Ezt a társast az igazán nagyok játsszák – interjú Stier Gábor külpolitikai szakértővel I.

A világ legnagyobb társasjátéka bolygónkon zajlik, a játékmezők Földünk kontinensei, az egymással szemben álló játékosok pedig a nagyhatalmak. Jelen írásunkban Stier Gábor külpolitikai szakértő segítségével arra szeretnénk rávilágítani, kinek milyen lépéslehetőségei vagy esetleg lépéskényszere van, s – ha már a játék hasonlattal élünk – a következő szerencsés, vagy szerencsétlen dobásuknál, hogyan változhat meg a világhelyzet.

– Kezdjük egy általános, mindenkit érintő kérdéssel, tulajdonképpen mi is zajlik ma a világban?

– Ha röviden szeretnénk jellemezni napjaink helyzetét, akkor azt mondhatjuk, hogy hatalmas az átrendeződés. Ez a folyamat már olyan jó 15-20 évvel ezelőtt megkezdődött viszont a Coviddal, valamint az ukrajnai konfliktussal újabb lendületet kapott, tehát most már hatalmas sebességgel zajlik minden értelemben a világ átalakulása. Ebben az átalakulásban formálódik egy új világrend, aminek az a lényege, hogy ebben az átmeneti állapotban a már nem létező egypólusú világrendet felváltja a multipoláris vagy multicentrikus – magyarul többpólusú, vagy többközpontú – világrend. Persze erre az új helyzetre mindenki a maga módján reagál. A feltörekvők – akik kikényszerítették ezt az új helyzetet – most lehetőséghez szeretnének jutni, illetve az egykor fent lévők szeretnének minél többet megőrizni egykori hatalmukból. De ezen túlmenően folyamatosan fönn kell tartani a blokkok, vagy civilizációk közötti egyensúlyt, viszont ennek sikeres megvalósulása nagyon erős, hatékony diplomáciát feltételez minden résztvevőtől.

– Érdemes elsőnek a legerősebb játékost, az USA-t bemutatni.

– Igen, még mindig az USA a legerősebb a hatalmasok közül, hiszen ő volt az előző világrend egyeduralkodója.

Trump visszatérésével talán a leginkább ez a szereplő határozza meg jelen pillanatban a folyamatokat. Egészen másképpen közelít a kérdéshez, mint az előző elnök, hiszen Donald Trump, illetőleg a csapata fölismerte, hogy az az állapot tarthatatlan, hogy globális hegemón uralkodóként betöltse a világ csendőrének a szerepét. Reálpolitikusként látják a többpólusú világrend kialakulásának bekövetkeztét, most a fő céljuk, hogy az Egyesült Államok az egymás mellett élő, de egymással versengő centrumok között a legerősebb legyen. Ezzel magyarázható az is, hogy felesleges konfliktusban nem akar részt venni, ezeket leépíti, ezt látjuk Ukrajna esetében is. Nem akar a Közel-keleten sem nagy regionális háborút, ezért vannak nézetkülönbségek közte és az izraeli elnök, Netanjahu között.

Az Egyesült Államok a legfőbb kihívásokra, elsősorban Kínára koncentrál, s mindenekelőtt arra, hogy saját magát összeszedje ahhoz, hogy alkalmas legyen arra, hogy a többközpontú világ elsőszámú tényezője legyen. Az USA a globális hatalmat elengedte, az amerikai külpolitika, most már befolyási övezetekben gondolkodik. Ezért érti meg magát ő sokkal jobban Putyinnal, mint a régi kotta szerint játszó európaiak, vagy az előző elnök, Joe Biden. A befolyási övezetet tekintve alkalmazza a Monroe-elvet, vagyis azt, hogy Amerika az amerikaiaké. Ezért tart igényt Grönlandra, mely szerinte Amerikához tartozik, ezért szerezte vissza Panamát a kínaiaktól, és ezért tart igényt a teljes Dél-Amerikai fennhatóságra.

Másik pólusvezető országokkal – Kínával, Oroszországgal – hajlandó geopolitikai, kereskedelmi, gazdasági egyezségeket kötni, tehát már nem akar mindenkit maga alá gyűrni, inkább partnerként tekint a többi országra. Ennek a felfogásnak Ukrajna egyértelmű vesztese, hiszen Trump elismeri, hogy ez orosz befolyási övezet, s Oroszországgal nem összecsapni akar, hanem üzleteket kötni.

Trump utóbbi időben hozott döntései – ilyen a vámháború például – kapkodásnak tűnhetnek, pedig ezek is egy jól átgondolt lépéssorozatnak az egyik elemei. Az amerikai taktika az, hogy nyomást gyakorlunk, megrettentünk, majd alkut kötünk. Úgy tűnik számomra, hogy ez kezd működni, de hogy a későbbi lépések hogy sikerülnek, azt majd meglátjuk. Az elsők között azt tűzte ki politikai célként, hogy könnyítsen az amerikai államra rettenetesen nagy teherként nehezedő amerikai adósságkérdésen, és megpróbálja megőrizni a dollár központi váltóvaluta szerepét.

– A nyugati blokknak másik jelentős tényezője Európa, nézzük az ő lehetőségeit, milyen stratégiát folytat az öreg kontinens vezetése?

