A Naszály meghódítása

Húsvét előtt pár nappal, régóta tervezett szép feladatként a Naszály meghódítását tűztük ki célul állandó jellegű tettes- és túratársammal, akivel korábban már a Dunakanyar környéki összes nagyobb hegyet sikeresen megmásztam. Veszprémi illetőségű barátom előző nap érkezett hozzánk Budapestre vonattal, és a vasúti fennakadások miatt kétszer olyan hosszúra sikeredett vonatútja után kifejezetten örült, hogy kocsival közelítettük meg túránk kiindulópontját. Az előző napi időjárás-előrejelzések napos időt jósoltak, mi ennek ellenére sajnos borús-felhős időben indultunk el, kb. 18-20 fokban. Ebből újra leszűrhettük azt a közvetkeztetést és tanulságot, hogy az előrejelzéseknek csak mérsékelten szabad hinni.

Jómagam már jól ismertem a helyszínt, mert évekkel ezelőtt többször jártam Katalinpusztán a családommal és barátaimmal. A Gyadai tanösvény rövidebb, nagyjából hat kilométer hosszú és két-három óra alatt kényelmesen bejárható változata az ország talán leginkább gyerek- és családbarát tanösvénye. Ami itt várja a látogatókat: tündéri tavacska, hangyavasút, hintahíd, egy óriás függőhíd, mocsáron átvezető fapallók, a kirándulóközpont hatalmas, kulturált, jól felszerelt játszótere, erdei iskola élménydús interaktív kiállítással és ráadásul még egy mini vadaspark is. Ezek az élmények már önmagukban is elismerésemet váltották ki, nem beszélve a gyönyörű természetről, amit a hazai túrázás apostola, Rockenbauer Pál is az ország egyik legszebb helyének tartott (és itt is halt meg, sajnos, de ez már egy másik történet…)

A függőhíd

Mi ennek a családbarát tanösvénynek egy jóval hosszabb, tizennyolc kilométeres változatát tűztük ki célul túratársammal, egyben barátommal. Tervezett utunk érintette az előbb felsorolt látványosságokat is, tehát végigmenni a Naszály északi lejtőjén elterülő Gyadai-réten és tanösvényen, azt elhagyva az Országos Kéktúra útvonalán keleti irányból felkapaszkodni a Dunakanyar őrszemére, a gyönyörű kilátást nyújtó Naszály csúcsára, végül az északi, bükkerdővel borított hegyoldalban leereszkedni és újra csatlakozni a tanösvényhez, majd visszaérkezni a kirándulóközpontba.

A kamionokkal teli, rendkívül forgalmas kettes főúton közelítettük meg túránk kiindulópontját, a Budapest határától nagyjából negyvenöt kilométerre lévő, hétvégénként nagyon közkedvelt Szendehely-Katalinpusztai Kirándulóközpontot. Bár a civilizációból való ideiglenes kicsekkolás volt a célunk a természet lágy ölébe, az anyagi természetű valóság azért még szembejött velünk, a kötelező parkolódíj formájában, ráadásul hűen tükrözve korunk rákfenéjét. Egy pár évvel ezelőtti információ szerint ugyanis 900 forintba került a napijegy, de nekem már 1500 forinttal kellett megkönnyítenem a bankkártyám egyenlegét a túra végén, hogy a sorompó felcsapódjon és haza tudjunk indulni. De ez csak a túra végén volt, most térjünk vissza az induláshoz.

Túrafelszerelésünket és botjainkat (állandó kötelező tartozék!) magunkhoz véve megcsodáltuk a színvonalas kirándulóközpontot: először is a földre festett, színes és szó szerint körbejárható interaktív Dunakanyar- és környéke térképet. Láthattuk élőben a csóványosi kilátó mini változatát is, ami egyben egy csúszda, és persze a híres hangyavasutat. Ezen pár éve még kislányaimmal együtt én is robogtam oda-vissza, alagúton keresztül, és minden kisgyerekes családnak szívből ajánlom ezt a szórakoztató mulatságot.

