21.6 C
Budapest
2022. május 25., szerda
Magyar Jelen
Tudomány

100 éves a legidősebb élő Nobel-díjas

Hétfőn ünnepli századik születésnapját Edmond Henri Fischer amerikai biokémikus, a Nobel-díj legidősebb élő kitüntetettje. Az MTVA Sajtóadatbankjának portréja:

Sanghajban született osztrák apa és francia anya gyermekeként.

Anyai nagyapja hozta létre az első Kínában kiadott francia nyelvű újságot, a Courrier de Chine-t, és közreműködött a sanghaji francia iskola megalapításában is.

Fischer ebben az intézményben kezdte meg tanulmányait, de szülei hétéves korában bátyjaival együtt Svájcba küldték, hogy a Genfhez közeli La Chataigneraie bentlakásos magániskolában taníttassák.

Középiskolásként a genfi Kálvin Kollégiumban tanult, legjobban a természettudomány érdekelte, de a zenélés is komolyan foglalkoztatta, a helyi konzervatóriumban Johnny Aubert zongoraművész tanítványa volt. A zenét végül megtartotta örök szerelemnek, de hivatásnak a tudományt választotta.

Az áhított mikrobiológusi pályáról lebeszélték, így a Genfi Egyetem kémiai fakultására iratkozott be, és fellélegzett, amikor az első két év végtelennek tűnő szervetlen kémiai stúdiumai után áttértek a szerves kémia tanulmányozására.

Biológiából és vegyészetből szerzett diplomát, 1947-ben a hasnyálmirigy által termelt amiláz enzim izolálásából írta meg doktori disszertációját.

Az egyetem szerves kémiai laboratóriumában a köztiszteletnek örvendő, haladó tudományos szellemiségű német Kurt H. Meyer professzor irányításával dolgozott. A sertéshasnyálmirigyből vonta ki és állította elő kristályos formában az amilázt, amit később emberi hasnyálmirigyből, nyálból, valamint baktériumokból is előállított.

1950-ben a genfi egyetem magándocensévé nevezték ki és felkérték az egyetem történetében első enzimológiai kurzus megtartására. Két évvel később egy másik csábító lehetőséget, amerikai posztdoktori ösztöndíjat kapott. A biokémia akkortájt Európában még gyerekcipőben járt, ezért régi vágya teljesült, amikor az e téren jóval előbbre járó Egyesült Államokba utazott.

Ajánlólevele a Kaliforniai Műszaki Egyetemre (Caltech) szólt, itt kapta meg a seattle-i Washington Egyetem Orvostudományi Kara biokémiai tanszékének ajánlatát. 1956-ban látogatott a városba, s a Svájcra emlékeztető hegyek, erdők és tavak, valamint az adjunktusi állás maradásra kényszerítették.
Bekapcsolódott az egyetemen folyó enzimológiai és fehérjekémiai kutatásokba, fél év után Edwin G. Krebs-szel közösen kezdték vizsgálni a glikogén-foszforiláz enzim működését. Fischer korábban már dolgozott burgonyából izolált foszforilázzal, itt állatból és növényből származó foszforilázzal próbálkoztak.

A nyúlból és burgonyából kivont enzim különbségeinek okát nem sikerült feltárniuk, de felfedezték, hogy az enzimek aktivitását befolyásolja saját maguk foszforilált állapota. Kutatásaik során, az 1950-es évek végén fedezték fel és vizsgálták a reverzibilis (visszafordítható) foszforilációt, azaz a foszfátcsoportok sejtfehérjékhez kötődését, illetve azokról való leválását.

Elsőként ők tisztították és jellemezték kémiailag a foszforilációban részt vevő egyik enzimet, a foszforilázt. Ők voltak a felfedezői két másik enzimnek, a protein kináznak és a protein foszfatáznak is, amelyek a foszfátcsoportnak a fehérjéhez való kötését, illetve a kötés elbontását teszik lehetővé.
Eredményeik kezdetben csak a kutatók kis körében váltottak ki érdeklődést, csak az 1980-as évek kutatásai mutatták meg, hogy a sejtműködés szabályozásában a visszafordítható foszforiláció szerepe milyen jelentős. Az eredmények hatására a daganatkutatással foglalkozók is érdeklődni kezdtek a kémiailag egyszerű, de hatásában annál szerteágazóbb mechanizmus egyes lépései, speciális enzimei iránt.
Talán ezzel magyarázható, hogy a “megfordítható fehérjefoszforiláció” felfedezéséért csak negyedszázaddal később, 1992-ben kapták meg a legnagyobb tudományos elismerést. Az orvostudományi Nobel-díjat barátjával és tudóstársával, Edwin Gerhard Krebs-szel megosztva vehették át.
Fischer 1961-1990 között volt a Washington Egyetem professzora, de nyugdíjba vonulása után is az orvosbiológiai kutatások aktív szószólója maradt. Élvezetes előadásokon nyerte meg hallgatóságát a tudományos kutatás, az újszerű tudományos gondolkodás ügyének. Az alapkutatás szépségének mibenlétét így fogalmazta meg: “az ember tudja, hogy honnan indul ki, de soha nem tudja, hogy milyen eredményre jut.”
Századik születésnapja tiszteletére a Lindaui Nobel-díjas találkozó életműdíjjal tüntette ki az eseményen való rendszeres részvételéért, a fiatal kutatókat inspiráló előadásaiért.

MTI

További híreink

Török hódoltság-korabeli éremleletet találtak Simontornyán

Varga Lilla

Százmillió éves mikrobákat keltettek életre tudósok

Kiss Albert

Svédországban rengeteg a halott és a gazdaság is romokban

Dunai Tibor

A tartalom és a hirdetések személyre szabásához, a közösségi médiafunkciók és a forgalom elemzéséhez, ez az oldal sütiket használ. A webhelyünk használatával kapcsolatos információkat a közösségi média-, reklám- és elemző csapatunk más olyan információkkal is összehasonlíthatja, amelyeket Ön adott meg, vagy amelyeket a szolgáltatásai használatából adódóan gyűjtöttek. Elfogad Bővebben

Magyar Jelen