Csak 1989-ben vált hivatalosan is nemzeti himnusszá Kölcsey Ferenc műve, de hogyan nyerte el mai formáját 200 éves szent énekünk?
1823. január 22., Szatmárcseke – ekkor fejezte be versét Kölcsey Ferenc, aki nem is sejthette, milyen nemzeti kincset alkotott hazájának. Az alkotás ekkor még fiókba került, legelőször 1829-ben jelent, de népszerűsége még nem volt különösen nagy. Talán soha nem is terjedt volna igazán el, ha nem írnak ki a megzenésítésére egy pályázatot 1844-ben.
Erkel Ferenc a bíráló bizottságban foglalt eredetileg helyet, de inkább kilépett, hogy maga is indulhasson a pályázaton, amelyet végül megnyert. Érdekesség, hogy a második helyezett Egressy Béni lett, aki egy évvel korábban a Szózat megzenésítésére kiírt pályázatot megnyerte.
Innen sem volt egyenes az út a népszerűség felé, mivel sokan bírálták a művet, amiért túl egyházi – a protestáns újévköszöntő dalokhoz illeszkedő a hangulata.
A monarchia idején a császárhimnusz volt afféle nem hivatalos énekünk, de felekezetenként megoszlott, hogy kik-mit énekelnek. A kiegyezés utáni években aztán egyre népszerűbb lett. 1989 óta pedig január 22. hivatalosan is a magyar kultúra napja.
Az eredeti kézirat több mint 100 évre elveszett, 1944-ben véletlenül került egy fővárosi nagypolgári házból – a család akkor az Országos Széchényi Könyvtárnak adományozta, ahol azóta is őrzik.
Érdekesség, hogy 30 nyelvre fordították le a művet, sőt, a Petőfi Irodalmi Múzeum egy lemezt is kiadott, amelyen 17 nyelven olvassák fel, valamint útlevelünkben mindig velünk van az eredeti kézirat, amelynek néhány sora megtalálható a fényképes oldalon.
Az amúgy speciális körülmények között óvott eredeti kéziratot ezen a hétvégén a nagy közönség is megtekintheti az Országos Széchényi Könyvtárban.
Kiemelt kép: cultura.hu
