1944 december 24-én, Szenteste napján bezárult a szovjet ostromgyűrű Budapest körül. Kezdetét vette egy olyan félszáz napig tartó kegyetlen városharc, mely hevességében, kíméletlenségében csak a korábban Sztálingrádért, vagy a háború lezárásaként Berlinért folyó küzdelemhez hasonlítható. Ebben a küzdelemben pedig nagyon is számított, hogy a tengelyhatalmak katonáinak milyen fegyver volt a kezében.
Egy modern hadsereg erejét, ütőképességét alapvetően néhány tényező határozza meg. A vezérkarának a megfelelő helyzetértékelése, és a megfelelő stratégia kidolgozása, a tiszti és altiszti kar helyzetfelismerő és döntési képessége, a teljes állomány képzettsége és fegyelmezettsége, a harcoló alakulatok logisztikai ellátottsága és az általuk használt fegyverzet hatékonysága. Írásunk az 1944–45-ös budapesti ostrom ez utóbbi tényezőjét vizsgálja – a teljesség igénye nélkül – a magyar és a német kézi tűzfegyverek vonatkozásában.
A német hadvezetés – különösképpen Adolf Hitler – még 1944 végén, 1945 elején is bízott abban, hogy a hadiszerencse forgandó, s a tengelyhatalmak akár győztesként is kikerülhetnek – vagy rosszabb esetben valamiféle különbékét kötve kihátrálhatnak – az ötödik éve zajló véres világégésből. Reményeiket alapvetően két általuk várt fejleményre alapozták: az angolszász–szovjet szövetségesi viszony felbomlására, illetve a fejlesztések alatt álló, de már – bár korlátozott számban – bevetett új német „csodafegyverek” sikeres harctéri alkalmazására. Ahhoz azonban, hogy e reményeik valóra váljanak, mindenáron időt kellett nyerniük, s ennek érdekében több olyan lépésre szánták el magukat, ami kétségbeesett próbálkozásnak tűnik. Az egyik ilyen volt Budapest erődvárossá nyilvánítása, Festung Budapest néven.
A Festung – Erőd – kifejezés a német katonai terminológiában azt jelentette, hogy egy adott települést a körbezárt csapatoknak addig kellett védeniük, míg meg nem érkeztek a felmentő seregek, vagy míg az utolsó harcosuk is el nem esett a tűzvonalban. Hitler számára Budapest erőddé nyilvánítása, és védelme – az időnyerésen kívül – presztízskérdés volt, hiszen mégiscsak egy szövetséges állam fővárosáról volt szó. De talán ennél is fontosabb volt, hogy fővárosunkat támpontnak kívánták használni egy későbbi – kelet felé meginduló – a Vörös Hadsereget visszaszorító ellentámadás esetén.
A városharcok talán a legkíméletlenebb küzdelmeket hozták a csatatereken, hiszen a katonák sokszor szó szerint közelharcot vívtak. S amíg a településeken kívüli harcokban a fegyverzetet tekintve elsősorban a páncélosoké, tüzérségé volt a főszerep, addig a házról házra – adott esetben emeletről-emeletre, sőt szobáról-szobára – folyó összecsapásokban kiemelt jelentőségük volt a kézi lőfegyvereknek.
Meghatározásunk szerint kézi lőfegyver alatt olyan harceszközöket értünk, amit egy gyalogos katona önmaga képes mozgatni, illetve a harctevékenységében önállóan, biztonságosan használni. Ezek alapján ennek minősül egy páncélököl, egy kézigránát, vagy egy kerekeken gördülő géppuska is, de egy ágyú természetesen már nem.
