Bár e fontos csata elveszett, mégis megmaradt nemzetünk – emlékezés a mohácsi csatára

„Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” – írta hajdan Mohács című versében Kisfaludy Károly. De valójában mennyit is tudunk erről a sokat emlegetett – 1526. augusztus 29-én, vagyis 499 éve lezajlott – csatáról, milyen esélyünk lett volna a győzelemre, és milyen következményei lettek ennek a számunkra balszerencsés ütközetvesztésnek.

A Magyar Királyság helyzete az 1500-as évek elején 

Ennek az időszaknak a legfontosabb korszakhatára 1521, mert ebben az évben kerül török kézre Nándorfehérvár. A fontos végvárnak az eleste alapvetően megváltoztatta országunk viszonyait, ami egyaránt kihatott a belpolitikára, gazdaságra és a közgondolkodásra is.

Nándorfehérvár eleste előtt – az 1510-es években – az oszmán hadigépezett nagyon komoly sikereket ért el a Magyar Királyság déli határainak előterében. Ez pánikhangulatot váltott ki a budai királyi udvarban, és elkezdtek egyre több katonát állomásoztatni a déli végvárakban, de nagyon hamar kiderült, hogy nem áll rendelkezésre a hadsereg fenntartására szükséges összeg.

Az 1521 utáni időszakra pedig – ha röviden szeretnénk jellemezni, az akkori magyar kormányzatot – azt lehetne mondani, hogy akkor egy kamikaze kormányzatunk volt.

Ez a vezetés megpróbált valahogy megoldást találni arra a problémára, amit az előrelátható szultáni hadjárat okozta félelem teremtett meg. De rájöttek arra, hogy nincs annyi pénzük és nincs annyi katonájuk, amivel ezt a határvédelmi rendszert fenn lehet tartani, úgyhogy elkezdtek mozgósítani, és valahonnan pénzt is akartak szerezni.

Ez utóbbira egy megoldást láttak: a pénzrontást. Ezért ötven százalékkal devalválták a Magyar Királyság ezüstpénzeit. Viszont ez az intézkedés rosszul sült el, az új pénzt nem fogadták el a katonák, és mindenki igyekezett a régi, magasabb ezüsttartalmú dénárokban tartani a megtakarításait. Az inflációval tehát nem sikerült konszolidálni a helyzetet.

A másik pénzszerzési lehetőség a hitelfelvétel volt, de a magyar költségvetés tíz százalékát már eddig is külföldi kölcsönök, segélyek adták ki, elsősorban Velencéből és a pápai udvarból. 1521 után valójában már Európa minden állama tudta, hogy a Magyar Királyság katonailag nagyon súlyos helyzetbe került, és innentől kezdve sokkal rosszabb adós besorolásba került az ország. Noha továbbra is érkeztek pénzek, de már jóval kevesebb és esetlegesebb, s ami jött, azt magasabb kamattal adták az uralkodónak.

Nehézségek a katonák létszámában, képzettségében

Katonai szempontból fontos lett volna a zsoldos katonák számának felemelése, különböző tervezetek szerint számbelileg 11 ezerről 23 ezer főre. Azonban erre ennyi pénze nem volt a királynak,

hiszen ez azt jelentette volna, hogy a korabeli „GDP” mintegy hatvan százaléka kizárólag a katonák zsoldjára megy el.

Hadra fogható erőink alapját az a banderiális hadsereg képezte, amit állandóan fegyverben kellett tartani. Ezek közül a legharcedzettebbek az egyházi bandériumok voltak, amelyek közül néhány folyamatosan a déli határvidékeken szolgált. Létezett még a hadba hívott nemesi felkelés is, de ennek a harcértéke – a kiképzetlenség, az összeszokottság hiánya miatt – nem vetekedhetett az Oszmán Birodalom, vagy a Magyar Királyság magasabb harcértékű csapataival.

