1919 augusztusában a délszláv csapatok – megsértve még az antant által kijelölt demarkációs vonalat is – megszállták a színmagyar Szomorócot. Mindezt Rankay József hadnagy nem nézte tétlenül, és a kercai helyőrséggel 1920. augusztus 1-jén – két hónappal a trianoni diktátum kényszerű aláírása után – fegyvert ragadt az idegen betolakodók ellen.
Küzdelmükben segítségükre voltak a szomoróci lakosok is. Néhány kézigránát elhajítása és puska elsütése elegendő volt ahhoz, hogy a túlerőben lévő megszállók fegyverüket eldobálva meneküljenek.
A mindössze maroknyi felkelő egészen Domosfáig űzte a délszlávokat, akik a kért erősítés megérkezése után ismét megszállták a falut. A rövid életű diadal azonban nem volt eredménytelen. A Határmegállapító Bizottság a helyi lakosság bátor helytállásának hatására döntött Szomoróc sorsáról, és 1922. február 9-én a település visszatérhetett Magyarországhoz.
Kercaszomor (1942-től Kerca és Szomoróc összevonásával) a fegyveres felkelésben tanúsított bátor magatartásáért 2008-ban megkapta a „Communitas Fortissima” (Legbátrabb falu) címet.
Rankay hadnagy és a kercai határőrök, valamint a szomoróciak példamutatása nem volt egyedülálló ezekben az embert próbáló időkben. Hasonlóképpen cselekedtek Balassagyarmat lakói 1919-ben, akik Bajatz Rudolf és Vizy Zsigmond századosok Magyarnándorban állomásozó honvédeinek segítségével az Ipolyon túlra űzték a cseh megszállókat, fittyet hányva a honvédséget lefegyverző, és az ország idegen megszállását tétlenül szemlélő Károlyi-kormány tiltására. Nem lehet feledni a Székely Hadosztály honvédő harcait és a Rongyos Gárda önkénteseit sem, akiknek köszönhetően Sopron és környéke Magyarországé maradhatott. Az ő küzdelmük eredményezte a Sopron környéki népszavazást, amely példát mutatott annak a tíz Pinka-völgyi falunak, amelyek 1923-ban szintén Magyarország mellett tették le a voksukat.
Balassagyarmat és Szomoróc lakóinak-, valamint a Székely Hadosztály és a Rongyos Gárda hősies küzdelme igazolja, hogy a legreménytelenebbnek látszó helyzetben is volt és van értelme az ellenállásnak.
Elszalasztott lehetőség – Az 1918/1919-es nemzetárulás
1918-ban – megfelelő vezetés mellett – is lett volna még esély megtartani a területek egy jelentős részét. Hogy a fegyveres ellenállás révén kedvezőbb egyezményt lehetett kieszközölni, azt nem csak a szomoróci felkelés és a Rongyos Gárda küzdelme igazolta, hanem nemzetközi példa is akadt rá. Függetlenül attól, hogy miként ítéljük meg az Ír Köztársasági Hadsereget (IRA) és Mustafa Kemal Atatürköt, az ír- és a török függetlenségi háborúban kifejtett ellenállás eredményezte az Ír Szabadállam létrejöttét, Törökország pedig jóval kevesebb területet vesztett, mint amennyit el akartak venni tőle a sèvres-i diktátummal.
A Székely Hadosztályt – amely megfelelő támogatás mellett eredményenes tudta volna feltartóztatni a román előrenyomulást – a bolsevik mintára alakult, és a fővárosban garázdálkodó katonatanácsok minden módon igyekeztek akadályozni, a hadosztály részére biztosított élelmiszer vonatokat pedig a vörösök kirabolták.
A honvédek, akik a világháború végéig idegen földön álltak, harcképes állapotban, tisztjeik vezetésével tértek haza. Az ország területén egy ellenséges katona sem tartózkodott. A világháború győztes államai, Franciaország és Nagy-Britannia komoly árat fizettek a győzelemért. A gazdaságuk siralmas állapotban volt, a gyarmatokon felerősödtek a szeparatista hangok, az ír kérdés pedig az 1916-os húsvéti felkelés óta megoldatlan volt, amely végül függetlenségi háborúhoz vezetett. A szerbeket, románokat és cseheket támogató antant le volt kötve az oroszországi polgárháborúban és a török függetlenségi háborúban. A szerb hadsereg az első világháborúban elvesztette állományának a felét, a román haderő pedig 1918-ra annyira összeomlott, hogy Románia a háború vége előtt fél évvel különbékére kényszerült. Ezt a helyzetet lehetett volna kihasználni 1918-1919 fordulóján, ha egy határozott és magyar érzelmű vezetés állt volna az ország élén.
1919-ben sikeredett a cseheket kiszorítani a Felvidék jelentős részéről, ám a kommün vezetői nem honvédő háború vívtak. „Nem azért szabadítja fel a Felvidéket, mert az az ezeréves Magyarország egyik része volt, hanem azért, mert a nemzetközi forradalom stratégiája így követeli” – írta a Vörös Újság 1919. június 8-ai száma. Az északi országrészt azonban Kun Béláék könnyelműen fel is adták az antant nyomására.
Trianont elsősorban nem a vesztes világháborúnak, hanem az őszirózsás forradalmat követő vezetésnek „köszönhetjük”.
Voltak azonban bátrak és hősök, akik készek voltak az életüket adni a hazáért.
Csak az maradhat a miénk, amiről nem mondunk le. Ezt üzeni az utókor számára a szomoróci felkelés.
Csarnai Márk
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