A kézi tűzfegyvereket tekintve a marok lőfegyverek – pisztolyok – a legkisebbek, a hatásos lőtávolságuk 25-50 méter. A legelterjedtebb pisztoly lőszer a 9×19 mm Luger volt, ebben a számban a 9 mm jelenti a lövedék átmérőjét, a 19 mm pedig a hüvely hosszát. A géppisztoly szintén pisztolylőszerek kilövésére alkalmas, általában egyes és sorozatlövéseket lehet vele leadni, a hatásos távolsága 150-300 m – már jóval nagyobb, mint a pisztolyé. A gépkarabély úgynevezett köztes lőszereket lő ki. Ez a lőszer nagyobb energiával rendelkezik, mint a pisztoly lőszere, de kisebbel, mint a puska lőszere. A puska már nagyobb lőszerek egyes kilövésére alkalmas, a tárába viszont csak néhány lőszer fért el. Több fajtája is van, az ún. nehézpuska például páncélos célok ellen is hatásos. A géppuska olyan sorozatlövő – vagy félautomata lövésre is alkalmas – fegyver, ami puskalőszereket lő ki. A golyószóró szintén puskalőszereket lő ki, de nem végtelenített hevederből, hanem tárból adagolja a lőszereket. A kézigránátok zárt térben, vagy kis területen voltak hatásosak, olyan távolságban, amit egy katona egyetlen dobással át tudott hidalni.
Minden városharcban – így volt ez Budapest ostroma során is – kiemelt jelentősége van egy fegyver tűzgyorsaságának, ezek között első helyen kell megemlíteni, a géppisztolyokat, gépkarabélyokat, géppuskákat, golyószórókat. sőt a kézigránátokat is. Adott esetben egy ember egy lépcsőházban akár száz támadót is fel tudott tartóztatni ezek használatával. Egy városharcnál – mivel az ellenséges erők nagyon közel vannak egymáshoz – gyakran előfordul, hogy valaki az éppen elesett ellenfelének a fegyverét kapja fel és azzal harcol tovább. Így jellemző volt a budapesti ostrom alatt is az, hogy minden küzdő katona – bármelyik oldalt is nézzük – szívesen használta az ellenféltől zsákmányolt fegyvereket is. Itt kell megjegyezni azt is, hogy a kitörés alatt fegyverhiányban már nem szenvedtek a német és a magyar csapatok, viszont annál nagyobb volt az ostrom vége felé a lőszerhiányuk.
Az alábbiakban ismertetünk néhány olyan fegyvertípust, melyek a német és magyar haderőben voltak rendszeresítve, s Budapest védelmében a katonák jellemzően ezeket használták.
Pisztolyok
Egy pisztolyt – aminek a hatásos lőtávolsága olyan 25-50 méter – igazából csak önvédelemre vagy másodlagos fegyverként lehetett használni. Gyakorlatilag a gyalogosoknál nem nagyon volt pisztoly, kivéve a tiszteket, altiszteket. Géppuskások is használták másodlagos fegyverként, a magyarok is, a németek is, és az oroszok is, sőt a magyaroknál, a golyószórósoknál is volt pisztoly.
A magyar tisztek két fajta pisztolyt hordhattak maguknál. Mindkettő Frommer- típusú – ami már az I. világháborúban is használatban volt – ami egy nagyon érdekes konstrukció, hosszú csőhátrasiklásos, forgózáras, egyedülálló működésű elvű, és két kaliberben is – 9×17 illetve 7.65 Browning Short – használták. A pisztolyok közül először rendszeresítették a 29 M mintájút, majd ezt váltotta a 37 M mintájú, ezek hasonlóképpen működtek, szabadon hátrasikló tömeg zárral rendelkeztek, de ez utóbbinak már egyszerűbb volt a mechanikája, nagyon megbízható kézi lőfegyver volt.
A németek pisztolya a Walther P38 és a Luger P08 volt, mindkettő 9×19 mm luger kaliberrel rendelkezett. Mindkét fegyver rövid csőhátrasiklásos volt, viszont míg a P38 retesztestes reteszelésű addig a P08 úgynevezett csuklókaros mechanikával rendelkezett. Ezek a pisztolyok igen népszerű zsákmány fegyverek voltak, főleg az amerikaiak körében. A Luger nagy hátránya hogy nagy karbantartási igénye van, viszont a P38 már sokkal modernebb fegyvernek számított.
