Vagy a kapitalizmus omlik össze, vagy a civilizációnk

A XX. század embere azt gondolta (akkori ismeretei szerint teljes joggal), hogy a kommunizmusnál embertelenebb és pusztítóbb eszme nem létezik. Látva a vörösterrort, a több százmillió hátrahagyott halottat, az embertelen, értelmetlen brutalitást, az értelmiség, a társadalom legjavának lemészárlását, illetve az emberei lélek lealjasítását – az agymosott nyugati egyetemistákon kívül nincs is értelmes ember, aki vitatná, hogy a kommunizmus joggal került a történelem szemétdombjára a Szovjetunió szánalmas kimúlásával. A Föld mintegy egyhatodát uraló ördögi birodalom elbukott küldetésében, hogy az északi civilizáció népeit feloldja egy globalista masszában, ám küldetését beteljesíteni látszik édestestvére, a nyugati modell, mely társadalmilag liberális, gazdaságilag kapitalista.

Ez elsőre bizonyára igen meredek állításnak hangzik, hiszen a propaganda már általános iskola óta veri belénk, hogy „ez a legjobb gazdasági rendszer”, a liberalizmus pedig a „legjobb, legszabadabb világot hozta el nekünk”. De az egyén korlátok nélküli szabadsága, vagy annak illúziója, tényleg a nemzet (vagy bármely közösség) javára válik? – tehetnénk fel a jogos kérdést, ha eme okfejtés témája jelenkorunk társadalmi ideológiája lenne. Egy másik írásomban kitérhetek ennek is a részletesebb boncolgatására, ám most inkább a gazdasági modellel szeretnék foglalkozni – mert arról kevesebb szó esik –, hogy mind fejlődéstörténetében, mind végcéljait vizsgálva mennyire hasonló is a kommunista tervgazdasághoz a karvalykapitalizmus. Csupán a vezetői mások. Rejtőzködőbbek, kevésbé láthatóak. 

Sosem voltak ellenségek

Noha a „kisember” előtt mindig úgy állították be, mintha a kommunista és a kapitalista modell egymás „szöges ellentétei” lennének, a valóság ezzel szemben az, hogy már a kezdetektől fogva ugyanazon célért küzdött mindkét rendszer, még ha az odavezető utat másként is képzelték el. Egyszerűen csak kellett egy hamis alternatívát állítani az elégedetlenkedők elé, mielőtt azok maguktól találnak ki egy tényleges rendszert, ami felváltja az éppen uralkodó kizsákmányoló modellt. 

Politikai síkra vetítve ez olyan, mintha a pártokat vizsgálnánk bármely kétpártrendszerben. Britanniában a konzervatívok és a Munkáspárt – dacára hangzatos kampányszövegeiknek – egyazonképp fehérellenesek, szélsőségesen bevándorláspártiak, s lelkesen támogatnak mindent, ami gyengíti a brit identitást. Amerikában sincs túl sok különbség a Demokrata Párt és a Republikánus Párt végső céljai között. Elég Izrael feltétlen szolgálatára vagy a bevándorlásra gondolni. Ha Trump tartaná magát kampányígéreteihez, több tízmillió migránst kellene hazaküldenie. Egy év regnálás után ehhez képest eddig kevesebbet sikerült deportálnia, mint Obamának, ráadásul a H-1B vízumot sem szüntette meg, továbbra is jöhetnek az indiaiak az amerikai dolgozók helyére, sőt, a Fideszéhez hasonló kötvényrendszert is bevezetett, így már az amerikai állampolgárság is megvásárolható pénzért. 

És ez az összefonódás már a kezdetektől tetten érhető. A kapitalista Amerikából nemcsak Lenin és Trockij hatalomra jutását pénzelték (sőt, utóbbi esetében a Times of Israel még azzal is eldicsekedett, mennyire befolyásolták a vörös forradalmat a New York-i zsidósággal eltöltött hetei), de később arról is gondoskodtak, hogy a vörös gólem ne omoljon össze pár éven belül saját vezetői alkalmatlansága, és működésképtelen, emberellenes ideológiája gyakorlati formába való átültetése miatt. Ennek érdekében nemcsak anyagilag támogatták a szovjet iparosítást, de amerikai mérnököket, szakértőket és tanácsadókat is küldtek a Szovjetunióba, hogy segítsenek szovjet formába öntetni az amerikai ipari modellt. Az egész szovjet ipari forradalom sohasem valósulhatott volna meg a kapitalista Amerika hathatós támogatása nélkül. Enélkül pedig a Szovjetunió még kifogyhatatlan emberanyagával se lett volna ellenfél Európa számára a második világháborúban. Sőt, még ennek ellenére is karnyújtásnyira került a győzelem, amit az amerikaiak is felismertek, ezért példátlan segélyszállítmányokat indítottak Sztálinnak, hogy biztosítsák az egyetlen, a világrendre valóban veszélyes eszme megsemmisítését. A kapitalisták nemcsak megmentették a nyilvánosság előtt letagadott édestestvérüket, a kommunistákat, de még fél Európát is odadobták nekik (a másikat pedig megszállták és ők gyarmatosították), biztosítva, hogy kontinensünk többé ne lehessen világpolitikai tényező. 

