Idén is ezrek vágtak neki a Kitörés túrának

Idén februárban immár 19. alkalommal rendezték meg a Kitörés 60 emlék- és teljesítménytúrát. Bár az elsőt még 2006-ban szervezték, azonban a Covid miatt volt olyan év, amikor hivatalosan nem lehetett megrendezni. A főszervező Moys Zoltánt sikerült elérnünk egy rövid értékelés erejéig.

A budavári kitörés emlékére szervezett első túra története 2000-ig nyúlik vissza. Akkoriban nemzeti érzelmű fiatalok hívták életre a kezdeményezést, miután az akkori Fidesz-kormány – az 1999-es, rendőri intézkedésbe torkolló Viking klubbeli incidensre hivatkozva – betiltotta a közterületi megemlékezéseket. Az események hátteréről és a tiltás körülményeiről az érdeklődők Az üldözött megemlékezés című dokumentumfilmből tájékozódhatnak részletesebben. A ma ismert Kitörés emlék- és teljesítménytúra 2006-ban indult útjára, és az évek során – gyakran éppen az ellene irányuló támadások keltette figyelem hatására – vált egyre ismertebbé és népszerűbbé.

– Látva a túra töretlen népszerűségét és az évről évre bővülő résztvevői kört, milyen várakozásokkal készültetek az idei létszámot tekintve?

–  Már az előnevezések során körvonalazódott, hogy a 60 kilométeres táv viszi a prímet. Egyre többen érzik magukban a kitartást a leghosszabb távhoz, idén 2309 főt regisztráltunk ezen az etapon. A 35-ös távot 362-en, a 25-öst pedig 878-an választották. Véleményem szerint ez annak köszönhető, hogy a résztvevők fokozatosságra törekednek: először a rövidebb távokon szereznek tapasztalatot, majd kellő önbizalmat érezve vágnak bele a legnagyobb kihívást jelentő hatvanas távba.

A 60 kilométeres táv idén rekordot döntött, hiszen soha ennyien nem vállalkoztak még a leghosszabb szakasz leküzdésére.

Összesen 3549-en vágtak neki a Kitörés túrának, ami éppen csak elmarad a tavalyi rekordtól. A résztvevők között nagyon sok külföldi is volt, nemcsak németek érkeztek, hanem csehek, sőt, orosz és kazak túrázó is akadt köztük.

– A beígért kemény mínuszok és a hó helyett meglepően enyhe időben zajlott a túra. Hogyan éltétek meg ezt a változást: könnyebbséget jelentett a fagy elmaradása, vagy a sár és a latyak miatt több nehézséget okozott, mint a hideg?

– Az időjárás kétségkívül meghatározó tényező, ám úgy vélem, a résztvevőket ez befolyásolja a legkevésbé. Ha felidézzük, milyen embertelen körülményeket kellett elviselniük kitörő hős katonáinknak 81 évvel ezelőtt, a mai nehézségek eltörpülnek azok mellett. Szervezőként én mindig a korhű viszonyoknak szurkolok, és a kutatások is azt igazolják, hogy 1945 februárjában sem volt extrém hideg: akkoriban is 2-3 fok körüli hőmérsékletben zajlottak az események.

A köd és az ónos szitálás idén is biztosította azt a rejtőzködő közeget, amelyben a kitörők egykor észrevétlenül mozoghattak. Az enyhe időjárásnak és az erős szélnek köszönhetően az olvadás ellenére sem alakult ki jelentősebb sár, így a terepviszonyok kifejezetten kedvezőek voltak a túrázók számára.

Én „seprűként” a legvégén haladtam, így testközelből éltem át, ahogy a szél ereje reggeltől kezdve egyre fokozódik. Anyácsapuszta környékén már viharos erejű szembeszéllel kellett megküzdenünk, amit a cél előtt még egy enyhe havazás is tetézett.

– Volt-e olyan esemény az idei túrán, amire nem számítottál, és meglepetésként ért?

– Minden esztendő tartogat újdonságokat. Aki a 60 kilométeres távot tíz alkalommal teljesíti, elismerő oklevélben és egy vaskeresztben részesül. Tavaly óta azonban külön figyelmet fordítunk azokra is, akik a háttérben segítik a rendezvényt: elkezdtük díjazni azokat az önkénteseket, akik már tízszer teljesítettek szolgálatot valamelyik ellenőrzőponton. Szeretném őket külön is kiemelni, hiszen áldozatos munkájuk a túra lebonyolításának alapköve.

Idén két társunkat köszönthettük, akik tizedik alkalommal segítették a túrát, de a csapatunk magja rendkívül hűséges: többen már tíznél is több szolgálatot tudhatnak maguk mögött, sőt, olyanok is akadnak, akik mind a tizenkilenc alkalommal jelen voltak. Látni ezt az elkötelezettséget számomra mindig hatalmas élmény. Ugyanakkor „seprűként” a túrázókkal való kapcsolódás is meghatározó: sokszor látjuk, hogy még a 25 kilométeres táv is mekkora kihívás, és a túrázoknak az utolsó kilométereken már minden erejükre szükségük van a célba éréshez. Ilyenkor igyekszünk lelkileg is támogatni őket és tartani bennük a lelket.

Felemelő látni azt a bajtársiasságot és önzetlen segítséget, amellyel a résztvevők fordulnak egymás felé. Idén is számos szívmelengető történetnek lehettünk tanúi, különösen a 60 kilométeres távon. Sokakon látszott, hogy fizikálisan talán nem voltak teljesen felkészülve a próbatételre, de a mentális erejük és a hitük átsegítette őket a holtpontokon. Megrendítő volt látni, ahogy puszta akaraterejükkel küzdötték le az utolsó kilométereket.

Évről évre tapasztaljuk, hogy sokan nem gyakorlott túrázóként, hanem a kegyeletadás vágyától vezérelve vágnak neki az útnak. Útközben gyakran hangsúlyozom nekik, mennyire fontos a tudatos felkészülés és az előzetes tapasztalatszerzés. Örömmel látom ugyanakkor, hogy sokan, akik egyébként nem rendszeres természetjárók, kifejezetten a Kitörés túra miatt kezdenek el edzeni: 20–30 kilométeres téli felkészülési meneteken vesznek részt, hogy kellő állóképességet szerezzenek. Meggyőződésem, hogy a 60 kilométeres távnak csak ilyen alapossággal érdemes nekimenni.

Különös megtiszteltetés volt, hogy olyanokkal „söpörhettem” a mezőny végén, akik évtizedek óta elkötelezetten kutatják és gondozzák a katonasírokat. Felejthetetlen élményt jelentett a legilletékesebbektől hallani a feltárások hiteles történetét az érintett helyszíneken. Hátborzongató volt ismét szembesülni a gondolattal: amerre járunk, még sok ezer ismeretlen katona nyugszik feltáratlanul a lábunk alatt.

Az út során szinte fizikailag éreztük az ott nyugvó fiatal honvédek jelenlétét; rajtuk keresztül minden katona, aki Budapest ostromában hősi halált halt, mintha ott menetelt volna velünk a sötétben.

A csillagos égboltról letekintve talán az ő lelkük is megnyugvást lel és kiengesztelődik. Nyolc évtizednyi méltatlan elhallgatás és emléküket bemocskoló rágalom után látják, hogy áldozatuk nem merült feledésbe, és évről évre több ezren róják le előttük kegyeletüket. Emlék- és teljesítménytúránk legfőbb küldetése a méltó emlékezés, és felemelő látni, hogy ezt az üzenetet a résztvevők döntő többsége is szívében hordozza. A katonasírokon gyúló mécsesek százainak fénye pedig minden sötétségen átragyog.

– Tisztázzuk a tényeket, hiszen idén is érték támadások a rendezvényt, gyakran a jogszabályi háttér teljes ismerete nélkül. Egy teljesítménytúra nem a gyülekezési törvény hatálya alá tartozó, bejelentésköteles esemény. Szervezőként pedig – a tiltott önkényuralmi jelképek használatára való kifejezett figyelmeztetésen túl – nincs jogkörötök megszabni, ki milyen túrafelszerelésben vág neki az erdőnek. Jól látom a helyzetet?

– Természetesen nincs, és nem is lehet beleszólásunk. Az alkotmányos alapjogokkal összhangban senkinek sem írhatjuk elő a ruházatát, legyen szó túráról vagy bármilyen más eseményről. Feladatunk és felelősségünk a hatályos jogszabályok betartására való felhívás, aminek idén is maradéktalanul eleget tettünk. Ami pedig a kritikai hangokat illeti: egyszerűen nem foglalkozunk velük, tesszük a dolgunkat.

Ez a túra nem valami ellen, hanem valamiért szerveződik. Jelen esetben a katonahősök emlékének ápolásáért.

Nem a bosszúszomjas győztesek elvárásaihoz igazodunk, hanem járjuk a magunk útját – azt, amit elődeink példája és lelkiismeretünk kijelölt számunkra.

Kapcsolódó: