrációs veszély fenyeget.

Például én Nigériát puskaporos hordónak gondolom, mert ott vélhetően valami történni fog. Közel két emberöltővel Biafra elszakadási kísérlete után az ország növekvő népessége, a keresztény–muzulmán szembenállás (Boko Haram), az északi területek és az olajban gazdag dél ellentétei bármikor kirobbanthatják Afrika legnépesebb államának újabb belső válságát. Különösen akkor, ha a kőolajipart kézben tartó nagyvállalatok nem figyelnek a társadalmi hatásokra.  

Persze Európában is vannak veszélyek, még Németország és Franciaország esetében is. A lakosság elöregedik, az életszínvonal – noha ma még magas – láthatóan nem tartható, egyre csökken. A bevándorlók hozzák a saját vallásukat, kultúrájukat, és ez előbb-utóbb azzal fenyeget, hogy hatalmi tényezővé is válnak, mert a demokráciában a választó dönt.

Ha a számokat nézzük, az iskolapadokban szokták megszámolni a migráns hátterűeket, és ott már sok helyen 50 százalék körül vannak. Amivel pedig az európai vezetők nem számoltak, ezek nagy része nem simul majd be a befogadó társadalomba. Vagyis a geopolitikai tér társadalmi ága kettéhasad, a tájban élő társadalom nem képes a lehetséges erőforrások integrált és harmonikus felhasználására, stabilitását veszti, amely később hatalomvesztéshez vezet.

– Ez az Ön véleménye szerint mihez fog vezetni? 

– Ahhoz, hogy Európa ilyen nagy mennyiségű bevándorlót tudjon kezelni más társadalmi struktúrák szükségesek. Történelmi tapasztalati tény, hogy mintegy tíz százalékos bevándorlóarány az inflexiós pont. Feszültség forrás, ha a bevándorlók átlagéletkora még a fele sincs az eredeti lakosságénak, vagyis, ha az elöregedő népességbe ekkora tömeg fiatalembert keverünk. Ha egy településen elérik ezt a körülbelül tíz százalékot, veszélyes helyzet alakul ki. Ma ez már a legtöbb gazdag nyugati országra jellemző.

Én hiszek a közösségek önvédelmi reflexeiben, mert ezekre tanít a történelem. Néha elbuktak, de mindig működtek. Ha a fennálló struktúrát eszmeileg vagy fizikailag veszélyezteti egy felemelkedő, vagy bevándorló csoport, akkor a már elgyengültnek hitt többség új szerveződéssel, törvényekkel, végső soron fegyverrel megmentheti önmagát. Ezt láttuk a hükszoszok hatalomra kerülésénél Egyiptomban, a római rabszolgalázadások leverésénél, de ezek a reflexek jöttek elő a társadalmakból egészen a legújabb korig, amikor a társadalmi erőket egy bűnbakká tett kisebbség ellen mozgósították.  

Kezdetben inkább a törvények, a bánásmód, az iskolák és a képzések megváltoztatását várhatjuk. Az érintett országokban öltözködési szabályokat, kitoloncolást, kötelező katonai szolgálatot, munkakötelezettséget is előírhatnak, kiterjeszthetik az ellenőrzést a vallásoktatásra, bizonyos vallási rítusokat betilthatnak (például a lányok házasságra kényszerítése, vagy körülmetélése stb.), és átszervezhetik a közigazgatást. A migráció által leginkább elégedetlen területeken az erőszakszervezetek struktúrája fog megváltozni, hogy képes legyen a bevándorló tömeget integrálni.

– De a bevándorlóknak is megvannak a saját erőszakszervezeteik, törvényeik, sokan közülük inkább már azokat veszik figyelembe.

– Ha változnak a viszonyok, akkortól már nem lesznek ilyen szervezeteik.  Azt sem szabad elfelejteni, hogy a bevándorlók alapvetően szervezetlenek, hiszen nem egységes etnikumhoz tartoznak, és nem azonos a nyelvük sem. Ég és föld a különbség egy szír, egy afgán, vagy egy marokkói között, nem is beszélve egy kenyai, vagy szomáliai négerről. Egyszóval vegyesen van köztük mindenféle náció, mentalitás, kulturális háttér. Bár nagy részük muzulmán, bőven vannak más vallásúak és keresztények is. Magyarán nehéz közös kulturális platformot kialakítaniuk, ezért az csak az élethelyzeten alapulhat a fehér, keresztény európaival szemben, de azon belül is rendkívül fragmentált az összkép.

S amint a még fehér, keresztény alapú társadalom a bevándorlást életveszélynek éli meg – erre talán még 10-15 évet is várni kell –, meglesz a megfelelő ereje ahhoz, hogy ripityára törje a heterogén bevándorlóstruktúrákat,

és olyan kényszereket léptessen életbe, hogy a bevándorló vagy alkalmazkodik, integrálódik, vagy elmegy. Tehát én nem látom még olyan kilátástalannak ezt a helyzetet.

