„Szerettük volna eltávolítani Hámeneit, de nem adódott erre lehetőség”

Jiszráel Kac izraeli védelmi miniszter csütörtök este olyan kijelentést tett, amely súlyos kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy a nyugati katonai segélyek valójában mit is támogatnak a Közel-Keleten. Az izraeli sajtóorgánumoknak adott nyilatkozataiban Kac beismerte, hogy Izrael aktívan vadászott Irán legfelsőbb vezetőjére, Ali Hámenei ajatollahra a közelmúltbeli összecsapás során, ami lényegében egy hivatalban lévő államfő meggyilkolására tett kísérletként értelmezhető.

„Szerettük volna eltávolítani Hámeneit, de nem adódott erre valódi lehetőség” – közölte Kac tárgyilagosan. Ez a kijelentés jól rávilágít arra, milyen mértékben elvetemült az izraeli katonai tervezés válság idején.

A beismerés akkor hangzott el, amikor mindkét nemzet tartja magát ahhoz, amit a diplomaták tűzszünetnek neveznek – bár ez a kifejezés több stabilitást sejtet, mint amennyi ténylegesen fennáll. Amit Kac leírt, az messze meghaladja a szokásos katonai műveleteket: Izrael módszeresen kereste a lehetőségét, hogy megölje egy 85 milliós ország vezetőjét, olyan képességek felhasználásával, amelyeket jelentős részben nyugati adófizetők finanszíroznak az évi 3,8 milliárd dolláros katonai segélyen keresztül.

Amikor a Channel 13, egy izraeli kereskedelmi hírcsatorna, további részleteket kért, Kac kifejtette: „Ha célkeresztünkbe került volna, kiiktattuk volna.” Hozzátette, hogy az izraeli erők „sokat keresték” az iráni vezetőt – ami arra utal, hogy kiterjedt hírszerzési és hadműveleti erőforrásokat szenteltek a vadászatra. Azok számára, akik ismerik Izrael katonai képességeit, ez nem üres szóbeszéd: Izrael már többször is bizonyította sikerességét célzott likvidálások terén a térségben.

Egy sikeres merénylet következményei sokkal szélesebb körre hatottak volna, mint csupán a kétoldalú izraeli–iráni kapcsolatokra. Hámenei ugyanis nemcsak Irán politikai vezetője, hanem a világszerte élő síita muszlimok legfőbb vallási tekintélye is. Megölése szektariánus konfliktusokat válthatott volna ki Libanontól Jemenig, és akár minden iráni proxyerőt közvetlen összecsapásba sodorhatott volna, egy regionális vitát vallásháborúvá alakítva.

A két ellenség közötti közelmúltbeli feszültségnövekedés döntő fordulópontot jelentett a szövetségesek háborújától a közvetlen összecsapásig. Izraeli repülőgépek elsőként támadtak iráni atomlétesítményeket és katonai célpontokat, mire iráni ballisztikus rakéták csapódtak be izraeli területre, katonai létesítményeket és polgári infrastruktúrát egyaránt célba véve. Ez volt a két ország közötti legközvetlenebb katonai összecsapás Irán 1979-es forradalma óta – egy valódi fordulópont, amely véglegesen megváltoztatta a regionális számításokat.

A legjelentősebb felfedezés a nyugati korlátozásokat érinti az izraeli műveletekkel kapcsolatban. Több amerikai tisztviselő megerősítette, hogy Trump elnök kifejezetten megvétózta Izrael merénylettervét. Amikor izraeli újságírók megkérdezték Kactól, hogy az ilyen műveletek amerikai jóváhagyást igényelnek-e, válasza arra utalt, hogy Izrael működési önállóságát megkérdőjelezhetetlennek tartja.

Ez a helyzet aggodalomra ad okot mindazok számára, akik azt vizsgálják, hogy a nyugati és közel-keleti kapcsolatok valóban nyugati stratégiai érdekeket szolgálnak-e, vagy csupán olyan akciókat tesznek lehetővé, amelyek bonyolítják a nyugati diplomáciát, és jelentős anyagi terheket rónak a nyugati nemzetek polgáraira.

Kac döntése ennek az információnak a nyilvánosságra hozataláról átgondolt stratégiai kommunikációt tükröz. A merényletterv tűzszünet utáni beismerésével több célt is elér: bebizonyítja az izraeli választóknak, hogy kormányuk a legszélsőségesebb intézkedéseket is fontolóra vette, üzeni Teheránnak, hogy Hámenei továbbra is célpont marad, és próbára teszi a nemzetközi közösség türelmét a külföldi vezetők meggyilkolásának államközi gyakorlatként való megvitatásával kapcsolatban.