Ellenfelünk az Oszmán Birodalom

Ez a keleti birodalom még sosem volt annyira erős, mint ebben az időszakban. I. Szelim szultán hódításainak köszönhetően 1512 és 1520 között megszerezték Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot. Mindhárom nagyon gazdag tartomány, tehát

hirtelen olyan plusz bevételekhez jutott az Oszmán Birodalom központi költségvetése, amellyel korábban nem rendelkezett. Ezen kívül ott volt a több nagy csatában győztes hadserege, amelyik önbizalomtól és erőtől duzzadt, illetve a vezérek azt is tudták, hogy hogyan kell egy ekkora hadsereget győzelemre vezetni.

S mikor már – 1520 táján – keleten elfogytak a viszonylag könnyen legyőzhető ellenfelek, logikus lépés volt az új szultán környezetében, hogy induljanak nyugat felé és nézzék meg, hogy melyik az a terület, amelyet ott meg lehet hódítani. Ez az ország pedig a Magyar Királyság volt, így nekünk kellett velük felvenni a harcot. Ez pedig egy Duna menti település, Mohács mellett történt meg, 1526. augusztus 29-én.

A magyarok száma a mohácsi döntő ütközetben

Ma sem tudjuk pontosan, hogy ebben a csatában pontosan hány keresztény katona vett részt, hiszen még az utolsó nap is érkeztek be csapatok, és nagyon sokan voltak még úton a csatát követő napokban is. Mintegy 25-26 ezer fő lehetett a keresztény sereg létszáma ennek a seregnek olyan 5-6 ezer katonája cseh területről érkezett. De ez érthető is, hiszen II. Lajos cseh király is volt, tehát ők az uralkodójukért is harcoltak.

Sokszor felmerül a csata kapcsán, hogy Szapolyai János seregével miért nem vett részt az ütközetben, de ennek megválaszolására több érv is van.

Szapolyai – aki ekkor az erdélyi vajda tisztséget viselte – a legtöbb katonai tapasztalattal bíró magyar arisztokrata volt, aki 1510-től volt Erdély élén, és több sikeres hadjáratot is vezetett Moldva és Havasalföld felé. 

1526-ban az oszmán hadvezetés – nagyon profin – sokáig azt lebegtette, hogy hadjáratának célja Erdély elfoglalása, az erdélyi vajdának pedig feladata a rábízott tartomány megvédése, tehát Szapolyai sokáig nem is mozdult ki onnan. A helyzetet bonyolította, hogy ellentmondó parancsokat kapott II. Lajos környezetéből, abban a kérdésben, hogy csatlakozzon-e a királyi hadhoz, vagy maradjon otthon Erdélyben védekezni. Emiatt augusztus 23-án Szapolyai még mindig Kolozsváron volt, s csak valamikor 29-én érte el Szolnok környékén a Tisza vonalát.  Az egész seregével nem tudott volna olyan gyorsan haladni, hogy időben Mohácsra érkezzen, így úgy döntött, hogy kisszámú kísérettel – a sereg nagy részét hátrahagyva – személyesen indul Mohácsra, hogy legalább a szűk kíséretével odaérjen a csatába.

Emellett Szapolyai üzenetben arra is kérte az uralkodót, hogy mindenképp várja meg őt, inkább térjen ki az ütközet elől, és nélküle ne vállaljon csatát. Ma tehát a történettudomány számára már egyértelműen igaztalan az az ellene felhozott vád, hogy ő szándékosan késett volna el a mohácsi csatából.

Ez az álláspont, egy tudatos, utólagos befeketítés, ami Habsburg Ferdinánd környezetéből származott, aki ezzel is Szapolyai uralkodói legitimációját akarta aláásni. Sokkal inkább arról van szó, hogy az oszmán hadjárat olyan gyorsan haladt, amire a magyar hadvezetés logisztikailag nem volt felkészülve, így ők augusztus végére Mohácsnál minden katonájukat nem is tudták összegyűjteni.

Miért éppen Mohács volt a csata helyszíne, s volt-e esélyünk a győzelemre?

