Hetvennyolcadik éve, hogy a magyar királyi 2. honvéd hadsereg (melyet a közbeszéd egyszerűen csupán 2. magyar hadseregként emleget) megkezdte súlyos áldozatokkal járó visszavonulását a Don-kanyarból.
Mi is történt Donnál?
A hazai közvéleménybe alaposan belesulykolták a „halálra ítélt hadsereg” mítoszát. Népszerű felvetés, miszerint magyar honvédeink „azt se tudták, mit keresnek ott”, a németek áldozati bárányként egyszerűen odadobták a rosszul felszerelt magyar csapatokat a szovjetek elé, hogy ők biztonságban visszavonulhassanak.
A valóság ezzel szemben, hogy a tisztikar és a legénység java tudatában volt annak, mit keres hazájától távol, majd’ 2000 km-re.
„Minden honvéd Magyarország képviselője. Nem az orosz nép, hanem a bolsevizmus ellen harcol.”
Ezt az expedíciós hadsereget a lehetőségekhez képest igen jól felszerelték, az itthon maradt alakulatokat pedig valósággal „levetkőztették”, hogy a kivonuló hadsereget megfelelőképp ellássák. Az csak odakint bizonyosodott be, hogy a kisantant államai ellen felkészített magyar hadsereg katonáinak egyenruhája, felszerelése és fegyverzete, kiképzése nem felel meg a keleti front viszonyainak. Ezt azonban nem lehet a magyar hadvezetésnek felróni, hiszen a – szintén európai hadviselésben edződött – német hadsereg is döbbenten állt a Szovjetunióban uralkodó állapotok előtt, és a Wehrmacht katonái is első kézből tapasztalták meg, mennyit ér egy európai télre tervezett télikabát az orosz sztyeppéken.
A magyar 2. hadsereg kivezénylése
1941 decemberében az időjárás és az embertelen körülmények Vörös Hadsereg Moszkva alatt megállította a német offenzívát, ezzel végleg szerte foszlatva a gyors győzelembe vetett hitet. A német hadvezetés ezt követően kezdett támaszkodni szövetségeseire, mivel az 1942-re tervezett nagy nyári offenzívához a III. Birodalomnak már nem volt elegendő önereje.
1941 decemberében Horthy Miklós kormányzó levelet kapott Berlinből, majd 1942 januárjában Budapestre utazott Joachim von Ribbentrop külügyminiszter és Wilhelm Keitel vezértábornagy. A tárgyalások során a német fél a teljes magyar haderő (három hadsereg, mintegy félmillió honvéd) frontra küldését követelte. Az ígéretek hatására, miszerint korszerű harckocsikat és páncéltörő eszközöket biztosítanak a honvédeknek, a magyar fél végül hozzájárult egy hadsereg kiállításához.
A keleti frontra küldendő közel 207 ezer fős hadsereg várható alkalmazása, illetve területi és időbeli határai, személyi- és anyagi veszteségeinek pótlása a tárgyalások során nem kerültek szóba.
A magyar politikai és katonai vezetés ugyanis azt remélte, a ’41-es gyorshadtesthez hasonlóan, ez a hadsereg is négyhavi frontszolgálat után hazatérhet.
A 2. hadsereg személyi állománya
A besorozás az ország egész területéről történt, úgy, hogy a fiatalabb korosztályokat minél kisebb mértékben vegyék igénybe. A kivonuló sorállomány mindössze 20%-a volt tényleges szolgálati idejét teljesítő honvéd, a fennmaradó hányadot a 30-45 év közötti korosztályok tartalékos állománya adta. A tábornoki kar, valamint az ezred- és zászlóaljparancsnokok (vagyis a törzstisztek) zöme 45-50 év feletti első világháborús veterán volt. Ebből kifolyólag sokuk már nehezen bírta a harctéri megpróbáltatásokat, pár hónap után betegen került a hátországba.
Mivel a megnagyobbodott ország lakosságának közel 20%-a nemzetiségi volt, ezért úgy állították össze a kivonuló alakulatok legénységi állományát, hogy a nemzetiségek is arányosan vegyék ki részüket a hadkötelezettségből. Eme hadsereg személy állományára vonatkozóan jegyezte meg a Honvéd Vezérkar főnöke, hogy
„a drága magyar vérrel takarékoskodnunk kell”.
Szerepkör a fronton
Más szövetséges hadsereghez hasonlóan a magyar csapatokat is az „Operation Blau” keretében kívánták bevetni. A m. kir. 2. honvéd hadsereg – a Weichs-seregcsoport alárendeltségében – a Don mentén kellett, hogy biztosítsa a Sztálingrád és a Kaukázus felé előretörő németek balszárnyát.
Ezt követően honvédeink – a német csapatokkal karöltve – hozzáláttak a térségében kiépített szovjet hídfők felszámolásához. Az 1942. szeptember 9-16. között lezajlott urivi hídfőcsatáról Willibald Langermann-Erlencamp páncélos tábornok, a német XXIV. páncéloshadtest parancsnoka a következőket jelentette:
„A harcok alatt bebizonyosodott, hogy az ellenség nagyobb erővel rendelkezett a Don-kanyarban, mint azt feltételeztük (…) A magyar csapatrészek megtettek minden tőlük telhetőt, hogy az ellenséget megsemmisítsék és az elvesztett területeket ismét visszaszerezzék.”
Az ütközetben 1942. szeptember 13-ig magyar részről 1237 hősi halott, 6163 sebesült, 614 eltűnt fő volt a; míg német oldalon 217 elesett, 1222 sebesült és 133 eltűnt fő.
A doni hídfőcsatáknak meglehetősen súlyos volt a magyar vesztesége: a hősi halottak, ütközetben eltűntek és hadifogságba esettek összlétszáma 1000 tisztet és 29.000 legénységi állományú honvédet számlált. 1942. október 1-jéig a magyar 2. hadsereg állományából a tisztikar 20%-os, a tiszthelyettesi, tisztesi és legénységi állomány 15 %-os véres veszteséget szenvedtek el. Az anyagi veszteség is jelentős volt fegyverzetben és szállító járművekben ( az 1. tábori páncéloshadosztály például harckocsi állományának közel 50%-át veszítette el).
Megindul a szovjet gőzhenger
A viszonylag békés november-december után a sztálingrádi hadművelet részeként 1943. január 12-én megindult a szovjet „gőzhenger” a magyar arcvonal-szakaszon. A 2. hadsereg-parancsnokság naplója így tudósított a bekövetkezett eseményről:
„Az urivi hídfőből várt orosz támadás 9.45-kor kezdődő heves tüzérségi és Sztálin-orgona tűz előkészítés után 10.30-kor megindult.”
Ezt követően Uriv-Sztorozsevoje térségében indult meg – a soproni 7. könnyűhadosztály állásai ellen – a páncélosokkal támogatott kb. két hadosztály erejű gyalogsági támadás. A szombathelyi 35. gyalogezred parancsnoka, Vécsey Béla alezredes erről a következőket jelentette:
„A tömegben támadó gyalogságnak (…) legjellemzőbb vonása, hogy minden tűzzel szemben érzéketlen volt (…) Úgy a tisztek által megvizsgált hullákon, mind a nagyobb számban fogságba esett gyalogosokon a teljes leittasodás jelei voltak kétségkívül megállapíthatók.”
A hatalmas túlerő felmorzsolta a magyar védelem egy részét – a soproni 4/II. és 4/III. gyalogzászlóaljak szinte teljesen megsemmisültek –, a többi honvéd alakulat ellenállása mégsem roppant össze.
Sztorozsevojénál a losonci 23. gyalogezred bakái tartották állásaikat. A balassagyarmati 23/II. zászlóaljat január 12-én tizenegy, harckocsikkal támogatott gyalogsági támadás érte. Délután 16 óra 19 perckor jelentették, hogy:
„Az állás előtt erősen nőnek az orosz hullahegyek.”
A következő nap délelőttjén megindított 12. tömegtámadásnál már a magyar állások mögött is megjelentek a szovjetek, de a 23-asok véres szuronyharcban kitörtek.
Január 13-án Jány vezérezredes ellentámadást indított, ám a kegyetlen orosz tél és a szovjet erősítés érkezése megroppantotta az ígéretesnek tűnő magyar-német offenzívát. Január 14-én, a reggeli órákban a szovjetek teljesen körülvették Gyevicát, a 35. gyalogezred I. és II. zászlóaljának muníciója elfogyott.
Vécsey Béla alezredes feltűzette a szuronyokat és saját felelősségére elrendelte a sikerrel járó kitörést, ugyanekkor törtek ki Sztorozsevojéból az egri 14-esek is, akik a losonci 23-asokkal együtt nagy veszteségeket szenvedtek.
Ezen a napon – január 14-én – a helyzet tovább súlyosbodott. Scsucsjénál háromnegyedórás tüzérségi előkészítés előzte meg az újabb szovjet támadást. Hozzávetőlegesen 3 hadosztály és kb. 100 harckocsi indult meg a hídfő előtti állásokat védő négy magyar zászlóalj ellen. A nap folyamán a szekszárdi 12. könnyűhadosztály kisebb-nagyobb ellenlökéseket hajtott végre, hogy az ellenséget kivesse állásaiból, de eredménytelenül.