Géppisztolyok
A magyar haderőben a 39 M Király-géppisztolyt és a 43 M Király-géppisztolyt rendszeresítették, de a 39 M Király-géppisztolyból nagyon kevés, 11 ezer darab készült. Jellegzetessége, hogy a tárat be lehetett hajtani a fegyverbe, ezért gépjárművekbe való szállítása, tárolása egyszerűbb volt. Nagyon korszerűnek mondható, a második világháború egyik nagyon jó géppisztoly konstrukciója, amit bajonettel is fel lehetett szerelni. Erős lőszerrel rendelkezett – 9×25 Mauser export – 40-es tára volt, s a tárcserét pillanatok alatt végre lehetett rajta hajtani, Hatásos lőtávolsága közel 300 méter.
A németek hasonló funkciójú fegyvere az MP 40-es géppisztoly volt. Érdekes módon a filmekben a német katonákat mindig géppisztolyokkal ábrázolják, pedig igazából a géppisztolyokat a második világháborúban a németeknél általában – s a magyaroknál is – tisztek, altisztek használták. Közlegényeknél is előfordult, de már csak a háború végén. A budapesti harcoknál és a kitörésnél bizonyára mindenki leginkább ezt a fegyvert próbálta megszerezni, mert egyrészt volt hozzá lőszer, másrészt meg az épületharcoknál remekül lehetett használni. A gyártása egyszerű, lemezből hajtogatták, összerakták, egyszerű a zárszerkezete is. Viszont tűzváltó nem volt rajta, egyes lövést nem, csak sorozatokat lehetett vele leadni. A tárba 32 lövedék fért, bár nem volt túl nagy a tűzgyorsasága, mégis kedvelték a katonák, hatásos lőtávolsága 150-200 méter.
Puskák
A magyar csapatok nagy számban használták a 31 M mintájú 8x56R kaliberű puskát, ami tulajdonképpen egy 1895-ös konstrukció 1931-ben átalakított, korszerűsített változata volt. Ez egy egyenes húzású fegyver, társzekrényében 5 lőszer fért töltőkerettel. Előnye volt a viszonylag gyors újratölthetőség, viszont voltak gyengeségei is, például, hogy az egyenes tolózár nagyon érzékeny volt a szennyeződésre. Ennek a fegyvernek volt a modernebb változata, a 35 M mintájú puska, ez már forgó tolózárral készült, kicsit hosszabb csővel. Mindkettő azonos lőszerrel működött, de sajnos nem voltak jók hozzájuk a szövetséges németek által használt lőszerek, s ez sokszor ellátási problémát okozott. Ezért 1943-ban a honvédség át is áll a Mauser-típusú lőszerre, de ehhez ezen a puskán újabb fejlesztést kellett végrehajtani. Ezután már olyan társzekrénnyel rendelkezett, ami töltőléccel tölthető volt, ami további könnyebbséget jelentett. A használatánál a hatásos lőtávolsága 1500 méteren belüli.
Érdekességként a puskáknál meg kell említeni, hogy míg nálunk nem volt rendszeresített öntöltő puska, addig a németeknél, a szovjeteknél, és az amerikaiaknál igen. Az öntöltő kifejezés azt jelenti, hogy a fegyver lövés után a lőporgázok hatására újratöltést végez, nem kell kézi erővel újratölteni.
A német legénységi állomány legjellemzőbb fegyvere a 7,92×57 mm-es Mauser Karabiner 98k volt, ami alapvetően egy ismétlőpuska. Fix beépített társzekrénnyel rendelkezett, öt darab lőszert lehetett belehelyezni töltőléc segítségével. Olyan korszerű és megbízható puska volt, hogy ezt a rendszert a mai napig használják és gyártják, a második világháború egyik legjobb ismétlőpuskája volt. Használták a szintén modern öntöltő Gewehr 43-as puskát is, ami a korábban gyártott Gewehr 41 modernizált változata volt.
