Magyar Péter a sportszerűtlenség magyar bajnoka

Azokat a naiv petimadarakat, akik Magyar Péter hangzatos ígéreteinek bedőlve mindeddig abban reménykedtek, hogy az ő regnálása idején majd egy csapásra véget ér a turáni átok, mert a személye garanciát jelent a magyarok közötti ősi széthúzás és viszálykodás megszűnésére, bizonyára hidegzuhanyként érte a dorogi performansza. Legalábbis azokat, akik ennek hatására ki tudnak szabadulni a kognitív disszonancia mentális kalodájából és így képesek lesznek arra, hogy objektíven értékeljék a történteket, immár meglátva, hogy a messiásjelöltjükről lehullt a megtévesztésükre szolgáló álarc. Gazdag István véleménycikke.

Az a „népképviselő” ugyanis, aki annyira retteg a nyílt színi vitától, hogy zsandárokat uszít egy képviselőtársára, mert úgy érzi, egyébként jogosan, hogy emberére akadt benne, nemcsak „úriemberként” állít ki önmagáról szegénységi bizonyítványt, és nemcsak azt bizonyítja ezzel, hogy a sportszerűség enyhén szólva nem kenyere, hanem a parlamentáris demokrácia intézményét is kompromittálja, amelynek a cégére alatt messiáskodik. Ez egy diktátor reakciója, nem egy demokratáé. Vegytiszta bolsevik tempó. Megkockáztatom, hogy erre még a DK vezetését tipikusan „népi demokratikus” módon, egyetlen jelöltként megöröklő „pasionaria” sem vetemedett volna a Mi Hazánk elnökével szemben, ha az történetesen az ő hasbeszélő szeánszára látogatott volna el, pedig El Qró exnejének mondhatni vérében van a bolsevizmus nagyapai örökségként.

Ha már itt tartunk, a dorogi „happening” csúcsmomentuma kétségtelenül a zsinagóga-epizód volt, amelyre úgy csapott le Magyar Péter, mint a BlackRock amerikai zsidó karvalytőkealap az ukrajnai termőföldekre és ásványkincsekre, azt remélve, hogy rajta keresztül fogást talál Toroczkai Lászlón, és így – Heuréka! Jahve ex machina! – megfordíthatja a meccs végeredményét, amelyben látványosan vesztésre állt az általa saját pályán alkalmazott unfair játékszabályok ellenére is. Pechjére a saját csapdájába esett, és a Toroczkai Lászlónak szegezett provokatív kérdése, hogy ti. „gond-e, hogy egy magyar politikus zsinagógába jár”, bumerángnak bizonyult számára.

Azzal nagyon is tisztában van, hogy egy politikus részéről a zsinagóga-zarándoklat mindig szimbolikus aktus és nyilván azzal is, hogy momentán implicit módon a gázai genocídium helyeslését jelképező gesztus. Arról azonban halvány gőze sincs, hogy ezt egyáltalán nem díjazza a publikum. Ezek szerint nem tudja, hogy a Netanjahu-junta gázai népirtó és éheztető terrorizmusa, az izraeli közvélemény nyíltan demonstrált ószövetségi vérszomja és az izraeli szoldateszka szisztematizált szadizmusa nyomán a világon mindenhol, ismétlem: mindenhol a béka feneke alatt leledzik a szentföldi latorállam „imázsa”, még a kereszténycionista aberrációja miatt Izrael legfőbb vazallusának számító Egyesült Államokban és az ismert okok miatt Izrael fejősteheneként funkcionáló Németországban is. Nálunk úgyszintén. Egy friss nemzetközi felmérés szerint a magyarok 20 százalékának (tehát minden ötödik magyarnak!) nagyon rossz, 33 százalékának pedig elég rossz véleménye van Izraelről, míg az a 36 százalék, aki a szemét csak nézésre használja, nem látásra, elég jó (31 százalék) vagy nagyon jó (5 százalék) véleménnyel van róla. Az amerikaiak körében majdnem hasonló az arány, és horribile dictu már a németek 57 százaléka is rühellni merészeli a cionista entitást.