Irán atomtevékenysége fokozza ezt a feszültséget. A közelmúltban végrehajtott nyugati légicsapások talán több hónappal késleltették az iráni atomtevékenység fejlődését, de a hírszerzési értékelések szerint a katonai akció önmagában nem oldja meg az alapvető fegyverzet-ellenőrzési aggályokat. Ez a korlátozott hatékonyság valószínűleg befolyásolta az izraeli forgatókönyveket a drámaibb alternatívákról, például Irán teljes vezetési struktúrájának kiiktatásáról.

A jelenlegi tűzszünet inkább kölcsönös kimerültséget tükröz, mintsem valódi konfliktusrendezést. Mindkét kormány nyilvánosan elkötelezte magát a fegyverszünet fenntartása mellett, hacsak a másik fél nem sérti meg azt először, egymás ellen felhozott tűzszünetsértési vádak közepette. Az ilyen feltételes béke teljes mértékben azon múlik, hogy egyik fél sem számít rosszul a fokozott feszültségek időszakában.

A nyugati adófizetők továbbra is finanszírozzák azokat az izraeli katonai képességeket, amelyek lehetővé teszik az olyan műveleteket, amilyenekről Kac beszélt. Azok a fegyverrendszerek, amelyeket Izrael Hámenei levadászásában alkalmazott volna, olyan éves segélycsomagok részeként érkeznek, amelyek sok nyugati országban meghaladják a szövetségi oktatási vagy infrastrukturális kiadásokat. Trump beavatkozása bizonyos korlátozásokat jelez az izraeli önállóságra vonatkozóan, de ezek úgy tűnik, hogy az egyéni vezetői döntésekhez kötődnek, nem pedig a szövetségesi kapcsolatokat irányító szisztematikus politikai keretekhez.

A regionális stabilitást, amely kulcsfontosságú a nyugati energia- és gazdasági érdekek szempontjából, katasztrofálisan érintette volna egy sikeres merénylet. Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek és más öbölbeli partnerek gondosan kiegyensúlyozott kapcsolatokat tartanak fenn Izraellel és Iránnal egyaránt. Hámenei halála határozott választásra kényszerítette volna azokat az országokat, amelyekre a Nyugat az energiabiztonság tekintetében támaszkodik, esetleg destabilizálva azokat a piacokat és kereskedelmi kapcsolatokat, amelyek közvetlenül érintik a nyugati fogyasztókat.

Az esemény rámutat arra, hogy a közel-keleti konfliktusok egyre inkább személyekre, nem pedig politikai irányvonalakra összpontosítanak. Az izraeli tervezők arra a következtetésre jutottak, hogy egy idős vallási vezető kiiktatása jobb kilátásokat kínál, mint az atomfegyver-elterjedés diplomáciai megközelítéssel való kezelése. Hámenei halála nem bénította volna meg Irán atominfrastruktúráját, nem korlátozta volna regionális befolyását, és nem szüntette volna meg a konfliktust kiváltó alapvető nézeteltéréseket. A látványos gesztusok előtérbe helyezése a valódi megoldások helyett inkább politikai nyomásról árulkodik, mint stratégiai megfontolásról.

Az izraeli belpolitika egyértelműen befolyásolta ezeket a merényletterveket. A határozott fellépés iránti nyomás fokozódott az izraeli városokat ért iráni rakétatámadások után, politikai ösztönzést adott egyre drámaibb katonai válaszokra. Kac beismerése hazai választóit szolgálja azáltal, hogy bebizonyítja a kormány elszántságát, miközben elhárítja a konfliktus konkrét eredményeivel kapcsolatos kritikákat.

A tűzszünet teret nyit diplomáciai kezdeményezéseknek, de az alapvető kérdések továbbra is megoldatlanok maradnak. Irán a a szankciók és a katonai nyomás ellenére is folytatja atomprogramját. Izrael fenntartja álláspontját, mely szerint az iráni atomképességek olyan fenyegetést jelentenek, amelyeket minden szükséges eszközzel ki kell iktatni. Ezek az alapvetően összeegyeztethetetlen álláspontok arra utalnak, hogy a jelenlegi stabilitás legfeljebb átmeneti.

A külföldi vezetők meggyilkolását szabályozó nemzetközi jog homályos területen mozog, amelyet mindkét fél kihasznál. Izrael már évek óta iráni tisztviselőket és atomtudósokat likvidál, olyan példákat teremtve, amelyek a célzott gyilkosságokat a státuszvesztés legitimálásának eszközeként normalizálják. Irán proxytámadásokkal és terrorműveletekkel válaszolt izraeli célpontok ellen világszerte. Hámenei kiiktatásának fontolgatása máris jelentős eszkalációt okozott ebben a ki nem hirdetett háborúban.