– Mi lesz az elöregedő társadalommal, ki fog dolgozni bevándorlók híján?

– A bevándorlás okait én alapvetően másban látom a szokásosnál. Egyrészt nem hívta be őket senki, itt arról van szó, hogy voltak, vannak különböző ordas érdekek. Az egyik, hogy a tengerentúli nagyhatalom már 2010-től felhős homlokkal nézte a kimutatásokat, és azt látta, hogy az Európai Unió GDP-je eléri, sőt meghaladta a saját – az Egyesült Államok – GDP-jét. Ráadásul a Közel-Kelet hatalmi viszonyai is kedvezőtlenül alakultak, Oroszország váratlanul gyors megerősödésével egy időben. Ez pánikreakciót váltott ki. 2011-ben az arab tavasz kavarta fel az arab világot, tönkretéve viszonylag prosperáló társadalmakat, ezáltal több ország évtizedes társadalmi békéjét is. Elkezdődött a szíriai polgárháború, majd annak kapcsán megjelent az Európát célzó „menekülthullám”. Ez pillanatok alatt az egész világon hatalmas követőtáborra talált, még Nepálból, Bangladesből, Haitiről is érkeztek „menekültek”. Vagyis olyan nemzetközi körülményeket láttunk – alakítottak ki – a világpolitikában, hogy megjelent a tömeges bevándorlás. S volt néhány olyan állami vezető, aki valamilyen ismeretlen erő következtében úgy foglalt állást, hogy ők a „szegény menekülteket” befogadják. Az iskolapélda Angela Merkel hozzáállása: a „Willkommenskultur” és a „Wir schaffen das!”, amit a németek mind a mai napig megszenvednek.

Munkaerőhiány tekintetében pedig azt kell látni, hogy Európa munkaerőigénye csak elenyésző százalékban fedezhető idegen kultúrák képzetlen munkavállalóival. Ráadásul a bőkezű szociális ellátás és a hazájukban ismeretlen lét- és jogbiztonság nem ösztönzi munkavállalásra a menekült bevándorlót. 

Az automatizálás, a robotizálás Európában olyan mértékben vált ki emberi munkahelyeket, hogy a nyugati társadalmak jóval kevesebb munkavállalóval is tökéletesen működnének, ráadásul versenyképességük is növekedne. Tehát gyakorlatilag nincsen szüksége Európának a rengeteg képzetlen emberre.

– Ön hogyan látja összefoglalva Európa jelenét és jövőjét? 

– Az európai életszínvonalat migráció nélkül is tartani tudjuk – sőt! –, de csak akkor, ha megfelelő a nyersanyagellátás és a piac. Európa az adott körülmények között gazdasági sikertörténet elé nézett, de hogy ez ne valósulhasson meg, el kellett vágni az olcsó orosz nyersanyagforrásoktól. Az orosz–ukrán háború kirobbantása azon erők érdeke volt, akik Európát hátrébb akarták szorítani, versenyképességét csökkenteni, és stratégiai mélységét csakis az Atlanti óceán felé nyitva hagyni. Nagy Britannia elhagyta az EU-t, de aktívan részt vesz, immár korábbi politikai otthona esélyeinek lebontásában. Az Oroszországból érkező minden nyersanyag elutasítása, a szankciók, a bevándorlás további ösztönzése, az önvédelem hangjainak elfojtása, a kulturális önazonosság ellen vezetett hadjárat (genderpropaganda, vallás- és családellenesség, stb.) – mind közösen vezettek az EU gazdasági, politikai és lélektani megrendüléséhez. 

Mindezek miatt a rendkívül versenyképes, magas szinten automatizált európai ipar megrekedt – 2014-től kezdve nem nagyon fejlődik –, és jelentősen zuhant az európai GDP. Amerika most már újra bőven fölöttünk teljesít, de ő már nem velünk, hanem Kínával versenyez.

Ehhez még hozzájön az Európán belüli belső feszültség, az unionista–szuverenista-vita is. Van, aki szeretne egy Európai Egyesült Államok típusú integrációt, és vannak olyan országok – köztük van Magyarország is –, amelyeknek dicsőséges történelmük és óriási nemzettudatuk van. Többek között a csehek és a lengyelek is olyanok, hogy nehéz lenne őket belenyomni egy globalisták által elképzelt eklektikus masszába. Európában tehát erős történelmi tudatú nemzetek élnek, amelyek egymással vívott pusztító háborúik után is készek az egyenrangú együttműködésre, ennek új példáját felmutatva a világnak. De elutasítják önazonosságuk felszámolását és történelmük elégetését a társadalommérnökök által összeeszkábált „világegység” oltárán.