Február végén mutatta be az Operettszínház Kálmán Imre A cirkuszhercegnő című operettjét. Ez a darab eltér az operettek szokványos világától, hiszen – mint neve is mutatja – a történet helyszínéül a szerző egy addig merőben szokatlan világot, a cirkusz világát választotta. A bemutató kapcsán a rendezővel, Homonnay Zsolttal készítettünk interjút.
– Ön valamikor sokat játszott ebben a darabban színészként, most viszont rendezőként áll ott a neve a plakátokon. Más kivülről szemlélni egy előadást, mint megjelenni benne a színpadon?
– Valóban egykor három rendezésben is játszottam ebben a darabban Mister X szerepét, ezek közül az egyik nem is Magyarországon, hanem Ausztriában került színre.
Az az igazság, hogy a színész alkalmazkodik a rendező utasításaihoz, utóbbi határozza meg, hogy hogy milyen előadást szeretne létrehozni. Nekem pedig, mint színésznek az a dolgom, hogy elfogadjam az ő látásmódját, és azt megpróbáljam a legjobb tudásommal segíteni és kiszolgálni.
Amikor szereplőként voltam A cirkuszhercegnőben, nyilván voltak olyan dolgok, amelyekről azt gondoltam, hogy én ezt másképpen rendezném meg, de akkor ebben az is benne volt, hogy inkább az egész előadást talán máshogy csináltam volna. Bizonyos helyzetben azt éreztem, hogy frissebbnek, maibbnak kellene lennünk, de közben meg azt is, egy klasszikus darabnak mindenképpen meg kell adni a tradicionális tiszteletet is.
Az egykori rendezőim a maguk sajátos látásmódján keresztül vitték színre az előadást, s mivel most én kerültem abba a helyzetbe, hogy megrendezhettem, így én magam is a saját elképzelésemet valósítottam meg a rendezésben.
– A darabokban fellépő színészek vajon mennyit tudnak hozzátenni a rendezéshez a saját szerepmegformálásukkal?
– Nyilván alapvetően a rendező dönt minden lényegi kérdésben, de persze a színészek magukból is hozzátesznek ehhez egy-egy karakter megformálásakor. Azonban ez soha nem lehet olyan mértékű – mivel az előadások hármas szereposztásokban mennek – hogy a néző nagyon különböző dolgot lásson kedden, szerdán és csütörtökön.
S természetesen emellett az sem járható út, hogy egy szerep megformálásánál egészen eltérjen a színész elképzelése attól, amit a rendező meg akar valósítani. A rendezőben meg kell, hogy legyen a darab koncepciója, a színészektől pedig azt kéri, hogy ennek megvalósításában támogassák őt hitelesen, s persze némileg szubjektíven, az egyéniségükre jellemző módon. De hangsúlyozottan ez csak egy bizonyos mezsgyén belül lehet szubjektív, hiszen egy nagy, zenés előadásnál azért a díszlet mozgása, a fény- és hangtechnika, a zenekari játék megköveteli a szoros összhangot. Az szubjektív különbség, hogy minden ember másképpen közelit egy szerep megformálásához, és az akkor lesz hiteles, ha ő magából, magáról fogalmazza meg az adott karakternek az igazságait. Tehát valójában ugyanazon cél mentén bejárt útnak lehetnek a színészek a különböző árnyalatai. Én ebben hiszek, s ez így is van, hiszen nem lehet ugyanazt kérni az egyik szereplőtől, mint a másiktól, már csak az alkati, vagy életkorbeli különbözőségek miatt sem, de ahhoz tartania kell magát mindenkinek, hogy egy nagyon konkrét mederben kell folyniuk az adott előadásoknak.
– Mi volt az oka, hogy ezt a darabot tűzte most műsorra a színház?
– Én azt gondolom, hogy ez már egy régi terve volt a főigazgató úrnak, és nagyon hálás vagyok, hogy ezt a rendezést rám bízta. Én már több százszor játszottam a szerepemet Mister X álarca mögé bújva, már csak ezért is A cirkuszhercegnő megrendezése nagyon izgalmas utazás volt a számomra.
Részlet a Cirkuszhercegnőből (fotó: Magyar Nemzet /Janus Erika)
Ez az egyike azoknak a Kálmán Imre daraboknak, amelyek elképesztő világkarriert futottak be, tehát jogos, hogy mi is műsorra tűzzük. Emellett Az Orfeum mágusa és a Carmen darabjainkban nagyon jó kapcsolatot tudtunk kiépíteni a Fővárosi Nagycirkusszal, így adódott, hogy a folytatásban is olyan darab bemutatását kellene választani, ami nagyon jól passzol ahhoz a folyamathoz, amelyben ennyire jelen van a színházi előadásban a cirkusz, a cirkuszművészet.
– Játszott ebben a darabban színészként, most pedig a rendezője lett. Érték még új benyomások a rendezés kapcsán?
– Amikor egy éven át készültem ennek a darabnak a megrendezésére, akkor döbbentem rá, hogy mennyire egybevág Kálmán Imre és az én felfogásom az operettek tekintetében. Nevezetesen az, hogy az operett nem muzeális dolog, s ebből kiindulva határoztam el, hogy a rendezésemmel is egy mához szóló előadást fogok megvalósítani.
Rendezőként jobban meg is ismerkedtem ezzel a Kálmán művel, így az is tudatosult bennem, hogy amikor ez a darab megszületett, közel száz éve – 1926-ban – a zenéje maga volt az akkori modern kortárs zene. De Kálmán nagy lépése elsősorban az volt, hogy az akkor már tradicionális operett világát – amelyek addig kivált arisztokraták palotáiban, tánctermekben, estélyeken, vagy éppen az orfeumban játszódtak – egy forradalmi gondolattal áthelyezte a cirkusz világába. Szereplőknek pedig az orosz arisztokrácia tagjait választotta, hiszen ebben az időben – alig néhány évvel vagyunk a bolsevik puccs után – a világ, Európa tele volt menekülő orosz nemesekkel, cári leszármazottakkal.
– Ott tartunk, hogy Kálmán egy teljesen új környezetbe helyezte az operett cselekményét, milyen fogadtatásban részesült ezzel?
– Érdekes, hogy bár a szövegírói eleinte nem lelkesedtek az ötletért, a bemutatókon hatalmas sikerrel fogadta a darabot a közönség, s ez a siker annyira elementáris volt, hogy nem sokkal később a darabot kivitték Amerikába is.
Most talán nehéz megértenünk, de abban a korban ez a helyszín- és témaválasztás nagyon forradalminak hatott a kor befogadó közönsége számára. Mi pedig most, a mai korban hasonló hatásfokkal szeretnénk elérni a közönségünket, egy kicsit újszerű megoldásokkal, azonban ügyelve közben arra, hogy az eredeti stílus és a műfaj tisztelete is meglegyen, mert ezek olyan támpillérek, amelyek ennek a darabnak az igazi értékét adják.
– Rendezőként ezt a célt tűzte ki maga elé, sikerült ezt a célt elérnie?
– El kell mondanom, hogy egy évig készültem a darabra, ezért is sikerült a mű ilyen fajta koncepcionális megközelítése, mai – huszonegyedik századi – módon való tálalása.
Válaszolva a feltett kérdésre, azt kell mondanom, hogy úgy érzem, igen. A munkafolyamat során nem minden pontosan úgy valósult meg, mint azt a számítógép előtt ülve elterveztem, de érthetően rengeteg változtatás megy végbe a próbák során. Nos, én azt mondhatom, az eltervezett dolgok 95 százaléka az elképzeléseimnek megfelelően valósult meg, úgyhogy bennem nem maradt hiányérzet, s remélem, az előadás megtekintése után a nézőben sem marad. Nyilván a tökéletesre törekedtünk, és ezt nagyrészt sikerült elérnünk, mert azért kimaradt két-három olyan dolog, amelyekről kiderült, hogy lényegében nem is szükségesek.
Remélem, a néző látva majd ezt a megvalósult formáját az előadásnak, elégedetten távozik, így megvalósul az, amit szerettünk volna: egy jó operett-előadással egy élvezetes estét szerezni a számára.
Kiemelt képünkön: Homonnay Zsolt
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