A rendszer ellensége: a család

Sokszor halljuk, hogy a „totalitárius rendszerek ellensége a család”, mert akkor „nem az állam neveli a gyermeket, hanem a szülők”. Ám a kommunizmus és a kapitalizmus esetében nem csak erről van szó. Gazdasági szempontból eme ideák azt látták, hogy ott a társadalom fele, aki csak ül otthon, nem adózik, nem robotol, „nem pörgeti a GDP-t”. Leninéknek ezzel nem volt sok gondja, egyszerűen csak beparancsolták a nőket dolgozni, ám egy demokratikus társadalmat nem lehet nyers erővel átformálni, ott aljasabb módszerek szükségesek. Ennek „orvoslására” indult útjára az első feminista mozgalom, ami elmagyarázta a nőknek, az igazi függetlenség és szabadság azt jelenti, hogy napi 8–12 órában, heti 5–6 napban dolgoznak egy gyárban, nehéz, fárasztó munkát végezve, mérgező anyagokat belélegezve termelnek a nagytőkének. Ezt nevezték a „nők felszabadításának”, amivel mindenki „nyert”. Az állam immáron mindkét felet meg tudta adóztatni, a karvalytőke csökkenthette a fizetéseket és fokozhatta a termelést, a nők pedig megrokkanhattak a munkában. (Modernkori köntösben pedig kiéghetnek egy irodában vagy egy cégnél.)

Nyilván eme mozgalom kellő hátszél, kimeríthetetlen anyagi források és az irányított média támogatása nélkül sohasem ért volna el sikereket. Nagy „szerencséje” a nőknek, hogy a feminista mozgalmak már a kezdetektől zsidó irányítás alatt álltak. És ezt még csak nem is én mondom, hanem maga a Jewish Women’s Archive dicsekszik el vele, hogy nélkülük sohasem „szabadították volna fel a nőket”. Ahogyan egy másik cikkben a My Jewish Learning oldalán egy feminista mesél gyerekkoráról, mikor is azt hitte, „minden feminista zsidó nő”, olyan szinten irányították a mozgalom életét. A nőket „önmegvalósításra”, „karrierre” és „függetlenségre” ösztönözték, ahol a család és gyermek csak „hátrány”, amit jobb elkerülni. Elvégre, mi biztosíthatna nagyobb szabadságot, mint a tőkerabszolgaság? 

Amikor már nem számít semmi, csak a profit

A kommunizmus összeomlása után a nyugati modell végül letarolta az északi civilizációt. A kapitalista rendszer épp olyan materialista, mint a kommunizmus, szemében az ember nem is ember, hanem csupán „fogyasztó”, akinek életcélja a folyamatos termelés és a vásárlás. Ki emlékszik még a „szabadverseny” hazugságaira? Hogy azért jobb a kapitalizmus, mint a tervgazdaság, mert itt lehet vállalkozni, itt, aki élelmes, az érvényesül? Jól hangzó jelszavak, ahogyan a megannyi logó, márkanév és bolt is impozáns. Kár, hogy ha végigkövetjük a bonyolult céghálókat, tulajdonosi részesedéseket, leányvállalatokat, akkor azt látjuk, hogy voltaképpen 10–20 óriásvállalat kezében van a teljes világkereskedelem. Ha pedig még tovább akarunk vizsgálódni, akkor kiderül, hogy eme cégek legnagyobb részvényesei között jellemzően ott a BlackRock és a Vanguard Group. Na, ez a szabadpiac!

Érezhették már a világot irányító elit köreiben is, hogy egyre kevésbé fenntartható a „szabadpiac” hazugsága, így inkább a vállalkozás és a verseny ösztönzése helyett a fogyasztásra helyeződött át a hangsúly. „Az vagy, amit megveszel”. Az egészséges, normális párkapcsolattal, a családdal és a gyermekkel az a legnagyobb „probléma”, hogy kitölti az emberek lelkében az ürességet, így azok nem próbálnak majd folytonos fogyasztással kompenzálni. Sőt, megtanulnak felelősen gazdálkodni a pénzükkel, spórolnak, takarékoskodnak, hiszen egy vagy több gyermek felnevelése komoly kihívás. Hova tovább, a „galád nők” ilyenkor merészelnek 2–3 évre kiesni a munkaerőpiacról, ami aztán a termelést se pörgeti, ami nyilván tarthatatlan. Ha meg egyből jön a második gyerek, ahogy az normális lenne, máris 6 év kiesés a termelésből!

