Magyar Péter hatalomra került – kár, hogy nem vettük észre a valódi lehetőséget

A szépirodalmi eszközök gyakran segítenek megérteni a társadalmat átható, hétköznapi félelmeket és kihívásokat, amelyeket egy egyszerű híradás nem érinthet meg ennyire személyesen. Az alábbi novella egy jövőképet fest Endre vívódásain keresztül arról, hogy milyen lehet az élet a Tisza-kormány alatt, ha Magyar Péter nyeri a 2026-os választást. Főszereplőnk továbbá szembesül azzal, hogy megéri-e csak azért szavazni egy pártra, hogy ne a Fidesz legyen hatalmon.

2026 áprilisa fojtott, szürke volt. A szavazókörök előtt hosszú sorok kígyóztak, de a beszélgetésekből hiányzott a remény. Mindenki azt hajtogatta: bárki, csak ne a Fidesz.

Így gondolta Endre is. Harmincévesen már túl sok mindent látott, túl sok hazugságot hallott. Nem bízott senkiben, de úgy érezte, ha most is maradnak a régiek, az ország végképp a mocsárba fullad. Amikor elé került a szavazólap, gondolkodás nélkül húzta meg az ikszet a Tisza Párt neve mellett. 

– Legyenek ők – motyogta magában –, rosszabb már úgysem lehet.

De lehetett.

Az első hónapok még mámorban teltek. Az utcákon zászlók lobogtak, az emberek ünnepeltek, mintha végre győzött volna a nép. A mámor azonban hamarost múló káprázatnak bizonyult: Magyar Péter és emberei egymás ellen fordultak, nagyratörőnek hirdetett programjaik üres szólamokká foszlottak, miközben az állam kincstárának mélye némán kongott az ürességtől.

Az ősz hozta magával az első megszorításokat. Mire elérkezett 2027 tavasza, Budapest utcáin rendőrök járőröztek, s a felzendülő tüntetéseket gumibotok csattogása némította el.

Endre egy ilyen napon, a füstös levegőben állt a Kossuth Lajos tér szélén. Nem kiabált, nem dobált követ, csak bámult maga elé és gondolataiban felidézte a 2006. szeptember 17-ével induló tüntetéssorozat emlékeit. Gyerekként csak villanások maradtak meg benne a híradó képsoraiból, most viszont a történelem tükrének szilánkjai karcolták véresre a jelent. A rohamrendőrök már a földön fekvőket is botokkal ütlegelték, míg más hirtelen a szeméhez kapott, miután kilőtte azt egy gumilövedék.

Magyar Péter miniszterelnök önmaga karikatúrájává vált: a pártvezető, aki ellenzékiként nem volt hajlandó vitába szállni más politikusokkal és csak az őt támogató médiának nyilatkozott, most megkapta a hatalmat, hogy ne csak elkerülje, hanem el is fojtsa a vele egyet nem értők szavát. Büszkén harsogta, hogy felszámolta a Fidesz korrupcióját, de a sajátját tette a helyére. A Tisztelet és Szabadság pártjából a Tiltás és Szabályozás pártja lett.

Az ország összeomlani látszott. A villamosok nem jártak, a gyógyszerek hiányoztak, az emberek egymás torkának ugrottak. Egyre félőbb volt, hogy bekövetkezik egy második Trianon: de most nem külső hatalmak rajzolják át a határainkat, hanem az alkalmatlan vezetés szaggatja belülről szét az országot.

Egy este Endre a panelház erkélyén ült, a sötét várost bámulva. A fényszennyezés is eltűnt – Budapest olyan sötét volt, mintha a középkorba zuhant volna vissza. A gyomra összerándult, amikor eszébe jutott az a tavaszi nap: az apró kis kereszt, amit odaírt a Tisza mellé. A férfi akkor maga elé súgta a szavakat, amiket bent hordozott ugyan, de eddig nem volt hajlandó elfogadni:

– Elrontottam. Nem hittem, csak dühből szavaztam… és most minden oda.

Ekkor tudatosult benne, hogy ő maga is része volt annak a döntésnek, ami idáig vezetett.

Nem azért szavazott, mert hitt, hanem mert utált. Nem azért választott, mert reménykedett, hanem mert bosszút akart állni a múlton. A legkönnyebbnek tűnő lehetőség felé indult, amiről mindenki azt hangoztatta, hogy az egyetlen kormányváltó erő, nincs más lehetőségünk.

Rádöbbent, hogy ez csak tévhit volt, illúzió, hazugság. Mert most itt állt, egy összeomló országban, ahol sem a régiek, sem az újak nem voltak képesek vezetni. És akkor megértette: a szavazat nem fegyver, hanem felelősség.

Endre tudta, hogy bár nem egyetlen ember dönt el mindent, az ország sorsát milliónyi apró kéz építi.

– De hát milyen opció lehetett volna még? – töprengett a békásmegyeri romos panelházból a csillagokat bámulva, miközben szorongatta azt a tollat a kezében. A tollat, melynek tintája formálta meg a szavazatát. 

– A Fidesz nem maradhatott kormányon, a Tisza volt az egyetlen reményünk… vagy lehet, nem néztünk szét eléggé? Volt még más lehetőség is? Egy párt, ami valóban a magyarok érdekeit képviselte volna? Hisz ez mégiscsak a mi hazánk!

De a sötét utcákról már nem válaszolt senki. Csak a szél vitte tovább a megbánás szavait, egy ország romjai között.