Kétrészes sorozatunkban szeretnénk bepillantást engedni olvasóinknak a színpadi művek megszületésének szokásos próbafolyamatába, egy konkrét darab – az Operettszínházban nemrég bemutatásra került Mária főhadnagy – kapcsán. Ebben a második részben már a nagyszínpadi próbáknál járunk, aminek utolsó hete a feszültségekkel teli főpróbahét, s ez az állapot csak akkor oldódik majd, amikor a bemutató estéjén a legördülő függönyt követően dörgő tapsvihar tör ki a nézőtéren. A színházi kulisszatitkok megismerésében továbbra is Homonnay Zsolt, a darab rendezője a kalauzunk. (Az I. részt ITT lehet elolvasni.)
– Eljutottak tehát odáig, hogy vége a házi színpad próbáinak, átkerülnek a próbák arra a nagyszínpadra, ahol majd játszani fogják a darabot. Itt mennyire mások a folyamatok?
– Míg a házi színpad a karakterek, jelenetek felépítésére szolgál, addig itt már megtörténik az összes színpadi elem hozzárendelése a próbákhoz. Ekkorra a színészeknek birtokolni kell a kidolgozott szerepformálásokat, és azokat beilleszteni a valódi díszletek, tényleges jelmezek világába. Itt már valós távolságok, mérhető időszakaszok, meglévő körülmények vannak a színészek számára, nekem pedig – rendezőként – már a hangosítással, világítással, zenekarral is foglalkoznom kell. A rendezésnek az a fázisa jön el, amikor a részeket egésszé kell összeraknom, s ez a jeleneteken kívül a zenei, látványbeli elemek szinkronba állítását is jelenti.
Ilyenkor a színpadon egy csomó minden eddig kérdéses dolog eldől, egybefüggően nézzük a darabot, ekkor például az itteni járás térképészetrendszere sok mindent befolyásol. Előfordult, hogy bizonyos jelenetek végét meg kellett változtatni a gördülékeny kimenet miatt, rájöttünk, hogy a nagyszínpad sokszor más összefésülést kíván. De persze mivel az alapok megvannak, a dolgunk már könnyebb volt. A mozgások mellett történhet még szövegmódosítás is, ha kell, elhagyunk, ha kell, betoldunk néhány szót, mondatot, ahogy a cselekmény üteme megkívánja.
– Ezek szerint más a rendező munkája a nagyszínpadon, mint a házi színpadon?
– Ilyenkor már nekem egész más dolgokra kell figyelnem, mint eddig, más lesz, amit befogok a tekintetemmel. Figyelnem kell a színpadi összképet, a sokszor 50-60 ember – szólisták, balettkar, énekkar – együtt mozgásának látványát, annak a koordinálását. De nemcsak a darab látható, hanem a láthatatlan szereplőire – a színpadon kívül legalább annyi ember dolgozik, mint a színpadon – is figyelnem kell, azokra, akik mozgatják a darabbeli nagy hidat, kipakolják a bútorokat, átrendezik a díszleteket. Az ő pontos és időzített munkájuk nélkül nem lehet meg az előadás szükséges üteme, ezáltal nem is lehet sikeres a darab.
– A főpróbaidőszak különleges eseménye, amikortól a fellépők már darabbeli ruhájukat hordják. Ez miért annyira fontos a számukra?
– Ekkortól a színészi játéknak arra is fókuszálni kell, hogy a ruhák hogy néznek ki, hogyan viselhetők, mire kell figyelnünk velük kapcsolatban. Ebben a darabban sok öltözés van – köztük még színpadi átöltözés is –, ezért tudnia kell mindenkinek, hol van a csat, merre van rajta a gomb, miként viselje a kardot, a csákót. Az ezekre való figyelem először elviszi az összes koncentrációt, legalább egy próbára a jelmez válik a főszereplővé. A Mária főhadnagyban a férfiból nővé, nőből férfivá alakulás még extra kihívást is jelent, minden öltözködési mozdulatnak a helyén kell lennie, hogy ne törjön meg a darab előadásának az íve. Ezeket előre nem is lehetett lemodellezni, csak akkor és ott derült ki, mi hogyan működik, vagy esetleg nem működik.
– Ez azt jelenti, még ilyenkor is változhat a ruha?
– Igen, ilyen előfordul, mi is változtattunk még ebben a szakaszban is néhány apróságon. Ezáltal olajozottabbá válik a színész munkája, hiszen olyan jelmezt kell adnunk rá, ami amellett, hogy kényelmesen viselhető, semmiképpen nem vonhatja el a figyelmét a színészi játékáról.
– Van a darabban egy négylábú fellépő, egy ló is. Gondolom, ő nehezen értette meg a rendezői instrukciókat.
– Neki nem is szántam más szerepet, csak azt, hogy adja önmagát. De a tréfát félretéve, egy lónak nem természetes közege a színpad, zavarhatja a sok ember, a fény- és hanghatások, még a közönség tapsa is. Ezért mindent le kellett szervezni, s ahhoz is ragaszkodtam, hogy a „fellépés” alatt a lovat a gazdája vezesse be és ki. Persze olyan állat lép fel nálunk, aki már ehhez a nyüzsgéshez, hatásokhoz szokva van, hiszen filmforgatásokon már vett részt. Két ló van váltott szereposztásban a darabban, s úgy láttam, a Platino nevű kifejezetten élvezte a próbákat, olyan magabiztossággal közlekedett a folyósokon, szállt be a teherliftbe, mint egy profi fellépő.