Ezért fejlesztette „tökéletesre” a maga gazdasági modelljét a kapitalista rendszer, ahol egyértelműen megtanították a nőknek, a gyermek hátrányt jelent, s ha érvényesülni akarnak az életben, a legjobb, ha örökre elfelejtik a családot. (Nem véletlen, hogy állásinterjúkon, teljesen jogellenesen, előszeretettel teszik fel a kérdést: tervez gyermeket a közeljövőben?) Eme pusztító gazdasági modell a teljesen abszurd és tarthatatlan „folyamatos növekedésre” rendezkedett be, ahol csak egyetlen dolog számít: a GDP. Ha a GDP stagnál, az baj, ha növekszik, az jó, mert „akkor teljesít jól a gazdaság”. Az teljesen mindegy, hogy ma már 30–40 évesen önerőből (sőt, körülbelül hitelekkel se) engedhet meg magának egy egyedülálló fiatal egy saját házat, sőt, hó végén is nehezen jövünk ki a bérünkből. Nem ez számít, nem ez mutatja meg, mennyire élünk jól, hanem a GDP. Ha a GDP nő, az neked is jó. Az mindegy, hogy érzed, vagy mit tapasztalsz. Ráadásul a folyamatos fogyasztás garantálása érdekében beépítik a termékekbe a „tervezett elévülést”, aminek az a lényege, hogy az adott termék a vállalt garanciális idő után kisvártatva tönkremegy, hogy újat kelljen venni. Telefont pedig illik évente cserélni. Csakis így tartható fenn a folyamatos fogyasztás. Igaz, hogy közben egy rakás szemetet termelünk, amit nem győzünk szétszórni a bolygónkon, de hát ez csak nem akkora ár a GDP pörgetéséért, nem igaz? A környezetvédelem és globális felmelegedés kapcsán is hibáztatunk mindent a haszonállattartástól kezdve a családokon át a „túlnépesedésig”. Csak a probléma valódi okozóiról nem esik szó soha. 

A propaganda pedig segít, hogy „megértsd”, ennek a folytonos növekedésnek alá kell rendelni mindent. A párodat, a gyermeked, a családod, a saját lelked. Megtanítják nekünk, hogy a család csak hátrány, a gyerek csak akadály, a kötelék visszatartó erő. A párodat, mint a telefonodat, illik bizonyos időközönként lecserélni, főleg, ha kisebb gondok adódnak vele. A gyerekre pedig ne is gondolj, csak elviszik a „legszebb éveidet”, no meg a fizetésedet, amit a „saját boldogságodra” is költhetnél. Hiszen mi más töltené ki a lelkedben tátongó űrt, ha nem egy új iPhone vagy egy újabb koktél éjfélkor az egyik legfelkapottabb bárban? 

Ezzel a „tökéletes” modellel, ahol az ember lealjasulhat egy egyszerű „fogyasztóvá”, mindössze egyetlen aprócska probléma van. Így nem igazán születik majd gyermek, és pár évtizeden belül az ország kiürül. „Szerencsére” a kapitalizmusnak és a karvalytőkének erre is van válasza. Mivel a világ amúgy is „túlnépesedett”, ezért a „szegény, szerencsétlen sorsú” térségekből majd hoznak be fiatal, dolgos kezeket, akik tovább pörgetik a GDP-t, és biztosítják számunkra, hogy „jól megérdemelt” nyugdíjas éveinket is magunknak szentelhessük. 

Mindegy, ki termel, csak legyen „humán erőforrás”

A globalista doktrína megtanította nekünk, hogy „ember és ember között nincs különbség”, tehát voltaképpen teljesen mindegy, hogy egy adott országban – hívják azt akár Németországnak, Angliának vagy Magyarországnak – németek, angolok, magyarok, vagy cigányok, filippínók és indiaiak élnek. A vér, a föld, az évszázadokig visszavezethető családfánk labdába se rúghat a GDP pörgetése és a folyamatos növekedéssel szemben. Nekünk nincs más dolgunk, mint legaljasabb ösztöneinknek engedve felélni a jövőt a jelenben, majd átadni a terepet az utánunk jövőknek. „Szerencsére” belőlük jó sok van, így folyamatos importjuk akár évszázadokra is biztosított, tehát nem kell aggódni, jó ideig lesz még, aki olyan felesleges kacatokat halmoz fel, amelyekre semmi szüksége sincs, és akár kevesebbért is elvégzi azt a munkát, mint elődei. 

Eme felvázolt folyamatok nem a kapitalizmus elfajzásai, mint ahogyan azt néhány konzervatív szereti hangoztatni, hanem a gazdasági modell alapvetéseiből fakadó természetes fejlődését mutatják be. Látni kell, hogy az európai ember válaszút elé érkezett, ahol el kell döntenie, merre tovább. Mert ma már világos, hogy vagy a kapitalizmust töröljük el, vagy az törli el az északi civilizáció nemzeteit. 

Gyebnár Dávid

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

Kapcsolódó: