Miért veszítette el a fiatalokat a Fidesz?

Kétségtelen, hogy az áprilisi választások legmeghatározóbb szereplői azok a fiatal választók voltak, akiknek többsége most először járult az urnákhoz. Egy részük azért tette ezt, mert most látta elérkezettnek a valós lehetőséget a kormányváltás kikényszerítésére, mások pedig az idei voksolásra váltak szavazókorúvá. Az sem kétséges, hogy immár a Fidesz belső köreiben is nyíltan beszélnek a legsúlyosabb veszteségről: a bukott kormánypárt a saját szellemi hátországában – a Mathias Corvinus Collegium (MCC) falai között és a keresztény egyetemeken – nevelt ifjúságot is elveszítette. Egyes becslések szerint az MCC hallgatóinak kétharmada is a Tisza Pártra adta a szavazatát.

Óhatatlanul felmerül tehát a kérdés: miért és hogyan következhetett be mindez? Milyen végzetes stratégiai hibákat és mulasztásokat követett el a Fidesz, amelyek eredményeként a hagyományosan nemzeti érzelmű, konzervatív neveltetésű fiatalok is tömegesen fordultak el a párttól?

Mivel jómagam is egy nemzeti ifjúsági közösség, a Mi Hazánk Ifjai egyik vezetőjeként nap mint nap több száz fiatallal beszélgetek, és a korosztályom képviseletével foglalkozom, pontosan látom a buktatókat és a figyelmeztető jeleket. Ezekre minden nemzeti szervezetnek kötelező odafigyelnie, ha nem akarja elveszíteni a saját bázisát a legfiatalabb generációk körében.

1. Az ifjúsági tagozat nem csicskatagozat

2. Hiteles vezetők nélkül nincs lelkesedés

Melyik elkötelezett, lánglelkű fiatal lenne képes politikai küzdelmet vállalni Rogán Antal, Mészáros Lőrinc vagy éppen Tiborcz István személyéért? A Fidesz működése idővel mindazt megtestesítette, ami egy tiszta szándékú fiatal számára alapvetően taszító: a hivalkodó dőzsölést, az elitizmust, valamint a teljesítmény nélkül megszerzett hatalmat és vagyont. Kétségtelen, hogy minden politikai közösségben akadnak feddhetetlen és tiszteletre méltó alakok, akikért az ember kész kiállni, ám ha a háttérben túl sok morálisan megkérdőjelezhető karakter sorakozik fel, az menthetetlenül rányomja a bélyegét a teljes szervezetre. Az ifjúság körében így nem csupán vállalhatatlanná és kínossá vált a kormánypárti kötődés, de erre a tendenciára a sorozatos botrányok, valamint az elvek hatalomtechnikai feladása is rátett egy lapáttal. A fiatal generációkban még élénken él az igazságérzet, és a többségük nem hajlandó megalkudni a lelkiismeretével. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének talán legnagyobb mulasztása éppen az, hogy azokat a tisztességes, tehetséges és egyenes gerincű fiatalokat idegenítette el magától legelőször, akik lángoló hazaszeretettel kívántak volna tenni az országért. Ha az ilyen fiatalok egy része – például Orbán Viktor személye miatt – meg is maradt passzív szavazónak, aktív közösségi tagként már semmiképpen sem adták a nevüket a rendszerhez. Így a szervezetekben fokozatosan a karrieristák, a törtetők és a megalkuvók maradtak többségben.

3. A fiataloknak küzdelem kell, nem pipogya polgári élet

Hiányzott a kihívás és a merészség; a szervezet leginkább egy lassan ringatózó hajóra hasonlított, amelyen az ifjúság csupán másodosztályú utasként vehetett részt, érdemi beleszólás nélkül a haladás irányába vagy tempójába. A kormánypárt egyik legnagyobb mulasztása a határozatlanság. Rendszeresen elmaradt a valódi, következetes kiállás a legfontosabb kérdésekben. Erre kiváló példa az LMBTQ-lobbi kezelése, amely a 21. században a nemzetállamok egyik legnagyobb kihívása. A propaganda tiltását valós szankciók nélkül kísérelték meg, a Pride elleni fellépés pedig végül az ország eddigi legnagyobb felvonulását eredményezte. A Brüsszellel szembeni hangzatos jelszavakat a háttérben rendre kompromisszumok követték. Másfél évtized alatt csupán a dohányboltok kapták meg a „nemzeti” jelzőt, miközben a stratégiai fontosságú oktatás nemzetivé tétele elmaradt. Fájdalmas beismerés ez minden jobboldali számára, hiszen ebből az időszakból sokkal többet is ki lehetett volna hozni. Olyan eredményeket, amelyek láttán jómagam is nyugodt szívvel nevezném nemzetinek a kormányzást – ez azonban messze nem a valóságot tükrözi.