Egyébként én nem vagyok híve állatok szerepeltetésének a színházban, de annyira erős szimbólumrendszer a kétfejű sas mint címerállat, hogy ellentételezésként – a féktelen szabadság vágtató jelképeként vetítésben, illetve kikötött rabként a bécsi udvarban valóságosként – fontosnak tartottam a ló szerepeltetését.
Homonnay Zsolt, a Mária főhadnagy c. darab rendezője. Fotó: Art&Lens
– Hármas szereposztással játsszák, ragaszkodik hozzá, hogy mindenki ugyanazt a szöveget mondja?
– Alapvetően igen, bár ezen belül lehetnek bizonyos eltérések, s ez a játszott karakterektől is függ. Példaként említem a táncos komikust, akinek a műfaj jellegéből adódóan mindig van lehetősége a saját egyéniségére, humorára igazítani a szerepet. Van olyan mondat, ami az egyik szereposztásban passzol az adott színészhez, de lehet, hogy már a váltójánál nem. A stílusból adódóan a műfaj lehetővé teszi ezt, gondoljunk csak arra, hogy ugyanazt a figurát mennyire másképpen játszotta annak idején Rátonyi Róbert, Latabár Kálmán vagy Feleki Kamill.
Az általam adott szabadság azonban csak egy pontig terjed, ennél nem terjedhet tovább, el kell érni azt az állapotot, amikor lefixáljuk, ennyit lehet változtatni, ennél többet már nem.
– Ez a szabadság azt jelenti, hogy más-más előadásokat láthat majd a néző?
– Én alapvetően egy nagyon jól kijelölt úton vittem a színészeket, és az adott célok elérését következetesen megkívántam. Másrészt az is a szándékom volt, hogy minden színész a maga saját belső világán, lelki alkatán keresztül fogalmazza meg a karakterhez igazított elképzeléseit. Tehát csak a cél volt adott, az odavezető utat viszont mindenkinek az egyéni kifejezési módjára bíztam, illetve még erősítettem is, hogy azt használja a játékában. Nem az a lényeg, hogy ugyanazt lássa a néző egy–egy karakter megformálásánál, hanem az, hogy amit lát, az hiteles legyen. A színészeim tehát a kívánt cél eléréséhez, az instrukciók alapján egy megvalósítási módot kínáltak nekem – szaknyelven ezt hívják szubjektív interpretációnak -, én pedig ahol szükségét láttam, némileg finomítottam ezeken, és mindent aprólékosan, részletekbe menően kidolgoztunk. Azt is mondhatnám, a színészektől nem az azonos formát, hanem a hihető belső tartalmat várom el.
– Ön nem csak rendezője, de színésze is a darabnak. Önmagát hogyan próbálja?
– Én is beálltam próbálni néha, de csak rövid jeleneteket. Azt, hogy fel és lerohangálok, hol rendező vagyok, hol színész, egy ekkora darabnál nem lehet megcsinálni. Mivel hatalmas rendezői feladat az egészet összetartani, ezért mint színész a saját figurámmal még nem tartok ott, ahol elvárható lenne. Úgy gondoltam, legyen kész a darab, legyen minden a helyén, én pedig majd csak a következő játszási etapban – addigra lesz időm a saját szerepemmel foglalkozni, a rendező utasításait pedig már némileg sejtem -, áprilisban lépek a közönség elé.
– Vége a főpróbahétnek, eljön a bemutatók időpontja. Mennyit változik – ha változik egyáltalán – egy darab a bemutatók után?
– Én a bemutatóval elengedtem a darabot a maga útján. Most jön az ezerarcú rendező, a közönség, aki kicsit áthangszerel mindent, azáltal, hogy egyes poénokon jobban, másokon kevésbé nevet, egy-egy részbe beletapsol, más várt résznél pedig nem reagál. Ezek miatt alakul ki a darab játszásának végső formája, ami a színészek játékára is hat. Érezni fogják, hol kell gyorsítani, vagy lassítani, kivárni vagy lendületet venni. A konkrét darabot tekintve remélem, ezek hatására a második felvonás kicsit összébb megy, rövidebb lesz.
– Ha az ember visszatekint arra, amit elvégzett, értékel. Ön is esetleg ma már másképpen csinálna valamit a rendezés folyamatában, mint tette azt néhány hete?
– Nagyon szeretek alaposan felkészülni a dolgaimra színészként is, de rendezőként még inkább. Mikor elkezdtük a Mária főhadnagyot, már lassan egy éve foglalkoztam a darabbal, ez azt jelenti, hogy a számítógépemen, a makettasztalon, és főleg a fejemben már összeállt mindaz, amit a rendezésemmel el akartam érni, s elmondhatom, hogy alapvetően mindent sikerült is megvalósítanom. Ezért nem kell azt mondanom, hogy valamit másképpen szerettem volna, mert pont így képzeltem el már akkor is, amikor még csak az íróasztal mellett gondoltam át, mit is akarok.
Lezajlottak a bemutatók, és ahogy érzékelem, a szakmai sajtó egyöntetűen pozitívan fogadta a mű általam megvalósult színpadra állítását. De talán még ennél is fontosabb számomra visszajelzésként a nézők esténkénti darabvégi állótapsa – ez megerősít engem abban, hogy amit rendeztem, arra van fogadókészség a közönség részéről –, illetve hogy a darabra, az egész évadot tekintve, már szinte minden jegy elkelt.
Tölgyesi Tibor
Kiemelt képünkön: Homonnay Zsolt. Fotó: Art&Lens
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