Mohácsnak a stratégiai jelentőségét két dolog adta. Az egyik az, hogy ott volt a Dunán olyan alkalmas kikötő, ahol az ágyúkat, tábori felszereléseket, puskaport szállító hajókat ki tudták pakolni. A másik ok pedig az volt, hogy Mohács mellett volt egy akkora sík terület, ami alkalmas volt a hosszabb idejű táborozásra, ahol a lovak tudtak legelni és volt elég víz a sereg számára. Mindezek a feltételek alkalmassá tették Mohácsot egy megvívandó ütközet helyszínéül.

Ha az erőviszonyokat nézzük, a keresztény seregről már volt szó, de érdemes elemezni az oszmán hadat is.

Ez a török sereg körülbelül 55-60 ezer katonából állt, ezek zöme harcedzett, jól kiképzett és jól felszerelt harcos volt, akiknek élete elsősorban a harcmezőkhöz kötődött. Ez az oszmán sereg tüzérségben is, tűzfegyverekben is elsőrangú volt, tehát egyáltalán nem képviselt alacsonyabb harcértéket a keresztény hadnál, sőt kimondhatjuk, hogy sok tekintetben felülmúlta azt.

Már emiatt a túlerő miatt sem volt a keresztény hadnak igazi esélye, de az nem volt várható, hogy ilyen méreteket ölt – a had a fele ott maradt a csatatéren, vagy elestek, vagy kivégezték őket – a vesztesége. Ebben az 50 százalékos – kiugróan magas – veszteségben benne voltak a harcban elesettek, és a csata után kivégzettek is. A magas veszteségrátában emberi tényező is szerepet játszhatott, mivel a keresztény had vezetése olyan taktikát választott, amely később visszaütött. Ugyanis a keresztény fővezér, Tomori Pál augusztus 29-én változtatott az addigi stratégiai elképzelésen, miszerint alapvetően védekeztek volna, s helyette támadást vezényelt. Ez a támadás azonban a ruméliai hadtest szétverését követően kifulladt, s a török visszacsapás végzetesnek bizonyult. 

Amit még tudunk a csata részleteiről

A csata végkimenetele előre borítékolható volt, a rossz döntések és a rossz időjárás csak hozzájárult a hatalmas méretű veszteségekhez.

Azt is tudjuk, hogy a csata négy-öt órán keresztül tartott, ami hosszúnak tekinthető a korabeli összecsapások között. A harc valamikor délután kezdődött és egészen sötétedésig tartott.

A helyszín szerencsétlen megválasztása miatt, a gyalogságnak nem volt hová hátrálnia, menekülnie, ezért ők egészen addig kitartottak, amíg fel nem morzsolták őket. A király hadteste – és maga a király is – az utolsó pillanatig megpróbálta megfordítani a csata menetét, sajnos sikertelenül.

A csata estéjén egy hatalmas felhőszakadás zúdult alá, ami megduzzasztotta a Mohácstól északra Dunába ömlő Csele patakot, jórészt elvágva ezzel a menekülés útját. Sokan – köztük a király is – valószínűleg túlélték volna a csatát, ha nincs ez az előre nem látható természeti csapás, amely mint tudjuk: a király vízbefulladását is okozta.

Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy a király halálát idegenkezűség okozta, vagyis meggyilkolták. Ez a feltevés Szerémi György udvari káplán olyan írásából eredt, amely csak húsz évvel a csata után készült el, és rengeteg bulvárnak tekinthető hírt őrzött meg a csatáról. A történettudomány mai állása szerint, a sajátjai közül senkinek nem volt érdeke II. Lajos halála, ő egyszerűen a nehéz páncélzata, kimerültsége, esetleg sebesülése miatt – mint oly sokan mások is – belefulladt a megáradt Csele patakba.

Az kevéssé ismert, hogy a magyar had, már a csatát megelőző napokban is felvonult és csatarendbe állt a tűző napon a mohácsi síkon, de ekkor még nem történt összecsapás. Augusztus 29-én reggel ismét felsorakoztak, s teljes fegyverzetben, páncélzatban – ismét rekkenő hőségben – kimerülten várták a harc kezdetét, ami csak délután jött el.