A látogatóközpont épületén túl elhaladva, a hegyoldalba simuló kis vadasparkot is megnéztük persze. Az ott bóklászó őzek közömbösen néztek ránk, hétköznap ritka látogatókra. Mi azonban, tömegkerülő turisták lévén ilyenkor szoktunk útnak indulni, nem véletlenül: hosszú utunk során csak egyetlen magányos túratárs jött szembe velünk.

A már említett, babakocsis minitanösvényt és minitavat is érintve egy fából készült kapun keresztül végre rátértünk a Gyadai tanösvényre, mely egy elég meredek lépcsősorral indult a hegyoldalban. Egy elágazásnál a piros és a kék jelzésű utak szétváltak, mi a bal oldali, piros, kényelmes ösvényen, a Lósi-patak medre felett gyalogoltunk tovább (és körtúra lévén, a kéken jöttünk később vissza). Hangulatos, madárcsicsergésekkel teli, tavaszi erdőben jártunk. Rövidesen a tanösvény letért a patakmederhez, majd negyedóra múlva már ki is értünk az erdőből, és üdén zöldellő, idilli rét szélén haladtunk tovább. Ez már a híres, hihetetlenül hangulatos, majdnem öt kilométer hosszú Gyadai-rét kezdete volt.

Óriások pihenője

Tíz perc gyaloglás után egy útjelzőtáblánál a jelzések balra mutattak, és egy kapuszerű építményen keresztül léptünk be a Lósi-patak mesebeli lápvilágába. Jól kiépített pallósoron lépkedtünk, ahogy egyre beljebb kerültünk a rejtelmes, félhomályos erdő világába. Hamarosan egy hangulatos tisztáson bukkanunk ki, és innen már csak pár perc volt az Óriások Pihenője fantázianevű erdei piknikező- és szalonnasütő hely. Tényleg óriások számára készülhettek a padok, annyira nagyok és hosszúak voltak, ennek ellenére a lábaink csak nehezen fértek el alatta, ami persze nem akadályozott meg bennünket abban, hogy közben kellemesen tízóraizzunk egyet, miközben egyes közéleti eseményeket is megvitattunk.

Utunkat folytatva, a tanösvényen élesen jobbra kanyarodva tértünk vissza a Lósi-patak jelenleg sajnos szomorúan kinéző, kiszáradt völgyébe. Eredetileg a földbe vert cölöpök arra szolgáltak, hogy ezeken tudjanak a kirándulók átkelni a sáros, cuppogós talajon, de ottjártunkkor a talaj teljesen száraz volt. Pár évvel ezelőtt a cölöpök mellé kis fajárdát is eszkábáltak a kevésbé ügyes kirándulók számára. A jelenleg sajnos nem létező patakon egy érdekes kis hintahídon keltünk át, mely nagy döccenésével igencsak meglepte mit sem sejtő barátomat.

Pár perccel később újra kiértünk a Gyadai-rétre, ahol ismételten megcsodálhattuk ezt a fantasztikusan hangulatos és idilli, hihetetlenül hosszú mezőt. A tanösvény egyenesen ment tovább a piros jelzésen és az eddig kényelmes, széles utunk pár perc múlva váratlanul nehézzé vált: keskeny, nehezen áthatolható, bokrokkal igencsak benőtt csapássá változott. Az ágak néha kicsit bele is akadtak ruháinkba és vigyázni kellett, nehogy visszacsapódjanak a szemünkbe. Szerencsére ez a szakasz nem tartott sokáig, így hamarosan ismét kiértünk a széles szekérútra, és hosszasan követtük a Gyadai-rét egyre keskenyebbé váló felső részét, mígnem az bevezetett minket egy fenséges bükkerdőbe.

Előtte azonban még volt egy kis bizonytalankodásom: az újonnan telepített offline térkép applikációm nem működött rendesen a telefonomon, és a hatalmas réten, ahol fák híján kevés jelzés volt, nem voltunk biztosak abban, hogy jó úton járunk-e. Megint bebizonyosodott tehát, hogy egy offline módban is megbízhatóan működő túraalkalmazás mennyire fontos útitárs manapság.

 A Kéktúra útvonalán

Az enyhén emelkedő úton nagyjából fél óra alatt elértük az Országos Kéktúra útvonalát. Innentől minden bizonytalanság megszűnt, mivel már a kitűnően látható kék jelzésen folytathattuk utunkat. Hangulatos, madárcsicsergésekkel teli, üdítően zöld tavaszi erdőben jártunk újra, és hamarosan újabb, táblával jelzett kereszteződéshez értünk, ahonnan az egyre meredekebbé váló úton megkezdtük fáradságos kapaszkodásunkat a Naszály csúcsára. Az izzasztó kaptatónk jutalma a Naszály keleti oldalában lévő Kopaszok nevű hely volt, ahonnan meseszép kilátás nyílt a Cserhát lankáira, a távoli hegységek vonulataira. Itt életem egyik nagy tévedését elkövetve tanult barátomnak azt sikerült mondanom, hogy „nézd, az pedig a Börzsöny”, de hamarosan kiderült, hogy az bizony a Mátra volt. Ennél nagyobbat egy Börzsöny- és Felvidék-járó tapasztalt turista nem tévedhet, meg is kaptam a magamét emiatt barátomtól. Mentségemre szolgáljon, hogy: 1. a kilátást félig kitakarták a fák; 2. lent hagytam a kocsiban az iránytűmet; 3. egy közeli hegyvonulat tényleg nagyon dél-börzsönyi hatást keltett; 4. meglehetősen felhős volt az idő.

A Násznép-barlang bejárata

Sajnálatos tévedésem után tovább indultunk, miközben a girbegurba fák közt vezető ösvényünk könnyebben járhatóvá vált, és elvezetett minket a hegyoldalban megbúvó Násznép-barlanghoz, amit egyedül tekintettem meg. A hosszú barlang bejáratánál álló tájékoztató táblán érdekes dolgokat olvastam: állítólag régen, a török korban annyi edényt és különféle ételmaradékot találtak a barlang gyomrában, hogy a helybeliek szerint biztosan valami nagy lakodalom lehetett csak itt, ezért is nevezték el azt Násznép-barlangnak. Az is lehetséges, hogy egy földesúr fia és egy jobbágyleány házasodott össze itt a dühös apa elől menekülve. Még izgalmasabb az a szóbeszéd, mely szerint a 18. században a környéken garázdálkodó hírhedt rablók itt rejtették el a kincseiket. Én most kihagytam a kincskeresést, de még a barlang megtekintését is, mert még rengeteg út állt előttünk, viszont elgondolkodtam azon, hogy ezen a meredek, csúszós hegyoldalon hogy fért el a sok násznép – hát elég nehezen, legfeljebb egy ifjú párt, esetleg pár rablót tudtam csak ideképzelni.

Geodéziai torony a Naszály tetején

Ezt követően már csak egy kisebb, felfele vezető nekirugaszkodásunk volt hátra, ami a nagybetűs és végső Csúcstámadás is volt egyben. Ismét meredekebbé vált tehát az út, de tíz perc múlva végre feljutottunk a Naszály 652 méter magasan lévő tetejére, ahonnan – semmit se láttunk. Ezt persze tudtuk előre – ha kilátást is szeretnénk, ehhez a nagy és csúnya betonépítményre, azaz a geodéziai mérőtoronyra kell felmásznunk. Régen pontosan ilyen állt a Börzsöny tetején, Csóványoson is, csak a tízes évek közepén körbeépítették az új, modern, fából épült kilátóval, amelynek kisebb másolatát már említettem – ezt láttuk ugyanis lent a parkolónál.

