„Dudásnagyhatalom vagyunk” – Király Dávid küldetése, hogy újra megszólaljon a Kárpát-medence hangja

„Nem vagyunk vele tisztában, pedig dudásnagyhatalom vagyunk Közép-Európában” – mondja Király Dávid, aki első lemezén, az Országjárón évszázados, sokszor elfeledett dallamokat kelt életre. A dudamuzsika nála nem nosztalgia, hanem élő, közösségteremtő erő: hidak a múlt és a jelen, valamint a Kárpát-medence népei között. Temesvári Márta interjúja.

– Első önálló albumod, az Országjáró a Kárpát-medence dudakultúráját mutatja be számos kevésbé ismert darabbal. Hogyan választottad ki ezeket a műveket, és milyen szempontok vezéreltek: zenei, történelmi vagy személyes kötődés?

– A lemezen hallható anyag legnagyobb részét a népzenegyűjtők által készített hangfelvételekről, kisebb részét kottás lejegyzésekből és szájhagyomány útján ismertem meg. Ha az embernek ez a szakmája, akkor megtanulja élvezni a százévesnél is idősebb fonográfhengerek koszos, recsegős hangját (Bartók Béla és Kodály Zoltán először 1910-ben gyűjtött dudazenét), de a nagyközönség számára ezek fülsértőek és értelmezhetetlenek. Az volt a célom, hogy e rejtett kincseket újra megszólaltassam jó minőségben. Törekedtem rá, hogy olyan dallamok kerüljenek a lemezre, melyek a szűkebb népzenészközönség számára is tudnak újat mutatni, tehát amelyeket eddig még egyáltalán nem dolgoztak fel, vagy ha igen, akkor sem közismertek. Ez a törekvés az énekes számokban a szövegekre ugyanúgy vonatkozik. A kérdésre visszatérve a személyes kötődés és a zenei szempontok együttesen játszottak szerepet. Azokat a dallamokat választottam ki, melyeket szeretek és régóta játszom, ezenfelül változatosak és teret adnak a virtuozitásnak.

– Az említett lemezen nemcsak magyar, hanem például szlovák és Dráva menti horvát dallamok is felcsendülnek. Mi ösztönzött arra, hogy a határon túli népzenei hagyományokat is bevond a repertoárba?

– Az album alcíme az, hogy Hagyományos dudazene a Kárpát-medencéből, aminek az apropóját a csak erre a térségre jellemző sajátos dudatípus adja, mégpedig az úgynevezett „kettős sípszáras, kontrasípos” típus. Ennek röviden az a lényege, hogy van egy folyamatos basszuskíséretet nyújtó sípszár (bordó vagy bőgő), a dudás a kezével pedig egyszerre legalább két sípot irányít: a dallamot játszó prímsípot, valamint a ritmust és harmonikus kíséretet adó kontrasípot. A Kárpát-medencén kívül vagy szimpla sípszáras dudák jellemzők, vagy olyan kettős sípszáras hangszerek, melyeknek mindkét sípján több hang szólaltatható meg, tehát nem kontrasíposok. Létezik egy-két szórványos kivétel, de ezek Kárpát-medencei eredete nem zárható ki.

Ilyen dudán játszottak az itt élő népek még a XX. században is, amikor – népzenegyűjtőinknek hála – zenéjük különböző hanghordozókra került. A magyarok mellett a szlovákok, a gorálok egy része, a huculok, az erdélyi és a bihari románok, a szerbek, a bunyevácok, a sokácok, a bosnyákok és a horvátok muzsikáltak rajta. Én a magyar, a szlovák, a sokác és a horvát anyagba nyújtok betekintést. Utóbbi kettő egyébként nem szigorúan határon túli, mert a Dráva menti horvátok a mai Magyarországon élnek Somogy és Baranya határán. A sokácok lakta terület egy része szintén határon inneni, bár vendégzenészeim éppen Baranya Horvátországhoz került részéről érkeztek.

Azt gondolom, a Kárpát-medencének akkor van értelme, ha egységként kezeljük, és a benne élő népek egymással összefogva építik a közös jövőjüket. Ez ezer éven keresztül működött, és ezután is működnie kell – mert amikor nem működött, annak mindig szörnyű eredményei lettek. Én az összetartozást kívánom erősíteni a saját területemen. Egyelőre jól megy, mert nagyon értékes emberi kapcsolataim alakultak ki a szomszéd népek zenészeivel.

– Az albumon elsősorban a duda hangja dominál, de időnként más hangszerek és ének is megszólal. Miért döntöttél úgy, hogy helyet adsz ezeknek a kiegészítéseknek, és milyen hatással vannak a zene atmoszférájára?

– Én elhallgatok egyórányi dudálást, de azért tisztában vagyok vele, hogy ez nem várható el mindenkitől. Nem a mai fül igényeihez igazodó zene ez, más lelkületre van szükség az élvezetéhez. Egy ősi hangzásideált követ, amit bourdonhangzásnak (magyarul dudahangzásnak) nevezünk. Ilyenkor egyetlen kitartott hang kíséri végig a zenét. Minden hang ebből indul ki és ebbe tér vissza. A felhangrendszer törvényszerűségei miatt ha a magyar dudán minden hangot lefogunk, akkor egyetlen dús hangot hallunk, pedig valójában három hang szól egyszerre. Ha ennek a messzire vezető összefüggéseibe belegondol az ember, akkor könnyebben megszeretheti a dudát.

Mindazonáltal a hagyományban a duda sosem szólt önmagában. Nem létezett olyan, hogy valaki a szoba sarkában ülve egymaga hallgatja. Mindig jelen volt valami más is. A juhász mellett a legelő nyáj, a mulatságokon a nótázó emberek és táncosok sokasága. Meg ugye a dallamok java része vokális eredetű, tehát énekelhető. Ezért szerettem volna, ha énekszó mindenképp helyet kap, és úgy jött ki a lépés, hogy a lemez minden harmadik számában van ének. A Dudáskám, dudáskám kezdetű zoboralji számban azért szerepel a duda mellett két hegedű, mert ezzel egy manapság egyáltalán nem jellemző, de történelmi forrásokból ismert felállást szerettem volna rekonstruálni. A horvát és sokác zenéket a tamburacsalád különböző tagjai kísérik, mert ezt a felállást ismertem meg közöttük mozogva, és nagyon megkedveltem. Kielégítik a mai ember harmóniakíséret iránti igényét.

– Az album először csak a YouTube-on volt elérhető, aztán Spotify-on és Apple Musicon is megjelent a listákban. Hogyan látod a tradicionális zene digitális térben való terjedésének létjogosultságát, és szerinted van-e még jövője a fizikai lemezeknek?

– Szerettem volna kísérőfüzettel ellátott CD-t kiadni, mert az mégis egy kerek egész élmény. A füzet lapozgatása jó hangulatot ad, bensőséges viszonyt teremt az előadó és a hallgató között, viszont nem volt rá elegendő anyagi keretem. Továbbá tény, hogy rengeteg embernek nincs már odahaza CD-lejátszója. Az újabb számítógépekbe, autórádiókba már be sem építik, eljárt felette az idő. A bakelitlemezeknek van egyfajta reneszánsza, de a költségei szintén az egekbe hágnak. Nagy kár, mert így külön erőfeszítést kell tennünk, ha nem akarunk az internethez kapcsolódni zenehallgatás közben is. Jelenleg azonban az emberek többsége így hallgat zenét, streaming platformokon, online zenemegosztókon keresztül fülhallgatóval vagy különböző méretű bluetooth-hangfalakkal. Ez van, most ilyen időket élünk. Így a már említett csatornákon tudom eljuttatni hozzájuk az „üzenetemet”.

– Nemzetközi dudástalálkozókat is szerveztél a barátaiddal Balassagyarmaton és Hollókőn, és részt vettetek többek között a Gajdovačka találkozón is Polhorában. Milyen tapasztalatokat szereztél a külföldi fellépések során? Érezted azt, hogy a duda képes összekötni a különböző kultúrákat?

– Abszolút. Európa legnyugatibb csücskétől Indiáig bezárólag minden nemzetnek van saját dudája, sokszor egy országon belül több típus is. Aki egyen is játszik ezek közül, azt rendszerint érdekli a többi is. Az alapelv mindegyikben azonos – tehát az ember egy tömlőt fúj fel, a hóna alá teszi, és a kiszorított levegő által rezgésbe hozott sípok adják a zenét – de az anyag, a forma, a hangszín, a megszólaltatott zene megszámlálhatatlanul sokféle. Nagyon érdekes megfigyelni a különbségeket, ugyanakkor felfedezni a hasonlóságokat, a rokon dallamokat. Ilyenből legtöbb a szlovákokkal van. Valahányszor együtt vagyunk mindig előfordul, hogy a mulatságokon sorra következnek a dallamok, és felváltva énekeljük őket magyarul és szlovákul. Vagy horvát területen is többször előfordult, hogy az egész terem zengett a bećaractól (mulatónóta rengeteg versszakkal), és amikor elfogytak a horvát versszakok, az emberek átváltottak magyarra. Szóval nyelvtanulás szempontjából sem utolsó egy-egy ilyen esemény. Balassagyarmaton eddig egy fesztivált rendeztünk a barátaimmal, Szlovákiában, Horvátországban és Csehországban pedig már sokszor jártam különböző méretű fesztiválokon, a családiastól, a többezer érdeklődőt és többszáz dudást vonzó találkozókig.

– Nemrég a cseh–lengyel határon fekvő Tessény városában léptetek fel a múzeumok éjszakáján. Az eső ellenére is rendkívüli szeretettel fogadott a közönség. Hogyan éled meg ezeket a pillanatokat, amikor a körülmények ellenére is ilyen lelkesen, szeretettel telve reagál a hallgatóság a zenédre?

– Felemelően. Megerősít és tudatja velem, hogy jó úton járunk, jól végezzük a dolgunkat, de a közönségről is kiállít egy „gazdagsági bizonyítványt”. Idehaza többször találkozom ennek ellenkezőjével, amikor a közönség oda se figyel, fél perc után elszivárog, húzza a száját, pedig ők még büszkék is lehetnének rá, hiszen a sajátjuk. De nem érdekli őket. Elvesztették a kultúrájukat és a kultúrára való igényüket is. A csehek viszont valamiért nagyon szeretnek minket. Idén nyárra már három meghívást is kaptunk!

– A Balatonakaliban megrendezett, több évtizedes hagyományú Szent Iván-éji tűzkerékgörgető rendezvényen is játszottál. Mit jelent számodra a helyi közösségekben való zenélés összehasonlítva a koncerttermekkel vagy fesztiválokkal?

– Elsődleges fontosságú, hogy kisebb közösségek magukénak érezzék a népzenét. A kis közösségek, a kulturálisan is önellátó falvak tartották meg és formálták ezt a zenét olyanná, amilyennek mi megismertük és megszerettük. Ugyanis a népzene nem a színpadra való, oda csak a megmentése érdekében kényszerült. Manapság megszoktuk, hogy – mint a legtöbb dolgot – a zenét, a népzenét is „fogyasztjuk”, passzívan hallgatjuk, holott ez sohasem volt így! A parasztok, pásztorok művelték ezt a zenét, még az is, aki nem játszott hangszeren. Gondoljunk bele: korábban nem létezett olyan szerkezet, amivel hallgatni lehetett volna. Akkor szólt, amikor valaki „csinálta”. Tehát énekelték, fütyülték, vagy a zenész fújta/húzta. Ezt szem előtt tartva kellene ismét hozzáállnunk, mert tényleg akkor a legjobb, ha kivesszük a részünket a zene újraalkotásából!

– A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végeztél, ami komoly klasszikus képzést biztosított. Hogyan formálta ez a hangszered megszólaltatását és az előadói stílusodat? Hiszen sokkal előbb kezdtél el játszani a dudán, mint az egyetemen tanulni.

– Alaposabb, pontosabb és nyugodtabb lett. De ezt nem annyira a klasszikus képzésnek tulajdonítom, hanem sokkal inkább mesteremnek, Istvánfi Balázsnak és annak, hogy elkezdtem gyerekeket tanítani. Így az ismert dallamokat, dallamrészleteket több ezer alkalommal játszottam el azóta, méghozzá lassan. Ebbe bele lehetne őrülni, ha az ember nem dobná fel valamivel a játékot. Mondhatni rákényszerültem a kreatív variálásra. Korábban a fő hangsúlyt a virtuóz technikai megoldásokra, a gyors játékra helyeztem, ezért nagyon siettem. De az egyetem és a tanítás lehiggasztott.

– A duda felé vezető utad nem volt egyenesnek mondható, hiszen először a rock, majd a folkmetál iránt érdeklődtél erőteljesen, és csak ezután jött a népzene. Mesélj egy kicsit erről a folyamatról és arról, hogy melyik volt az a pillanat, amikor eldőlt, hogy a duda lesz a fő hangszered?

– Igen, középiskolában a rock, punk, melodic death metal, metalcore stb. műfajok kedvelői közé tartoztam. A népzenére valamiért egyáltalán nem láttam rá, és amit hallottam belőle, az sem tetszett. Huszonévesen a folkmetál zenéken keresztül mégis megragadott a különleges népi hangszerek hangja és kinézete. Tudtam, hogy van magyar duda és kérdezősködtem, kinél lehetne tanulni. Végül Bese Botondnál kötöttem ki, aki az első dudámat is készítette. 

Egy éven át jártam hozzá, majd másfelé sodort az élet, de a dudálást folytattam autodidakta módon. Eljutottam nyári táborokba, a mohácsi dudástalálkozóra, ahol megszerettem a horvát zenét is, de nem köteleződtem el komolyabban. Felmerült már bennem a gondolat, hogy a Zeneakadémián tanuljak, de elvetettem, mondván, hogy nagyon sokáig tartana elvégezni. 2017-ben megláttam, hogy a Fölszállott a páva című tévés vetélkedőnek új évada indul, és lehet jelentkezni. Végülis elég jól tudok dudálni, úgyhogy miért ne! Akkor aztán elkezdtem komolyan készülni archív felvételek alapján, különböző tanárok segítségét is kikérve. Innen már nem volt visszaút. 

Egyre többet zenéltem a multis munkám mellett, amit nem szerettem. Egy évre rá eldöntöttem, hogy ennek így nincs értelme tovább, a zenét kell a fő csapásiránnyá tennem, különben elsorvadok. Újabb egy év alatt felkészültem a zeneakadémiai felvételire, majd felvételt nyertem, és hat év után elvégeztem.

– Részt vettél nemzetközi versenyeken és találkozókon is. Ezek közül melyek voltak a legmeghatározóbbak a zenei fejlődésed és a közösségi kapcsolataid szempontjából?

– Elsőként a mohácsi dudástalálkozókon láttam, hogy mennyire össze tudja hozni az embereket a népzene. Ezt minden évben a busójáráshoz kapcsolódó eseményként rendezték meg éveken át. Első alkalommal ír, okszitán, galíciai, makedón, bolgár és horvát zenészekkel és hangszereikkel ismerkedtem meg. A hivatalos koncertek után a szálláson óriási bulik voltak. Rácsodálkoztunk egymás zenéire és igyekeztünk részt is venni benne, ki-ki képességei szerint. Egy-két ilyen alkalom után elkezdtem horvát dudán is tanulni.

A régi magyar–lengyel határon fekvő Polhora szintén nagy dudástalálkozóknak ad otthont minden ősszel. Itt a szlovák, gorál, lengyel, cseh, morva, magyar stb. dudások koncertjei mellett versenyt is rendeznek. Érdekes módon ha magyar dudások is indulnak a versenyen, valamelyikünk mindig első lesz. Amikor először vettem részt rajta, a dobogó három fokára három magyar dudás állt föl. Nem vagyunk vele tisztában, pedig dudásnagyhatalom vagyunk Közép-Európában.

Még egy fesztivált kell említenem, mely a legnagyszabásúbb, többezer érdeklődőt vonz és többszáz zenészt. Ez nem más, mint a csehországi Strakonice dudafesztiválja. Csehországban másként alakult a duda sorsa, mint nálunk. Idehaza a pásztori és szegényparaszti réteg őrizte meg, ott viszont a kisvárosi kultúra részévé vált, és Strakonicében a mai napig működnek dudakészítő műhelyek és dudaszervizek, folyik a hangszeroktatás. A fesztiválra Európa minden szegletéből és még a Közel-Keletről is odasereglenek a dudáscsapatok, hogy négy napon keresztül több színpadon bemutassák hagyományaikat. A várban található kocsmában – ahová csak a dudásokat engedik be, és helyi készítésű Dudák (jelentése: dudás) sört csapolnak – pedig hatalmas spontán mulatságok alakulnak. Ez a fesztivál jó példa arra, milyen az, amikor egy nemzet megbecsüli a saját hagyományait. Nagyon megkedveltem a cseh dudazenét is, bár a magyarok általában nem szeretik, mert „tingli-tangli” meg „nyeke-nyóka”, de engem ez nem tántorított el attól, hogy a legnépszerűbb slágereiket megtanuljam. Az albumon található Dudapolka című szám második felében kettőt el is játszom ezek közül. Ha valakit érdekel, akkor a kezdősoraik: Já ráda miluju és Kdyby byl Bavorov.

– Hogyan látod: a fiatalok mennyire érdeklődnek a dudás hagyományok iránt, és mit lehet tenni annak érdekében, hogy ez a kultúra tovább éljen?

– Nyilvánvaló okokból annyi fiatalt nem érdekel, mint amennyit, mondjuk, a hegedű, a gitár vagy a zongora, de azért ahhoz elég sok tanítványom van, hála Istennek, hogy mással ne kelljen foglalkoznom. Sokan még mindig nem ismerik, nem tudják, hogy létezik ez a hangszer, ha tudnak róla, akkor se hallották, ezért a legfontosabb, hogy megmutassuk, ahány helyen csak tudjuk. Az Országjáró is a népszerűsítést szolgálja, hiszen ahogy írtam, jó minőségben akartam megszólaltatni a felgyűjtött anyag velejét. Korábban sokat jártam óvodákba, általános iskolákba különféle műsorokkal. A tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy a tíz évvel ezelőtti állapothoz képest sokkal többen ismerik fel a dudát, és egyre ritkábban nevezik skót dudának. Kisgyerekes apaként azt látom, hogy a gyerekkönyveknek is megvan az a rétege, amelyben megjelenik. Az is fontos, hogy legyenek olyan táncházak, folkkocsmák, táborok, ahol funkciójában válik élvezhetővé a dudazene, és ahol találkozni lehet dudásokkal. Budapesten jelenleg a Bére Banda folkkocsmákban, Fehérvár környékén a Kákics táncházakban jut fontos szerep a dudának, illetve nyaranta a következő táborokban lehet hallani és tanulni: Szennai Dudaiskola, Egyszólam tábor, Hej regő rejtöm tábor Zalaegerszegen, Romhányi Dudatábor, Dunántúli Bourdon Zenei Tábor.

– Az Országjáró hangulata mintha hidakat építene a különböző tájegységek és a zenei kultúrák között. Hová szeretnéd továbbvinni ezt a hangzást, és milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Szeretném folytatni a stúdiófelvételek készítését, mert nem sikerült mindent felvennem, amit elsőre terveztem. Az album eredeti koncepciója – a Kárpát-medencei dudazene átfogó bemutatása – eleve túlnő egy album által nyújtott kereteken: legalább még egyszer ennyi számra lenne szükség hozzá. Kimaradt a nemzetiségi zenék közül a vajdasági szerb, a bunyevác, az erdélyi román, de a hucul és a gorál is, a magyar anyagból pedig például az Alföld teljes egészében. Szóval még bőven akad ötletem. Ezenfelül a horvát barátaimmal kibontakozóban van egy új zenei projekt. Folytatom a tanítást és a fellépéseket idehaza és külfödön is.

– Ha egyetlen üzenetet küldhetnél a közönségnek arról, hogy miért fontos a zenei hagyományok ápolása, mi lenne az?

– Mert az anyanyelvi kultúránk fontos része, általa érthetjük meg magunkat és a világot is jobban.

Temesvári Márta

Kapcsolódó: