Ma még minden bizonytalan, de Irán is tartogathat meglepetéseket – interjú Földi Lászlóval

Szombat reggel óta a világ közvéleménye feszülten figyeli a közel-keleti eseményeket, miután az izraeli–amerikai hadigépezet átfogó támadást indított Irán ellen. A hadműveletek során célzott légicsapással megölték Szajjed Ali Hámenei ajatollahot, Irán legfelsőbb vezetőjét, a támadásra válaszul az iráni haderő pedig minden számára elérhető ellenséges katonai célpontot tűz alá vett. A háború beláthatatlan következményeiről és a várható eszkalációról Földi László biztonságpolitikai szakértőt kérdeztük.

– Önt meglepte a szombat reggeli támadás híre? Számítani lehetett egy ilyen mértékű izraeli–amerikai akcióra?

– Sajnálatos módon a történtek borítékolhatóak voltak, még ha bíztam is benne, hogy elkerülhető a nyílt konfliktus. Ami azonban elvi kérdés: nem érthetek egyet azzal a gyakorlattal, hogy egy idegen állam vezetőjének likvidálása politikai eszközzé váljon. Ez a módszer összeegyeztethetetlen a nemzetközi joggal és az alapvető emberi normákkal egyaránt. Egy olyan jövőképet vetít előre, amely a totális terrorizmus minden jegyét magán viseli.

– A támadók „megelőző csapásként” emlegetik ezt a hadműveletet. Ez az érvelés elfogadható?

– Ez minden esetben politikai és jogi értelmezés kérdése. Amikor Oroszország megindította az Ukrajna elleni támadást, a nemzetközi közösség egységesen elutasította a preventív csapásra való hivatkozást. Moszkva akkor azzal érvelt, hogy meg kell akadályoznia a határai mentén történő rakétatelepítéseket és a közvetlen szomszédságába tervezett nukleáris arzenál kiépítését, mégis agresszióként könyvelték el az akciót.

Valójában kísértetiesen hasonló érveket látunk Irán esetében is: Izrael létfontosságú érdeke, hogy megakadályozza a közvetlen közelében zajló rakétatelepítéseket és a nukleáris robbanófejek megjelenését. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok stratégiai félelme, hogy Teherán olyan interkontinentális hordozóeszközöket fejleszt ki, amelyekkel már az amerikai kontinenst is közvetlenül fenyegetheti.

Látható tehát, hogy a narratíva mindkét esetben azonos, a nemzetközi visszhang mégis gyökeresen eltérő. Míg az orosz érvelést a világ többsége elutasította – sőt, a szankciók az orosz sportolókat is száműzték a világversenyekről –, addig az izraeli–amerikai fellépést a nemzetközi közösség jelentős része legitim önvédelemként fogadja el.

Érdemes felidézni a tavalyi, tizenkét napig tartó konfliktust is, amely véleményem szerint teljesen értelmetlen volt: súlyos véráldozatokkal járt, ám érdemi stratégiai eredményt nem hozott. Attól tartok, a mostani eszkaláció is hasonló mederben zajlik majd: a negatív következményeken és az emberi veszteségeken túl nem fog valódi megoldást kínálni a térség problémáira.

– Kifejtené ezt bővebben? Pontosan milyen stratégiai következményekre számít?

– A következmények az egész világot sújtják majd, hiszen meghirdették a szent háborút, a dzsihádot – egy olyan eszközt, amellyel eddig ilyen nyíltan nem éltek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a globális muszlim közösség jelentős részét (mintegy egymilliárd muszlimot) a vallási bosszú kötelezettsége alá vonhatják, ami bárkit célponttá tehet. Innentől egy teljesen kiszámíthatatlan és abszurd biztonságpolitikai korszak veszi kezdetét, ahol a terrorizmus vallási legitimációt kap.

–  A tavalyi konfliktus mindössze tizenkét napig tartott. Most egy ennél elhúzódóbb, felőrlő háborúra kell felkészülnünk?

– A jövő egyelőre beláthatatlan, az események dinamikája nehezen jósolható meg. Ugyanakkor határozott szakmai álláspontom, hogy kívülről kikényszerített katonai beavatkozással nem lehet szerves társadalmi átalakulást elérni. Jóllehet felmerült egyfajta belülről induló rendszerváltás lehetősége, ezt a jelenlegi körülmények között teljesen alaptalan vágyálomnak tartom.

Amennyiben valaki komolyan hisz egy ilyen külső beavatkozás sikerében – amire láttunk már példákat Ukrajnában, és nem zárható ki, hogy Magyarországon is kísérletet tesznek hasonló politikai áthangolásra –, annak szembesülnie kell a realitásokkal. Itt egy kilencvenmilliós nemzet sorsáról van szó, amelyet kívülről, mesterségesen próbálnak átformálni. Nem tudhatjuk, hogy a többség azonosul-e ezzel a változással, de az bizonyos: nem a mi feladatunk és nem is a mi jogkörünk helyettük dönteni.

Be kell látnunk, hogy az efféle intervenciós politika eddig kevés sikert mutatott fel a világban. Emlékezzünk az arab tavasz eseményeire: az észak-afrikai forradalmak hulláma egész államszerkezeteket zilált szét és tett tönkre – elég csak Líbia vagy Szíria tragédiájára gondolnunk. De említhetnénk az afganisztáni kivonulást és a kudarcos ázsiai beavatkozások sorát is. A mérleg mindenütt ugyanaz: a kiinduló állapotnál is súlyosabb, kontrollálhatatlan káosz maradt a hadműveletek után.

Ezek a beavatkozások erkölcsileg tarthatatlanok, hiszen a hangzatos jelszavak mögött rideg gazdasági kalkuláció húzódik. A fegyvergyártók és a háborús konjunktúrából élő pénzügyi körök számára ez üzlet, a civil lakosság számára viszont halálos ítélet. Számolatlanul hullanak el az ártatlanok, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy rosszkor voltak azon a helyen, amelyet geopolitikai célponttá nyilvánítottak.

Konkrét választ adva a kérdésre: nem hiszem, hogy ez a mostani állapot rövid távon lezárható, már csak azért sem, mert az említett vérbosszút meghirdették, így nem lehet tudni, hol van – hol lesz – ennek a dolognak a vége.

– Irán meddig tud ellenállni katonailag ennek a mostani nyomásnak?

– Meggyőződésem, hogy az iráni arzenál jelentős része rejtve marad a külvilág elől. A modern műholdas felderítés ellenére rakétakapacitásuk döntő többsége mélyen a föld alatti bázisokon állomásozik. Pontos darabszámukról és az elmúlt időszak technológiai ugrásairól nincsenek hiteles adataink. Úgy vélem, Teherán jóval komolyabb készletekkel rendelkezik, mint amit a felszíni elemzések sugallnak, egy ilyen mértékű provokáció után pedig sajnálatos módon teljesen kiszámíthatatlanná vált, mikor és milyen erővel veti be ezeket a tartalékokat.

Izrael részéről érthető az a stratégiai törekvés, hogy gátat szabjon Irán regionális terjeszkedésének, ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni a muszlim világ belső törésvonalait sem. A síita–szunnita ellentét ugyanis olyan politikai eszköz, amely fegyverek nélkül is alkalmas az egyensúly fenntartására. Míg a perzsa Irán a síita irányzat bástyája, addig a környező arab államok – élükön Szaúd-Arábiával – a szunnita ágat képviselik. Ez a belső rivalizálás egyfajta természetes kontrollt és kölcsönös elrettentést biztosít a térségben. Bármekkora arzenált is halmozzanak fel, ezek a készletek nem csupán kifelé irányuló fenyegetések, hanem a regionális erőegyensúly fenntartásának eszközei is.

–  Lát-e esélyt arra, hogy Kína vagy Oroszország nyíltan Irán mellé álljon ebben a konfliktusban?

– Nem tartom valószínűnek a közvetlen segítséget, mert sem Pekingnek, sem Moszkvának nem fűződik érdeke a globális eszkalációhoz. Stratégiájuk középpontjában ma a nemzetközi stabilitás és a viszonyok rendezése áll. Olyan globális szereplőkről beszélünk, amelyek a konfliktusok elmélyítése helyett a helyzet konszolidált mederbe terelésében látják saját érdekeik védelmét.

Noha Oroszország energetikai nagyhatalom, az ukrajnai háború felemésztette tartalékainak jelentős részét. Stratégiai szempontból tehát Moszkva nem érdekelt a világpolitikai helyzet eszkalációjában.

Kína számára a valódi hadszíntér ma már a gazdaság. Olyan dinamikus expanzióba kezdtek, amellyel láthatóan minden vetélytársukat lekörözik, és már az Egyesült Államok globális hegemóniáját is közvetlenül veszélyeztetik. Pekingnek elemi érdeke, hogy ezt a fejlődési ívet ne törje meg egy világméretű eszkaláció vagy egy kiterjedt fegyveres konfliktus, hiszen egy „világégés” éppen a gazdasági térhódításuk alapjait semmisítené meg.

– A várható olajárrobbanás Oroszország számára jelentős többletbevételt hozhat, de mennyire akaszthatja meg ez a kínai gazdaság növekedési ütemét?

– Egy ilyen sokkhatás várhatóan az egész globális gazdaságot visszaveti, hiszen a piacok ma már nem a realitásokon, hanem a tőzsdei spekulációkon alapulnak. Cinikusan azt lehet mondani, hogy jelen pillanatban ezen a dolgon nagyon sokan, nagyon sokat veszítenek, ugyanakkor mások pedig nagyon sokat keresnek. Jelenleg még a bizonytalanság az úr; senki sem látja tisztán a jövőt, kivéve talán azokat, akik a háttérből manipulálják az eseményeket. Az olajár emelkedése kétélű fegyver: bár Moszkva bevételeit növeli, sok más nemzetgazdaságot térdre kényszerít, ám jelen szakaszban mindez még nem más, mint puszta spekuláció.

Kína esetében látni kell, hogy egy gyakorlatilag megfékezhetetlen hatalomról van szó. Peking stratégiai doktrínája – amelyet a vezetés nemrégiben deklarált is – az önellátó gazdasági modellre épül. Ez azt jelenti, hogy még egy esetleges amerikai nyomásra bekövetkező globális elszigetelődés esetén is képesek lennének olyan robusztus belső piacot kiépíteni, amely szavatolná a társadalmi rend és a gazdaság szilárdságát. Noha a teljes izoláció nehezen elképzelhető, az effajta gazdasági szuverenitás elégséges védőhálót jelent ahhoz, hogy Kína középtávon is megőrizze belső stabilitását és globális súlyát.

Kapcsolódó: