Bevallom, én magam kevéssé követem az úgynevezett Black Lives Matter „munkásságát” és megmozdulásait, ennek ellenére úton-útfélen szembe jönnek velem a különböző cikkek, melyek arról értekeznek melyik közszereplő, cég, stb milyen bátor, amiért fel meri vállalni ennek a mozgalomnak a támogatását.
De vajon tényleg ahhoz szükséges a bátorság, hogy azt mondjuk, amit a politikai elit, a média és a különböző véleményvezérek is harsognak? Miért bátorság, ha a hatalmasok visszhangja vagyunk? És mi történik azokkal, akik a szembe mennek a liberális véleménydiktatúrával? A következő történet erre ad választ.
Történt ugyanis, hogy az LA Galaxy szerb középpályásának, Aleksandar Katai-nak a felesége közzétett két bejegyzést a saját Instagram oldalán. Az egyiken a New York-i rendőröket biztatja arra, hogy lőjenek a megvadult fosztogató tömeg közé, a másik pedig egy meglehetősen találó vicc, ami rámutat a tüntetők képmutató viselkedésére:
Az első bejegyzés még kifogásolható lehet, ám a második teljesen találó. Ennek ellenére az LA Galaxy vezetősége úgy ítélte meg a két posztot, mint „súlyos, rasszista uszítást a fekete közösség ellen”, amit „semmilyen körülmények között nem lehet tolerálni”. Röviden összegezve:
rámutatni a tüntetők valódi arcára, esetleg vicces „mémeket” osztani meg a magukból kivetkőzött fosztogatókról nem más, mint színtiszta rasszizmus.
Mint minden „rasszista” eset kapcsán, a következmények ezúttal sem maradhattak el. Hogy milyen következményekkel járt Tea Katai „súlyos, uszító” és „rasszista” bejegyzése? Nos, mivel ő nem az LA Galaxy alkalmazottja, ezért a klubvezetés a férjén állt bosszút. Igen, nem elírás: felesége Instagram bejegyzése miatt Aleksandar Katai-val csapata azonnali hatállyal szerződést bontott.
Szegény Katai azonnal térdre borulva esdekelt az „urak” bocsánatáért, nem győzve dobálni a sarat feleségére, annak „elfogadhatatlan” és „a családban tolerálhatatlan” nézetei miatt. Hosszú sorokban ítélte el a feketék elleni rasszizmust, az állítólagos „fehér felsőbbrendűséget”, talpat csókolt a BLM mozgalomnak, visszamondta a kötelező dogmákat, és megbocsátásért könyörgött. Mind hiába. A szerb középpályás még nem tudta, hát most megtanulta: az ilyesféle „bűnökre” egyszerűen nincs bocsánat.
A máskor hazánkat a legkisebb dologért is előszeretettel fasisztázó, diktatúrázó nyugati sajtó erről az esetről pedig nem felháborodva ír, mint a szólásszabadság és szabad véleménynyilvánítás teljes megcsúfolásáról, a tomboló liberális véleménydiktatúra kiteljesedéséről, hanem mintegy tényszerűen, néhol közönyösen, néhol kifejezetten örvendezve számol be róla, mintha ez lenne a normális. (Lehet, arrafelé valóban ez a normális.)
Ilyenkor azonban óhatatlanul is fel kell tennünk magunknak a kérdést:
Vajon milyen világ az, ahol valaki egy családtagja, vagy szerette véleménye/politikai nézetei miatt elveszítheti az állását?
Milyen rendszer az, ahol egzisztenciálisan ellehetetlenítenek azért, mert olyan emberekkel állsz kapcsolatban, akik a rendszernek nem tetsző nézeteket vallanak?
Irányi Dániel
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