Golyószórók, gépkarabélyok
A magyar haderő használt golyószórókat is, jellemzően a – 8x56r kaliberű – 31 M mintájút. Ez egy nagyon korszerű, svájci licenc alapján gyártott fegyver volt, bár nagyon bonyolult volt a gyártása, Egy tárral rendelkezett, nem hevederes adogatással töltötték – mint egy géppuskát – a kezeléséhez elég volt egy vagy két ember. Volt hozzá nehézállvány, légvédelmi állvány, de mi gyakorlatilag ezt a golyószórót géppuskaként használtuk, vegyesen az első világháborús vízhűtéses géppuskákkal. Korszerű géppuskánk gyakorlatilag nem volt a második világháborúban, MG 42-eseket kaptunk a németektől, és ezeket használtuk. A golyószórónk hatásos lőtávolsága 2000 méter volt, és alkalmas volt légvédelmi feladatokra is. Összehasonlításul egy normál puska 100 és 200 méter között volt hatásos a katona kezében.
A következő ikonikus német fegyver a 7,92×33 kaliberű MP 44-es, ezt később átnevezték Sturmgewehr 44-nek. Ez egy szerfelett korszerű fegyver volt, tulajdonképpen a mai összes korszerű gépkarabélyoknak az ősatyja. A gépkarabélyokat úgy lehet meghatározni, hogy egy puskánál gyengébb, de a géppisztollyal erősebb a lőszere, ezért azt mondhatjuk, hogy pont egy tökéletes fegyver. A mai napig az összes hadsereg mindenhol köztes lőszeres gépkarabélyokat használ, ezzel váltották fel a puskákat. Bár a gépkarabélyból a tengelyhatalmak sokat gyártottak, mégsem volt belőlük elég a frontokon, emellett már a háború végén rendszeresítették, talán ezért sem tudott változtatni a háború kimenetelén. Az biztos, hogyha már a háború elején rendszeresítik a német hadseregben, az nagy előnyt jelentett volna, hiszen nagy tűzerővel, közel 800 méter hatásos lőtávolsággal rendelkezett, a tárába 30 lőszer fért. Egy katonánál hat darab tár volt, a használatát megkönnyítette, hogy egyes lövést és sorozatot is le lehetett vele adni. Nyilván ennek a fegyvernek is voltak gyengeségei, de az bizonyos, hogy ez a német fejlesztésű fegyver korszakot alkotott a fegyvertörténelemben.
Géppuska
Egy másik sikeres német fejlesztés az MG 42-es géppuska, ami a második világháború talán egyik legkorszerűbb géppuskája. Méretéhez képest is rendkívül kompakt és korszerű volt, nem véletlenül használják a mai napig a német haderőben. Nagyon sokat gyártottak belőle, amit a korszerűségén kívül elősegített az is, hogy nagyon egyszerű volt a gyártása. 1942-ben rendszeresítik az MG 34-esnek a leváltására, amit érdekes módon mégis megtartanak – tehát párhuzamosan gyártják a kettőt – mert a harckocsikban meg az MG 34-eseket használták továbbra is. Az MG 42-esnek nagyon nagy előnye – ami fontos szempont volt –, hogy gyorsan lehetett rajta a felmelegedett csövet lecserélni. Egy képzett géppuskásnál gyakorlatilag két-három rakasz ellövése – 750 lőszer folyamatos kilövése – után erre már szükség volt, kellett, hogy hűljön a cső, s ne menjen tönkre. 1200 lövés/perc volt az elméleti tűzgyorsasága, a frontbeli használatban, ez azonban lecsökkent olyan 7-800 lövés/percre. De ez is pusztító tűzerőt jelentett, talán ezért is Hitler-fűrész volt a katonák között a csúfneve.
Gyalogsági fegyverek a páncélosok ellen
A budapesti városharcokban is szerepet játszanak a páncélosok, de a szűk utcák nem igazán a harckocsik terepei, mivel kapualjakból, ablakokból a páncéltörő fegyverekkel eredményesen lehetett velük felvenni a harcot. Ennek ellenére a szovjetek Budapest ostromában még az utcai harcok alatt is nagy számban bevetettek páncélosokat, de ezek érthető módon jelentős veszteségeket szenvedtek. A várost védő katonák eredményesen szálltak szembe velük, sokszor az emeletekről, a magasból támadva őket.