Győzött a szultán serege, de mi volt az alapvető célja a hadjáratának?

Erre a kérdésre a történettudomány ma sem tud egyértelmű választ adni. Annyi azonban bizonyos, hogy az oszmánok keresték az alkalmat, hogy csatára kényszerítsék a magyar hadakat, megütközzenek velük és legyőzzék őket.

Az 1526. évi eseményeket a törökök budai hadjáratnak nevezték, mert a Magyar Királyság fővárosát akarták elfoglalni. Azért, hogy ezzel a várossal tulajdonképpen az országot is megszerezzék, és saját elképzeléseik alapján vazallus államot csináljanak az országból, és vazallus királyt II. Lajosból. Persze azzal nem számoltak, hogy a magyar király meghal, s valójában a király halálával az oszmánok rosszul jártak. Hiszen így Habsburg Ferdinánd lett az ország (egyik) királya, ami azt is jelentette, hogy

a Magyar Királyság a Habsburg Monarchia belső határain belülre, azaz egy nagyobb keresztény államalakulatba került. Ennek pedig az lett a következménye, hogy – bár csak az ország közepén, de – sikerült megállítani az oszmán előrenyomulást, és százötven évig gyakorlatilag stabilizálni az így kialakult határokat.

Azt is talán kevesen tudják, de mindenképpen érdekesség, hogy a mohácsi csata után a törökök folytatták a hadjáratot, és Budát is elfoglalták. Ráadásul harc nélkül, hiszen Buda királyi rezidenciának épült, és akkoriban úgy is használták, nem végvár gyanánt. Az elfoglalt fővárosból – miután felégették – rövidesen ki is vonulnak a török hadak, hiszen akkor még Budának nem volt hadászati jelentősége.

Mohács úgy él a magyar nemzeti tudatban, mint a nemzethalál szinonimája. De valóban olyan hatalmas sorstragédia történt akkor a magyarsággal?

Ezt a felfogást elsősorban az irodalmi művekben sugallják a költők, írók. Voltak nagy csatavesztéseink korábban is, és később is, de Mohácsnak az igazi jelentősége abban áll, hogy ebben a csatában meghal a király, és másfél évtized múlva – 1541-ben – az akkor már megerősített erős végvárunk és fővárosunk, Buda is török kézre kerül.

Ezek kiemelt jelentőséget adnak a mohácsi csatának,

de az, hogy ezt a hadi eseményt ennyire sötét színekkel láttatják, és nemzethalált vizionálnak benne, az egyértelműen túlzás.

A korszakban nem is így tekintettek erre a vesztes csatánkra, ez a felfogás elsősorban a tizenkilencedik századi romantikus íróknak, költőknek köszönhető.  Ők gyakran párhuzamba állították az 1848-as szabadságharcunk elbukásával, a világosi fegyverletétellel, az aradi kivégzésekkel. Azt sugallták, hogyha nincs Mohács, nincs Arad sem. A párhuzam annyiban mégis helytálló, hogy mindkét esemény után Habsburg uralkodó került a magyar trónra.

Mohácsi csatavesztésünk már csak azért sem jelentett nemzethalált, hiszen az ország százötven év múlva – európai segítséggel – felszabadult a török megszállásból, a tizennyolcadik században újjáépült, a tizenkilencedik század végére Ausztriával közös államalakulatként jelentős európai tényezővé vált.

Ha a mohácsi csatára való visszaemlékezést Kisfaludy Károly Mohács című verséből vett idézettel kezdtük, stílszerűen érdemes írásunk befejezését ugyanezen vers biztató idézetével zárnunk:

„Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után,
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk,
És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!”

Az anyag összeállításában nyújtott segítségért ezúton is köszönetet mondunk a korszakkal foglalkozó történésznek, Dr. Varga Szabolcsnak (ELTE HTK).