Mindent megteszünk, hogy megvédjük időseinket a koronavírustól. Akár még a központi állami vezénylést is vállaljuk, pénzt, embert nem kímélve védjük őket a veszedelemtől. Nem is kérdés, hogy ezt tesszük. De miért nem tesszük meg, miért nem védjük meg azokat az időseinket, akik kegyetlen támadások, rablógyilkosságok áldozatai lesznek egyre sűrűbben? Őket miért nem tudja az állam megvédeni? Például elrettentő büntetésekkel megtorolni. Vagy iskolai szegregációval megelőzni! Vagy a cigánybűnözés terjedésének görbéjét nem lehet ellaposítani?
A minap Apáti István képviselő tartott sajtótájékoztatót: a téma a büntetések szigorítása volt a különös kegyetlenséggel elkövetett életellenes bűncselekmények ítélethozatalakor. Sajnálatos apropóját pedig egy galgagutai 89 éves, egyedül élő asszony nemrégiben elkövetett állatias brutalitású meggyilkolása adta. A Mi Hazánk képviselője hangsúlyozta: nem először követeli pártja a „szibériai bérrabtartás” intézményének büntetési tétellé minősítését.
De mit is jelent a szibériai bérrabtartás?
Azt hiszem, a „szibériai” semmiből sem jelent jót. Börtönviszonyokból pedig végképp nem sok jóval kecsegtet. De éppen ez a lényeg: „szibériai kegyetlenségű” büntetést kell annak kapnia, aki „szibériai kegyetlenségű” bűnt követ el. Vagyis szibériai börtönt, szibériai körülményeket rójon ki rá az igazságszolgáltatás.
Mert, ha úgy tetszik, az igazsághoz van annak mélységesen köze, hogy kegyetlenül megküzdjön az életéért az, aki kegyetlenül vette el a másik életét.
A bérrabtartás pedig az államközi szerződések és a magánbörtönök korában ismert intézmény: az állam, amely nem tudja, vagy nem akarja elhelyezni saját büntetés-végrehajtási intézményében az elítéltet, kiszervezheti az intézkedést akár magán, akár (külföldi) állami végrehajtóknak. Egyszerűen bizonyos országoknak nagyobb hagyományuk van a börtönök építésében és fenntartásában, mint más országoknak.
A bérrabtartás tehát kézenfekvő megoldás egy olyan államnak, mint hazánk. Egyrészt a börtönök túlzsúfoltak, ami nem annyira a rabok kényelme, vagy jogaik szempontjából aggályos, hanem azért, mert sajnos önmagában a zsúfoltság ténye elegendő ahhoz, hogy bizonyos nemzetközi bírósági fórumok kártérítés kifizetésére kötelezzék az elítélt javára az őt elítélő államot. Ez egyszerűen nonszensz, hát még azok a kiszabott büntetést „enyhítő körülmények”, amelyek az elítélt akár harmadidővel hamarabbi szabadulásához vezetnek – megint csak a zsúfoltságot enyhítendő, gyakran alkalmazott, gyakorlati meggondolásból fakadóan.
Vagyis a büntetések jelenlegi hazai gyakorlata több szempontból nem éri el célját: a kegyetlen bűnöző, a büntetését megkifogásolva jelentős pénzt kaphat, „jó magaviselete” okán pedig hamarabb szabadulhat.
A „jó magaviseletről” egyébként csak annyit: nem értem, miért jutalmazandó az a magatartás, amelyet nyilvánvalóan kötelessége a fegyencnek tanúsítani?
Épp az egyik legjelentősebb minősége a szabadságvesztésnek az, hogy az elítélt rendszeres, fegyelmezett életvitelre szorított, munkára szoktatott emberként távozzon az intézményből. De ha eltekintünk ettől, mi is az a jó magaviselet? Hát az, hogy nincs írásos nyoma erőszakos magatartásnak az elítélt büntetésének idejéből, ami persze jelenthet valóban eltökélt normakövető szándékot is. De a valóság ezzel szemben sokszor az, hogy a jó magaviselettel szabaduló elítélt valójában a legerőszakosabb börtönbűnöző, de áldozatai mind túlságosan féltek ezt jelenteni.
Sajnos a fentiek nagyon is magyar valóságunk részei. És, hogy nem elszigetelt problémáról van szó, azt jelzik az egyre jobban elszaporodó, súlyos minősített életellenes bűncselekmények.
Most Galgaguta, legutóbb Sály: most már minden hónapra jut egy ilyen horrorgyilkosság.
Ami a legszembeszökőbb és egyben a legszomorúbb, hogy nagyon hasonlóak az esetek mintázatai: az áldozat idős, egyedülálló asszony, vagy inkább nénike, valamely faluban. Az elkövető 18-20 év körüli helybéli, általában alkalmi munkákat vállalva az áldozatnál, aki tulajdonképpen támogatja a kisebb munka megbízásokkal a helyi fiatalt. Megemlítendő még két sajnálatos, de jellemző körülmény: a tettes drogfüggő és általában cigány származású – sok egykor színmagyar faluban mára nem is maradt magyar fiatal, miközben a helyi cigányság részint híján van a mobilitásnak, másrészt túlszaporodott.
Most nem térek ki arra a nagyon is létező csoportszociológiai tényre, hogy a cigányság kisebbségi létét hogyan fogja rendre a balliberális métely fegyverként a többségi magyarságra, nemcsak felmentve a cigányság bűnöző nemzetségeit, hanem még biztatja is a cigánybűnözést életvitelszerűen űzőket, a többségi magyarokkal szembeni, sérelempolitikai alapot hamisítva számukra.
De tény, hogy a magyarországi cigánybűnözés történeti jelenség, amely viszont az utóbbi évtizedekben látványosan elszabadult, és sokkal súlyosabb és elterjedtebb, mint azt sokan gondolnánk.
Ezért is van az, hogy a barbár kegyetlenségű, érthetetlen motivációjú gyilkosságok között is mind több a cigány elkövető. A kettő összefügg; nem véletlen, hogy a cigánybűnözés jelenségével való össztársadalmi megoldást, kezdve az iskolai (szociális) szegregációval, és a büntetés-végrehajtás épp a fent említett legsúlyosabb, kirívóan kegyetlen magatartással bíró bűnelkövetők esetében történő „szibériai” szigorítását is a Mi Hazánk veti fel.
Az sem véletlen, hogy a Mi Hazánk az egyetlen párt, amely felveti.
És nemcsak felveti, hanem radikális (azaz gyökeres, mélyreható) megoldást is kínál. És ha ezek a megoldások korábban túl merésznek, direktnek vagy a liberális nemzetköziség polkorrekt illuzionistáinak túl „szélsőségesnek” tűntek, ajánlom figyelmükbe, hogy éppen most orvosol egy másik, életünket fenyegető problémát az állam merész, direkt és szélsőséges megoldásokkal.
Joó György – elemi.hu
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