Néhány olyan gyalogság által használt fegyvert is érdemes kiemelni a budapesti harcokból, amiket részben – ilyenek a kézigránátok – vagy teljes mértékben páncélos célok ellen alkalmaztak. Érdekesség, hogy a Vörös Hadseregben ekkor nincsenek rendszeresítve páncéltörő kézi fegyverek – mint például a németeknél a Panzerfaust – viszont a szovjet katonák is használták ezeket a német, vagy magyar lánctalpasok ellen, méghozzá a zsákmányolt készletekből.
A kézigránátokat két nagy csoportra osztják – repeszhatásuk, repeszszóródásuk alapján – védekező és támadó kézigránátokra. Érdekes módon a magyar hadseregben, csak védekező kézigránátok voltak rendszeresítve.
A kézigránátok közül mi magyarok a háborúban a 36 M „Vécsey” kézigránátot használtuk, ami egy csapódó gyújtós típus. Ez azt jelentette, hogy eldobáskor csak földre érés után robbant. Nagy hibája volt, hogy puhább felületre esve – hóban, vagy sárban – nem robbant fel, de épületharcászatnál tökéletesen bevált.
1943-ban kerül nálunk rendszeresítésre puskagránátvető. Ezt a 35 M illetve 43 M puskára lehetett felszerelni, a puskagránátot vaktölténnyel lőtték ki a fegyverből. A fegyver oldalára külön felszerelhető gránátvető irányzékkal akár 250 m-re is el tudtak lőni. Töltete lehetett kumulatív gránát, illetve gyalogság ellen repeszgránát is, tehát többfajta célra lehetett használni. Bár egy ilyen fegyver nem volt képes megsemmisíteni egy harckocsit, de arra jó volt, hogy harcképtelenné tegye, például a lánctalpa lelövésével, a periszkópja megrongálásával.
Jóllehet már csak a háború vége felé állítják rendszerbe, de ekkortól nagy számban használták a német hadseregben a páncélöklöt – német neve Panzerfaust – mely nagyon olcsón gyártható, könnyen kezelhető, hatékony fegyver volt páncélosok ellen. Hátránya a kis – száz méteren belüli – hatásos lőtávolság, illetve az, hogy csak egy lövés leadására volt alkalmas, mert ha a kumulatív fejet kilőtték, a fegyvert már akár el is lehetett dobni.
A páncélosok elleni másik hatásos fegyver volt a német Panzerschreck – páncélrém – is. A páncélrémnek nagy előnye a német Panzerfausttal szemben, a lőtávolság, illetve az újratölthetőség volt. Míg a Panzerfaust lőtávolsága nagyon kicsi – maximum 80 m – addig egy páncélrém esetén ez akár 180 m is lehetett. Irgalmatlanul hatékonyan működött, a lövedék rakéta hajtóanyaggal rendelkezett, a fegyver gyakorlatilag egy rakétát lőtt ki. Volt egy kis pajzs is rajta, de ez nem az ellenségtől, hanem a visszacsapódó gázoktól védte a kezelőjét. A fegyverrel 88 milliméteres gránátokat lehetett kilőni.
Létezett még a háború nagyon késői szakaszában a 44 M mintájú Szálasi röppentyűnek nevezett állványos, pajzsos fegyverünk, ami nagy robbanóerővel rendelkező rakétákat lőtt ki, egyszerre kettőt lehetett róla indítani. A rakéták egyik fajtája a páncélosok ellen, a másik a gyalogság ellen volt hatásos. Gyakorlatilag az orosz Katyusa rakétákkal megegyező rombolóerővel bíró eszköz volt. Ez is egy sikeres, hatásos magyar fegyver lehetett volna, de nem volt belőle annyi, hogy bármilyen hatást tudott volna gyakorolni a front helyzetére.
Az anyag összeállításában, szakmai ellenőrzésében Gál Attila fegyverműszerész volt segítségünkre, aki tízéves tapasztalattal rendelkezik az I. és II. világháborús fegyverek javítása, másolatok gyártása területén, illetve tanácsadóként dolgozik filmes produkciókban. A cikkünket illusztráló fotókon az ő fegyvergyűjteményének egy részlete látható.
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