4. A kultúrharc teljes hiánya

Tóth Gabival, Mága Zoltánnal vagy éppen a különböző külföldi rapperekkel képtelenség életképes ellenkultúrát teremteni. Legutóbb éppen L. Simon László ismerte el Tusványoson, hogy a kormányzati kultúrpolitika tévútjai jelentős mértékben hozzájárultak a választási vereséghez. A helyzetet csak fokozta, hogy a globális dekadenciával szemben nemhogy alternatívát nem mutattak fel, de még arra is büszkék voltak, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere alatt a baloldali, liberális alkotók ugyanúgy hozzájutottak az állami forrásokhoz, mint korábban. A hazai filmművészet terén tett bizonytalan kísérletekből is csupán felszínes Hollywood-majmolás született, nem pedig olyan korszakos művek, amelyeket tíz-húsz év múltán is büszkén vennénk elő. Nem tisztem megmondani, pontosan mit hogyan kellett volna tenni, de egy dolog bizonyos: a kultúrát sem parancsutasításokkal, sem korlátlan közpénzzel nem lehet megváltoztatni. Ehelyett a szerves fejlődést, az organikus kezdeményezéseket és a művészi kísérletezést kellett volna bátorítani. Az egyetemeken pedig azoknak a fiataloknak az útját lett volna szükséges egyengetni, akikből valódi alkotók válhattak volna – feltéve, ha megtarthatják szabadságukat, és azt érezhetik, hogy ez a rendszer valódi otthont, nem pedig fojtogató terhet jelent a számukra.

5. Kell egy saját sztori

Az egymást követő generációk viszonya leginkább az apák és fiúk kapcsolatára emlékeztet. jóllehet sokaknak nehéz ezt elfogadni, egyetlen fiú sem az apja életét akarja megismételni, hanem a saját történetét kívánja alakítani. Ahogyan a népmesék legkisebb királyfija is útra kel, hogy megvívja a maga csatáit, megjárja a saját kalandjait és megmentse a királykisasszonyt, úgy akar minden fiatal a politikában is önálló utat bejárni. A Fidesz számára ez a történet a 2010-es kormányváltással ért el a csúcsára, majd egy hosszúra nyúlt, agóniába hajló befejezéssel végleg kifulladt, anélkül, hogy pont került volna a végére. A rendszerben ragadt kormánypárti fiataloknak csupán az a hálátlan szerep jutott, hogy asszisztáljanak az elkerülhetetlen végjátékhoz – anélkül, hogy egyszer is lehetőséget kaptak volna az önálló cselekvésre. El kell jönnie egy pontnak minden generáció életében, amikor az apák elengedik a kezüket, és még akkor sem avatkoznak be, ha előre látják a hibát. Igen, a gyermeknek el kell esnie ahhoz, hogy levonhassa a következtetéseket, és megértse: minden tettéért maga felel, a következményeket pedig viselnie kell. Ám még ez a tapasztalás is fényévekkel jobb a felnőttek állandó, fojtogató parancsolgatásánál. Rendkívül demotiváló lehetett a fideszes ifjúság számára azt megélni, hogy nem a saját jövőjükért, hanem mások hatalmáért és anyagi boldogulásáért dolgoznak. Hogy bár megadatott nekik a lehetőség helyet foglalni a minden földi jóval megrakott asztalnál – feltéve, ha lemondanak néhány alapvető elvről –, saját asztalt ebben a rendszerben soha nem kaphattak.

Konklúzióként megállapítható: a Fidesz legnagyobb bűne, hogy másfél évtized alatt gyűlöltté és kínossá tette a nemzeti oldalt a fiatalság szemében. Pedig alakulhatott volna mindez másképpen is, ám a döntéshozókban sem a képzelőerő, sem a bátorság nem volt meg a változtatáshoz. Meg kellett volna tisztítani a sorokat a haszonlesőktől. Jelenleg romokban hever a fiatalok nemzeti bázisa, és nekünk ezekből a romokból kell valami teljesen újat építenünk – nem szolgaian másolva az elődeinket, hanem a saját utunkat járva. A felsorolt hibáknak intő jelként kell szolgálniuk mindenki számára, aki nemzeti érzelmű fiatalok vezetéséért felel. Mi, a Mi Hazánk Ifjai ezen szempontok szigorú betartásával igyekszünk a lehetőségeinkhez mérten folytatni a harcot Magyarországért és Európáért. Bár a biztató jelek már megmutatkoznak, rengeteg tennivaló áll még előttünk. Egyetlen utolsó vezérlőelvvel kívánom lezárni a gondolatmenetet, amely a mindennapok során emlékeztet minket arra, mi is a valójában fontos:

Dér Dániel

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

Kapcsolódó: