Az utóbbi évtizedekben hazánkban is elterjedt az a narratíva, miszerint a náci = kommunista. Ezt először a Horthy-éra félfeudális rendszerében érdekelt arisztokratái kezdték terjeszteni, majd a háború után, tőlük alighanem függetlenül, nyugati (főleg amerikai) vadkapitalisták körében született újjá a gondolat, akik olvasásban addig jutottak, hogy mivel mindkét irányzat szocialista, ezért gyakorlatilag a két irányzat voltaképp ugyanaz, hiszen, ami nem a szabadpiacot és a tőke kizsákmányolását támogatja, az mindent államosítani akar, a gazdaságot pedig megfojtani. A vasfüggöny leomlása után aztán ez a gondolat eljutott hazánkba is, ahol ezt szalonjobboldaliak, illetve kóserkonzervatívok honosították meg, majd az onnan dezertálókkal ez átterjedt az ún. nemzeti radikális oldalra is. Olvasónk, Szakály Péter véleménycikke.
Hazánkban manapság főleg Horthy-imádók és legitimisták körében kedvelt analógia ez, ugyanis ezen „tabudöntögető” nemzeti radikálisok annyira félnek a náci bélyegtől, hogy a liberálisok irányába meglévő megfelelési kényszerüktől vezérelve egyszerűen szükségét érzik a folytonos elhatárolódásnak. Erre a legjobb módszernek azt találták, hogy úton-útfélen hangoztatják: a nemzetiszocialisták voltaképpen ugyanazok, mint a kommunisták, így „természetes”, hogy minden nemzeti érzelmű ember elhatárolódik tőlük. „Le kell mosni a náci bélyeget” – ismerősen csengő mondatok, ugye? Valamennyien hallottuk ezt már nem egy „tabudöntögető” nemzeti radikálistól.
Egyfelől, amúgy is a liberálisok döntik el, ki a „náci”, és számukra a nemzeti érzelmű emberek mindig is ellenségek lesznek. Az ellenségnek megfelelni pedig teljesen értelmetlen. Másfelől, pár belpesti szélsőliberális agybetegen, néhány exmunkásőrön kívül mégis melyik magyar embert érdekli, hogy most éppen kit náciznak? Már csak ezért is teljesen érthetetlen és röhejes ez a megfelelési kényszer, mert aki egyszer elhitte xy-ról, hogy náci, akkor xy magyarázkodhat, ahogy akar, az már úgysem jut el az illető tudatáig. Ezen felül még az is teljesen nevetséges, hogy a jobboldal emellett még azzal szeret érvelni, hogy így jól „bemutat” a baloldalnak, mert míg ők büszkén elhatárolódnak a „saját szélsőségeiktől”, addig a liberálisok és szabadelvűek kéz a kézben menetelnek a szélsőbalosokkal és kommunistákkal. Ennek az érvelésnek viszont az égvilágon semmilyen visszhangja nincs a baloldalon, mivel őket egyáltalán nem érdekli, mit gondol róluk az ellenség, így az érvelésükre is nagy ívben tesznek.
Ennél nagyobb probléma már csak azokkal van, akik tényleg meggyőződéssel hiszik és vallják, hogy náci = kommunista, és ezt felületes történelemismereteikkel és kutatásaikkal próbálják alátámasztani. Ez különösen káros azon értelmiségiek és elismert szaktekintélyek esetében, akik a saját területükön olyan elismerésre méltó munkát végeztek, hogy műveiket rengetegen olvastuk és ajánlottuk is ismerőseinknek. Történelmünk azonban olyan szerteágazó, sokrétű és átfogó, hogy nem várható el senkitől, hogy annak minden részletét behatóan ismerje. Nem is kell ismernie, de akkor ne is beszéljen róla úgy, mintha ismerné.
Sajnos egyre gyakrabban hallunk olyanokat – egyébként nemzeti érzelmű, más területen teljesen jól gondolkodó emberektől -, hogy a nácik és a kommunisták együttműködtek a háború előtt, alatt és után, ami nem meglepő, mivel módszereikben és céljaikban is nagyon hasonlóak, és hogy voltaképpen Sztálin ügyes hazugsága, hogy a baloldal és a kommunisták antifasiszták, pedig ez nem is igaz.
Itt álljunk meg egy szóra! Mégis mik azok a célok, amelyekben a német nemzetiszocializmus és a kommunizmus megegyezik? A nemzetiszocializmus alapjaiban mondd ellent az internacionalista kommunizmusnak és a szélsőliberális globalizmusnak. Mekkora összhang lehet a két oldal között, ha 1943-ban (!) Sztálin békeajánlatát Hitler azzal utasította el, hogy felesleges lenne elfogadni, mert úgysem bírná ki, hogy újra meg ne támadja a Szovjetuniót? Mert ő az egész életét a kommunizmus elpusztítására tette fel, melyet a világra leselkedő legveszélyesebb pestisnek tartott. Inkább meghalt, semmint, hogy kompromisszumos békét kössön a leggyűlöltebb ellenségével. Ezzel még véletlenül sem a német nemzetiszocializmust szeretném dicsőíteni, egyszerűen csak tényeket írok le. Tényeket, melyeket ezek a történészek és kutatók jól láthatóan nem ismernek.
A német nemzetiszocializmust lehet, sőt, kell is bírálni, hiszen annak elvakult sovinizmusa, beszűkült gondolkodásmódja, és – a németekre meglétük óta jellemző – külpolitikája (amit kb. az „ököl elveként” lehetne jellemezni) tevőlegesen járult hozzá a második világháború elvesztéséhez, és hazánk szovjet megszállásához. A német sovinizmus és a dilettáns külpolitika csak kollaboránsokat és partizánokat tudott kitermelni, természetes szövetégesekben még csak nem is gondolkodott. A bukás után pedig mindenki menekült, amerre látott, vagy bilincsben végezte, a győztesek bosszújának kitéve várta a bitófát. És igen, voltak, akik itt is megtalálták a maguk szerencséjét. Elvtelen üzletemberek, opportunisták, megalkuvók és árulók. Ilyeneket minden nép, sőt, minden párt soraiban találunk. De ebből ne vonjunk már le általános következtetéseket… mert egyáltalán nem ez volt a jellemző. A legtöbb nemzetiszocialista meggyőződéses antikommunista volt, rengetegen még a bukás után is folytatták a harcot a kommunisták ellen, főleg Latin-Amerikában. Csak egy példa: kevéssé ismert tény, de a hírhedt Che Guevara elfogásában és meggyilkolásában kulcsszerep jutott egy bizonyos Klaus Barbienak, aki korábban SS-Hauptsturmführerként Franciaországban szerzett értékes tapasztalatokat a partizánvadászatról. Olyan kiemelkedő volt e téren, hogy az amerikaiak is hozzá fordultak, mikor holtpontra jutottak a gerillákkal. Ő pedig boldogan segített levadászni a kommunista felforgatót. De ugyebár nemzetiszocialista = kommunista…
Ha már mindenáron testvérideológiákat keresünk, akkor a liberalizmus háza táján kellene szétnéznünk, és itt nem csak a Frankfurti Iskolára gondolok. Mikor Franklin D. Roosevelt csaliját bekapták a japánok, tálcán kínálva a casus belit az idegen érdekeket szolgáló elnöknek, az lecsapta a magas labdát, és háborút hirdetett az „autoriter rezsimek ellen” – az érdekes ebben az, hogy az „autoriter rezsimek” közé Japánt, Németországot és Olaszországot sorolta, a Szovjetuniót még véletlenül sem. Sőt, a két ország között igen jó kapcsolat alakult ki már a háború előtt is, hiszen a bolsevik forradalom és ámokfutás után a vadkapitalista Amerika adta a szakértőket és a berendezéseket a kommunisták iparosításához. Amerikai segítség nélkül sosem épülhetett volna ki az a szovjet nehézipar, mely végül fegyvergyártásban még Németországot is képes volt felülmúlni.
A két ország közti jó kapcsolat később is megmaradt, hiszen Hitler megelőző csapása következtében a Szovjetunió az összeomlás szélére sodródott, és csak az amerikai fegyver- és segélyszállítmányok mentették meg a kapitulációtól. Roosevelt öntötte a hadianyagot a vörös kolosszusba, még azt követően is, hogy a hadiszerencse egyértelműen az ő pártjukra állt. A német visszaszorulás idején egyes amerikaiak, akik az „Amerika az első” (America first) doktrínában hittek, felvetették, hogy országuk érdeke az lenne, ha a két nagyhatalom kivéreztetné egymást, mert akkor egyik sem tudna megerősödni, és az USA egyeduralkodóvá válna. Zsidó pénzügyi körök azonban erről hallani sem akartak. Szerintük Németországot meg kell semmisíteni, méghozzá bármi áron. Akik ismerik Amerika történelmét, aligha lepődnek meg rajta, hogy Roosevelt az ő tanácsukat fogadta meg, és hazája érdekei elé helyezte az idegen érdekeket. Még Kelet-Európát is odadobta Sztálinnak, mintegy köszönetképpen. Az együttműködés a háború után sem szakadt meg, nemcsak a nürnbergi kirakatperben működtek együtt a felek, de az ún. háborús bűnösök levadászása és kiadatása is évekig zajlott. Még a Szovjetunióból menekült tatárokat és teljes családjaikat is átadták a kommunistáknak, noha tudták, a biztos halál vár rájuk.
Hazánkban sem történt másképp
Ez a nemzetiszocialista = kommunista párhuzam természetesen „kicsiben” hazánkra kivetítve is érvényesül a nyilas = kommunista megfogalmazásban, melyet azon állítólagos kisnyilasokkal igyekeznek alátámasztani, akik „tömegével álltak át a kommunistához ’45 után”. Bayer Zsolt nagyapja tényleg ilyen volt, ám rajta kívül elvétve, ha találunk hasonlót. Ezt még a szélsőjobboldalisággal nem vádolható, sőt egyenesen filoszemita történész, Máthé Áron is elismeri a Vörös karszalag című, 2020-ban megjelent könyvében. Máthé történelmi tényekre hivatkozva azt írja, egyáltalán nem volt tömeges és kirívó a nyilasok „átöltözése” kommunistává.
Ráadásul azok esetében is meg kell nézni, hogy 1944. október 15. előtt vagy után léptek-e be a pártba. Mert bizony rengeteg haszonleső, opportunista csatlakozott a Nyilaskeresztes Párthoz a hatalomátvétel után, akiknek semmiféle ideológiájuk vagy világnézetük nem volt, csupán saját szerencséjüket igyekeztek megtalálni.
Sajnálattal figyelem, hogy a nyilvános diskurzsusban egy olyan vélekedést is egyre többen osztanak, miszerint nem véletlen, hogy 1945 után a hatalmukat kiépítő kommunisták elsődlegesen nem a kisnyilasokra meg a nácibarátnak gondolt elvi ellenségeikre csaptak le, hanem azon baloldali elemekre, akik részt vettek a „nemzeti ellenállásban”, mert veszélyesnek tartották a kommunisták, ha egy bolsevikmentes baloldali alternatívát kínálnak a népnek. Elnézve az első „szabad” választások eredményét, a magyar nép semmiféle baloldali alternatívából nem kért, a Független Kisgazda Párt is csak azért nyert, mert – papíron – az volt a legjobboldalibb párt.
Azt is mondják egyesek, hogy azért kellett elsőként a „nemzeti ellenállás” tagjait levadászni, mert akik fegyvert fogtak a nácik ellen a hazájuk védelmében, azok a kommunisták ellen is készek lennének fegyvert fogni.
Nem tudom, ezeket az állítólagos „fegyveres ellenállókat” mégis honnan veszik egyesek, hiszen ilyenek nem léteztek. Igaz, a háború után sok haszonleső jelentkezett a kommunistáknál, hogy ő fegyveres ellenálló volt, mivel ez jó pénzzel, esetleg fényes karrierrel járhatott. Ezt azonban még maga Rákosi Mátyás se hitte el, aki egyszer gúnyosan meg is jegyezte, ha ennyi partizánja lett volna a háború alatt, szovjet segítség nélkül is „felszabadította” volna Magyarországot. Ha ő se hitt a fegyveres ellenállás létezésében, a nemzeti oldal egy része miért hisz? Még Bajcsy-Zsilinszky Endrét sem lehet itt említeni, hiszen egy levél tanúsága szerint ő is felajánlotta szolgálatait a kommunistáknak, így nehezen elképzelhető, hogy új gazdái ellen fegyvert fogott volna, ha hazaárulásért ki nem végzik. Ki mást érthetünk akkor „nemzeti ellenállás” alatt? Akik fegyvert fogtak a németek ellen a szovjet oldalán? A magyarokból alig egy hadosztályt tudtak felállítani a szovjetek, az is olyan volt, amilyen.