A vaslétrán nagyon óvatosan tudtunk csak felkapaszkodni a torony tetejére. Vigyázni kellett, mert szűkös volt a hely, elég vékonyak voltak a létrafokok és mi már fáradtak is voltunk. Felérve azonban a kilátás kárpótolt minket: beláttuk az egész Dunakanyart keleti irányból, előttünk terült el a Visegrádi-hegység, a másik irányban a Börzsöny (ekkor már felismertem), ahol egyébként gyakran túrázunk is. A Pilis és a Budai-hegység vonulatait szintén tisztán láthattuk, a borús idő ellenére is.

Miután kigyönyörködtük magunkat a panorámában, a hegytetőn lévő elágazásnál továbbra is a Kéktúra jelzéseit követve kezdtük el ereszkedésünk. Hamarosan egy lapos nyeregben található kereszteződéshez értünk, ahonnan tettünk egy kisebb kitérőt balra, a Látó-hegy 534 méter magasan lévő csúcsára, mely a Naszály egyik kopár kiszögellésén fekszik, és szintén gyönyörű panorámát nyújt a Dunakanyar térségére.

Itt nagyon közel voltunk a Naszály messziről is látható sebéhez, azaz a sejcei kő- és agyagbányához, amely miatt a messzi távolból is könnyen felismerhető a hegy. Én reggelente, jó időben tisztán szoktam látni Budáról, a Várhegyről, amikor a kislányomat viszem iskolába. Az itt található mészkövet fúrásokkal vagy hangos robbantásokkal fejtik ki a hegyből, majd az összetört nyersanyagot egy több kilométer hosszú szállítószalagon juttatják el a lejjebb lévő váci cementgyárba.

A kilátóponttól visszatérünk a 400 méterre lévő elágazáshoz, és folytattuk utunkat az Országos Kéktúrán a Katalinpusztai Kirándulóközpont felé. Hangulatos bükkerdőben értünk el a Szinlő-barlang bejáratához, ahol megtudtuk, hogy ez hazánk egyik legmélyebb barlangja és a kis patkósdenevér európai jelentőségű élőhelye. Ezután ösvényünk a meredek, omladékos hegyoldalba vájva oldalazott tovább keleti irányban. A nehéz, bokatörés-veszélyes, de szerencsére rövid szakaszt leküzdve haladtunk lefelé és hamarosan a kiszáradt Bikk-kút kis házikójához értünk. A kúttól pár perc alatt egy mély árkot merészen átívelő, hosszú függőhídnál újra a gyadai-réti tanösvényhez csatlakoztunk. A függőhíd nagyon látványos, vidám fotókat lehet, sőt kötelező rajta készíteni, és persze egy kicsit ugrálni is, az izgalom és a kicsi és nagyobb gyerekek, meg persze a felnőttek örömére. Miután átkeltünk a hídon, innen már jó félóra kényelmes sétával vissza is értünk kiindulási pontunkra, a Katalinpusztai kirándulóközponthoz. Pont elég is volt nekünk a túra, a talpunkat már az utolsó félórában erősen éreztük, jó volt levenni a túrabakancsot.

Ezt a közepesen hosszú, de szép túrát mindenkinek ajánlom, aki vállalja a néhol meredek úton való felfelé kaptatást, cserébe idilli réteken és mesebeli erdőkön keresztül lehet a csúcsra érve a Dunakanyar látványában gyönyörködni. Szerintem tavasszal a legszebb a Naszály. Büfé csak hétvégén üzemel a kirándulóközpontban, a tanösvényen pedig vízvételi lehetőség nincs, ezért kellő mennyiségű folyadékkal és harapnivalóval javaslom az elindulást, és persze egy pár jó túrabot sem árt. Mi legközelebb, május közepén, egy harmadik állandó túratársunkkal kiegészülve az Alacsony-Tátrában tervezünk kirándulni, amiről szintén szívesen beszámolok majd.

Eperjessy András