Magyar Péter fáziskésésben van azzal, hogy a zsinagógában feszítve Izrael mellett tette le a sékelt, teljesen egy húron pendülve egykori (?) brancsbelijeivel. Noha tombol benne a „keresztényi szeretet” és a „békevágy”, amint azt lépten-nyomon szajkózza, eddig egyetlen nyikkanás erejéig sem méltóztatott megemlékezni a Gázában legyilkolt legalább 61 ezer – az izraeli hírszerzés szerint 83 százalékban civil – áldozatról, akik között keresztények is vannak. Nem emelte fel szavát a gázaiak szisztematikus éheztetése ellen sem, amelynek a tényszerűségét immár az ENSZ hivatalosan is elismeri, és amely már a legszervilisebb Izrael-samesz nyugati vezetőknél, köztük magánál Donald Trumpnál is kicsapta a biztosítékot. Ebben a neuralgikus témában azonban, amely egyben a humánum tesztje is, Magyar Péter hallgat, mint a sült hal, márpedig „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Tőle politikai szocializációja miatt csak ennyire telik. Nála az elvakult filoszemitizmus igazi hitvallás, amelyen az egész pereputtyával osztozik.

Anyai nagyanyjának a fivére, Mádl Ferenc, akinek a rokonságával gyakran dicsekszik a haknijain, és aki a Kádár-rendszer kegyeltjeként éveken át nyugati egyetemeken tanulmányozhatta a „rothadó kapitalizmust”, 2001-ben köztársasági elnökként a kommunizmus áldozatainak első hivatalos emléknapján szégyentelenül azzal a sokkoló kijelentésével relativizálta a kommunizmus történelmi mérlegét a maga százmillió halálos áldozatával, hogy „a zsidóság ellen elkövetett népirtás példa nélküli a történelemben”. Ami a család Rooney-imitátorát illeti, ő Izrael egyik buzgómócsing talpnyalójaként „brillírozott” a kormányban, még a kóservágás betiltására irányuló európai kísérleteket is a „zsidó-keresztény Európa öröksége” elleni támadásként értékelve.

Az izraeli kémszoftverbotrány miatt miniszterként őt terhelő felelősséget pedig egy általa valószínűleg bravúrosnak vélt csellel lepasszolta büntetőeljárás alá vont korábbi államtitkárának, nyilván arra bazírozva, hogy „egy újabb balhé meg se kottyan neki, mert már úgyis nyakig van a slamasztikában”. Focista létére a sportszerűség, úgy tűnik, neki sem az erőssége, láthatóan ebben is közösködve a „Magyar Péter nevű képződménnyel”, ahogyan gyermekei apját nevezi, ezzel önmagát is minősítve.

Míg Magyar Péter farizeusként a zsinagógában fotómodellkedve jelképesen áldását adta a gázai genocídiumra, addig Toroczkai László humanistaként a palesztin nagykövetségen mélyen elítélte „a Gázában zajló népirtást és 18 ezer gyermek lemészárlását”, „a Fidesz és a balliberális-globalista nagykoalíció közös, elfogult Izrael-pártisága miatt (…) egyedüli magyarországi parlamenti pártként”. Ennek tudatában konstatálta azt is, hogy „a Tisza, Fidesz, DK, baloldal izraeli gyarmattá teszi Magyarországot”. Nem is maradt el az efféle „istenkáromlások” esetén eleve megjósolható ajvékolás, ezúttal a magyarországi zsidó viccportál részéről a „zsidózós szégyen” miatt, ezzel az érintettek nevében eklatánsan visszaigazolva, hogy a Mi Hazánk elnöke ismét beletrafált a lényegbe. Magyar Péter ugyanis – ebben már idejekorán színt vallva – nem a változást, hanem a folyamatosságot képviseli Magyarország izraeli gyarmatosításának kollaboránsaként. Ezt valószínűleg a választók is érzékelik, és a Tisza-árhullám újabban mért apadása talán részben ennek tulajdonítható.

Feltehetően ez a tendencia folytatódni fog, és egyre többen fogják észrevenni Magyar Péteren a „kóserpecsétet”. Elsősorban is azok a nemzeti radikálisok, akiket korábban esetleg sikerült megtévesztenie „nemzeti összefogást” hirdető bombasztikus és délibábos mantrájával, miszerint ő „integráló személyiségként” őket is képviseli, és akik a rezsimváltás érdekében – a „hasznos” szavazat elve alapján – hajlandók lettek volna bárkivel összefogni, akár az ördög öreganyjával, sőt ad absurdum még vele is. Remélhetőleg a zsinagógai pozőrködése és a dorogi „zsinagógázása” felnyitja a szemüket és visszatalálnak saját táborukba, ahová valójában tartoznak, és ahonnan eleve sem kellett volna elkódorogniuk egy magafajta nárcisztikus Háry János-epigon hatásvadász handabandázására hallgatva.

Gazdag István

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.