Egy másik közkeletű állítás is megér egy misét, miszerint a nyilasok – mivel nem volt érdemi, elvi ellentét a két tábor között – könnyen betagozódtak az új rendszerbe, főleg az erőszakszervezeteknél, és a kommunisták inkább a „valóban veszélyes” elemekre vadásztak, vagyis a baloldaliakra és a „patriótákra”. Itt csak az évszámokkal van egy kis probléma, ugyanis, mielőtt elkezdődött a leszalámizás, igen komoly kirakatperek zajlottak az országban. És ezeket (névlegesen) nem Rákosi (Rosenfeld) és Péter (Auspitz) Gábor vezényelte le, hanem a kisgazda miniszterelnök, Nagy Ferenc, és a kisgazda köztársasági elnök, Tildy Zoltán. Ők épp olyan lelkesen akasztottak fel mindenkit, akire csak rávetült a gyanú, hogy bármilyen módon „kollaborált” a nácikkal. Ebben a vérengzésben a kisgazdák mellett részt vettek a szociáldemokraták is, Szakasits Árpáddal, Kéthly Annával és a többiekkel. Szó nem volt itt még arról, hogy bárki is veszélyben érezte volna magát. Sőt, valamennyien lelkes „nácivadászként” akasztottak tábornokot, horthystát és nyilast egyaránt.
Nem, mint azt fentebb Máthé Áronra hivatkozva is aláhúztam, nem a nyilasok szegődtek a kiépülő kommunista rendszer szolgálatába, hanem az a 40 ezer munkaszolgálatos zsidó, aki a keleti front adta káoszt kihasználva átszökött a szovjet oldalra, ahol boldogan ajánlotta fel szolgálatát a vörösöknek. No, természetesen nem frontszolgálatról beszélünk. Ők nem fegyveres ellenség ellen akartak harcolni. Ők az NKVD-től kaptak kiképzést, és nem az első vonalban érkeztek, hanem jóval a front után. És nem a magyarok voltak azok, akik Budapest elfoglalása után a pincékből kirontva, üdvrivalgásban kitörve köszöntötték a „felszabadító” Vörös Hadsereget. A hatalomátvételt követően pedig Péter Gábor ÁVÓ-jában helyezkedtek el, ahol kiélhették bosszúvágyukat. Velük voltak tele az erőszakszervek, nem kisnyilasokkal. Legalábbis, elég nehezen elképzelhető, hogy Rosenberg Ibolya kínzómester, vagy akár Benedek (Blau) Imre 1939-ben még a zöldingesek sorait erősítették volna, mielőtt átálltak a másik oldalra.
Konklúzió
Jelen írásomat nem szánom semmiféle deklarációnak, hogy márpedig szeretni kell a nemzetiszocialistákat, csupán rá szeretnék mutatni, bizonyos állítások, melyeket mostanában bizonyos konzervatív és nemzeti radikális körök hangoztatnak, nem állják meg a helyüket. Ahogyan arra is fel szeretném hívni ezen jobboldali antifasiszták figyelmét, hogy bármennyire is mosakodnak a liberálisok előtt, a szemükben mindig is páriák lesznek. Ezzel az ostoba nácizással, elhatárolódgatással, meg náci = kommunista bugyutasággal csak annyit érnek el, hogy az érintett korszakot jobban ismerő nacionalisták szemében is elássák magukat. Ha úgy tetszik, két szék között a földre esnek. És mivel jól láthatóan sokan ebből a korból maximum felületes ismeretekkel rendelkeznek, szeretném felhívni mindenki figyelmét arra, hogy ’45 után a szélsőbaltól a szalonjobbig terjedő egységfront a németellenes horthystákat épp úgy felkötötte, mint a nemzetiszociálistákat és a hungaristákat.
Szakály Péter
Ezt a cikket egy olvasónk írta, a szerző gondolatai nem feltétlenül tükrözik a Magyar Jelen szerkesztőségének álláspontját. Amennyiben te is kedvet kapnál a publikáláshoz, küldd el írásodat a [email protected] e-mail címre.
(Kiemelt képünkön: tüntetés az AfD ellen Németországban – forrás: HEIKO REBSCH / DPA / DPA PICTURE-ALLIANCE/AFP)
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