Hámenei sikertelen likvidálása agresszívebb iráni válaszokat válthat ki, amint a tűzszünet véget ér. A teheráni vezetés most felismerte, hogy az izraeli képességek közvetlen fenyegetést jelentenek személyes túlélésükre – egy felismerés, amely felgyorsíthatja az atomprogramot, és megerősítheti a partnerségeket Oroszországgal és Kínával. Ezek az eredmények aligha szolgálják a nyugati stratégiai célkitűzéseket a térségben.

Mindkét ország hosszú éveken át szembesül majd a közelmúltbeli összecsapás gazdasági következményeivel. Az izraeli védelmi kiadások elvonták az erőforrásokat a hazai igényektől, miközben a belső társadalmi és gazdasági nyomások egyre erőteljesebbé váltak. Az iráni infrastruktúrát ért károkat tovább súlyosbítja a nemzetközi szankciókból eredő gazdasági nyomás. Az Izraelt támogató nyugati katonai segélyek és a jövőbeli biztonsági kötelezettségvállalások pénzügyi terheket jelentenek egy olyan időszakban, amikor a hazai infrastruktúra és oktatás jelentős beruházásokat igényel.

Kac beismerése bizonyítja, hogy a közel-keleti konfliktusok mennyire elszakadtak a hagyományos diplomáciai megoldásoktól. Amikor a katonai tervezők az ellenséges vezetők kiiktatását helyezik előtérbe az alapvető viták kezelésével szemben, a tárgyalásos rendezések gyakorlatilag lehetetlenné válnak. A jelenlegi tűzszünet átmeneti nyugalmat nyújthat, de a merénylettervek fesztelen megvitatása arra utal, hogy mindkét fél továbbra is elkötelezett a maximális erő stratégiái mellett, amelyek kizárják a tartós békét.

A nemzetközi válaszok ezekre a beismerésekre fontos mintát adhatnak arra, mi számít elfogadható állami magatartásnak. A hallgatólagos beleegyezés azt sugallja, hogy a külföldi vezetők meggyilkolása is elfogadható lehetőségként merülhet fel a politikai döntéshozatalban. Egy határozott elutasítás ezzel szemben visszafoghatja a jövőbeli izraeli műveleteket. Az amerikai és európai országok állásfoglalásai befolyásolni fogják a stratégiai számításokat több konfliktusövezetben is, ahol a vezetők kiiktatása egyszerűbb megoldásnak tűnhet, mint a hosszabb távú, hagyományos hadviselés fenntartása.

A döntéshozók számára Kac beismerése alapvető kérdéseket vet fel a szövetségi viszonyokkal kapcsolatban. Amikor a partnerek fesztelenül  társalognak arról, hogy nyugati fegyverekkel idegen államfőket gyilkolnának meg, jogos felvetés, hogy ezek a kapcsolatok valóban az amerikai és európai érdekeket szolgálják-e, vagy inkább belerántják a Nyugatot olyan konfliktusokba, amelyekben az amerikai és európai polgárok nem kívánnak részt venni.

A kérdés nem az, hogy teljesen fel kellene hagyni a térségi partnerségekkel – ez újabb problémákhoz vezetne. Inkább az a lényeg, hogy a jelenlegi megállapodások valóban az amerikai és európai stratégiai célokat szolgálják-e, vagy csupán lehetőséget adnak a szövetségeseknek olyan külpolitikai és katonai lépésekre, amelyek akadályozzák a diplomáciát, és felemésztik a kapacitásokat. Kac könnyelmű kijelentése, miszerint a külföldi vezetők kiiktatását nyugati forrásokból származó eszközökkel tervezik, inkább az utóbbira utal.

Az amerikai és európai állampolgárok joggal tehetik fel a kérdést, hogy adójuk miért fedez olyan katonai képességeket, amelyek révén egyesek egyáltalán fontolóra vehetik idegen államfők meggyilkolását. A hazai szükségletek – oktatás, infrastruktúra, egészségügy – sürgető figyelmet kívánnak, miközben milliárdokat költenek távoli konfliktusokra, amelyek sokszor inkább fokozzák a térségi bizonytalanságot, mintsem enyhítenék azt.

(A The Times of Israel, Al Jazeera, Fox News, CBS News, CNN, Reuters, Associated Press, The Jerusalem Post nyomán)