Közel 10 óra leforgása alatt a magyar könnyűhadosztály harcoló állományának 70%-át, tüzérségének 100%-át veszítette el. A hőmérő higanyszála mínusz 46 fok alá süllyedt, s ekkor már az állásaikból kivetett honvédek elsősorban azért harcoltak, hogy legyen fedél éjszakára a fejük felett.
A III. és IV. hadtest katonái kilátástalan harcot folytattak már január 12-étől, de a VII. hadtest honvédei még állásaikban tartottak ki január 17-én (pedig már a szovjet ékek jóval nyugatabbra szaladva „zsákba varrták” őket), a hajnali órákig. Végül január 17-én, a kora reggel kezdhették meg a visszavonulást.
A III. hadtest a szovjet offenzíva hatására elszakadt a magyar csapatoktól, s a német 2. hadsereg utóvédjeként harcolt egészen 1943. február 1-jéig, mikor is a hadtest parancsnoka, gróf Stomm Marcel altábornagy – a magyar hadtörténelemben példátlan módon – feloszlatta és sorsára hagyta a reábízott katonák tízezreit.
A III. hadtest részei harccsoportokba verődve végül szerencsésen kicsúsztak a szovjet gyűrűből, s – a VII. hadtest részeihez hasonlóan – félelmet és fáradtságot nem ismerve fedezték az olasz és német visszavonulást. 1943. február elején érkeztek be a magyar gyülekezési körzetbe, Kijev környékére. A Don partjáról utoljára a III. hadtest 9. könnyűhadosztálya vált le január 24-én.
A harcok alatt a sebesült honvédek többsége is elesett. A 21. gyalogezred harctudósításában olvashatjuk, hogy 1943. január 21-én, Novo Georgijevszkij településen:
„(…) megkíséreljük leadni a sebesültjeinket, de az olaszokkal kitörő német egészségügyi oszlop is kénytelen a súlyos sebesülteket agyonlőni, mert nem képesek továbbszállítani.”
A körülmények nem tették lehetővé az elesett, halálra fagyott honvédek végtisztességének megadását, ahogyan a veszteségi nyilvántartásuk sem történt meg minden alkalommal. 1943 tavaszán-nyarán hozzátartozóik általában olyan hivatalos értesítést kaptak szeretteikről, hogy „a hadműveleti területen eltűnt”.
A halálnál talán csak a szovjet hadifogság volt rosszabb, hiszen köztudott, hogyan bánt a Vörös Hadsereg a hadifoglyokkal. Ráadásul a rosszul felszerelt szovjeteknek még saját csapataik, nem hogy a hadifoglyok élelmezése és egészségügyi ellátása is kihívást jelentett. 1943 telén-tavaszán rengeteg magyar katona halt meg szovjet fogságban. Azoknak a földi porhüvelyét, akik ottmaradtak az orosz hómezőkön – járványügyi okok miatt – a helyi lakosság temette el.
A visszafoglalt területre bevonuló szovjet katonák a korábban gondosan kialakított magyar hősi temetőket a földdel tették egyenlővé.
A 2. hadsereg személyi vesztesége 1943. január-február folyamán nagyjából 50 ezer hősi halottra, és 50 ezer sebesültre tehető. Becslések szerint szovjet hadifogságba körülbelül 26 ezer ember került.
A nehézfegyverzet 100%-a megsemmisült, a teljes anyagi veszteség közel 70%-os volt, az anyagi veszteség összegszerűen 367 millió Pengőt tett ki. A magyar 2. hadsereg maradványai 1943. április 24-május 30. között tértek haza Magyarországra, bár a németek rendelkezésére – ellentételezésként – két újabb könnyűhadosztályt kellett biztosítani.
A honvédek doni helytállását 1943-ban vitéz nagybányai Horthy Miklós fogalmazta meg a legszebben:
„Hogy a magyar hadsereg hogyan verekedett, azt majd a hadtörténet fogja megállapítani, és meg kell várni majdani történelmi vizsgálódások eredményét, azután lehet végleges ítéletet alkotni (…) Egy hadsereg, amelynek száznegyvenhatezer halottja és harmincezer sebesültje volt, semmi esetre sem viselkedett gyalázatosan.”
Jelen cikkünk főként az 1943-as eseményekre helyezte a hangsúlyt. Akit a 2. magyar hadsereg részletesebb története érdekel, a felvidek.ma oldalán elolvashatja Babucs Zoltán hadtörténész teljes írását.
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