– A Nyugat, a nyugati blokk, amit az USA és az európai országok alkotnak, jelen pillanatban is megosztott. Azért, hogy ez a pólus erős legyen, rendbe kell szedni, nem lehet szakadék Amerika és az európai fősodor között.

Sajnos ezekből a mostani játszmákból Európa azért marad le, mert még mindig a régi kottákból játszik, holott a mai zene már egészen más. Európa nem akarja észrevenni, hogy ugyan képzelheti magát felsőbbrendűnek, de gyenge, és ezért nem tényező, sőt, egyre inkább a perifériára szorul. Még mindig a régi felsőbbrendűségi tudattal áll a dolgokhoz, és azzal, hogy Amerika szerepét átvegye ideológiai értelemben, hogy ő legyen globális szinten a liberális demokrácia védelmezője. Holott sem ereje, sem képességei nincsenek hozzá, csak olyan szándékai, amelyeknek nincsenek meg az alapjai. Erre példa az ukrajnai válságot tekintve, hogy ő akarja háborúban tartani Ukrajnát, úgy, hogy még a saját védelmére is képtelen lenne. Egyébként Ukrajnát eddig Amerika használta alapvetően proxiként, most ezt a szerepet átveszi Európa és cinikus módon szintén proxiként próbálja meg használni a térséget.

Európa még mindig Oroszországgal akar harcolni, számára még mindig Oroszország jelenti a fő veszélyt, mikor a legnagyobb szövetségese az USA már egyezkedik ezzel az országgal.

Ebben a jelenlegi egyezkedésben már alakul egy Jalta 2.0 amelyben alapvetően az új erőviszonyokat és a befolyási övezeteket: az Egyesült Államok, Kína, Oroszország hármasa osztja. De azért előbb-utóbb ebbe beleszólása lesz olyan regionális hatalmaknak – vagy regionális szinten beleszólása van már most is –, mint India, Brazília, néhány afrikai ország, vagy éppen Törökország. Tehát Európa most Ukrajna kapcsán azért hangoskodik, mert föl akarja magára hívni a figyelmet, hogy itt vagyok, és engem kihagytatok a dolgokból. Valóban kihagyták, mert egyrészt gyengül, másrészt, ahogy az előbb mondtam, egy teljesen más világban él, és emiatt le fog maradni a többiek mögött. S benne, nekünk, magyaroknak – mert az Unió tagjai vagyunk – ezt a legnagyobb sajnálattal kell tudomásul vennünk. A helyzet nehéz, tagokként sem jöhetünk ki ebből jól, de ha kilépnénk, az talán még rosszabb lenne.

Még egy fontos dolgot meg kell említenünk a kontinensünk kapcsán, azt, amit sokan hangoztatnak a vezetők közül nyugaton, hogy Oroszország meg akar indulni Európa ellen. E mögött a fiktív, minden alapot nélkülöző európai feltevés mögött az áll, hogy valahogy el kell adni az európai társadalmaknak azt, hogy most a fegyverkezésre, Ukrajna katonai megsegítésére fordítjuk azokat a pénzeket, amelyeket idáig nagyrészt a jóléti társadalom fenntartására, szociális dolgokra fordítottunk.

Egyébként racionális európai lépésnek látszik, hogy ebben a háborúban Ukrajnát proxiként használva – hadd vesszenek az ukránok – egy előretolt védvonalat alakít ki, ugyanakkor azt a téves képet is sugallja, hogy Ukrajnával védeti meg önmagát.

Emellett jelen van egy morális őrület is a kontinensünkön – bár az nem lenne őrület, hogy a háború nem elfogadható dolog –, ami a reálpolitika fölé helyezte, mondhatni abszolútummá tette a morális megfontolásokat. A világ azonban alapvetően nem morális megfontolások alapján működik – főleg nem ilyen háborús, éles helyzetben – hanem az érdekek és a racionalitás alapján. Ebből következik, hogy az a megközelítés, hogy mi jó emberek vagyunk, s ezért – elveszve a gyönyörben – azt hirdetjük, hogy utáljuk a háborút, az tompítja a politikai éleslátásunkat. Megjegyzendő, ha már annyira jó emberek vagyunk és annyira utáljuk a háborút, akkor miért akadályoztuk és akadályozzuk a háború lezárását? Miért van az, hogy militáns retorikát hirdetve az az európai célkitűzés, hogy a fegyverkezést fel kell futtatni – nehézipar, és olcsó energia nélkül is – Ukrajnát pedig a végsőkig támogatni kell? Ezek olyan célkitűzések, amire Európának nincs pénze. Van tehát egy nyolcszázmilliárd eurós terv, aminek megvalósulásához az EU országainak közös hiteleket kellene felvenniük. Viszont ezzel a közös hitelfelvétellel lehet, hogy szinte észrevétlenül megteremtjük a föderális Európát, s mire mindenki fölébred fiskális értelemben – az adósságunk ugyanis közös lesz – már létre is jött ez az államalakulat.

Sorozatunk második – befejező – részében a két másik nagy erőközpont: Kína és Oroszország, illetve néhány kisebb, de mindenképpen jelentős ország helyzetét, viszonyait elemezzük majd.