Nem kerek évfordulóra emlékezünk idén, hiszen a magyar hadtörténelem XX. századi tragédiája óta – amit a köznyelv Don-kanyari áttörésnek emleget – 82 év telt el. Mégis szükségét éreztük ezen írás megjelentetésének, hiszen emlékeznünk a múltra és megemlékeznünk hőseinkről kötelességünk. Az egykori történelmi eseményeket Prof. Dr. habil Szakály Sándor Széchenyi-díjas történész segítségével idézzük fel, a hőseink emléke előtti méltó tisztelgést és a számukra kijáró kegyeletet pedig a Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetség elnökeként Berdó Gábor Károly nyugalmazott százados ismerteti meg – akár követendő példaként is – velünk.
Szakály Sándornak – közéleti szereplését tekintve az MTA doktora, a Károli Gáspár Református Egyetem egyetemi tanára, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnökhelyettese – történészként érdeklődési területe többek között Magyarország második világháborús szerepvállalása. Ezért az egyik leghitelesebb forráshoz fordultunk akkor, amikor a magyar királyi 2. honvéd hadsereg Don menti harcait szerettük volna bemutatni olvasóinknak.
Takarékoskodni a magyar vérrel
– Ez a magyar hadsereg 1942. április 11-én indult ki a keleti hadműveleti területre. Az akkori létszáma mintegy 207 ezer fő, és magyar viszonyok között a legjobban felszerelt seregtest volt. Vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke azt mondta a frontra küldés előtt: „Megadtunk mindent, amit ez az ország megadhat ennek a hadseregnek!” Ennek ellenére természetesen nem volt olyan jól felszerelt, mint a német Wehrmacht vagy az amerikai haderő, illetve mint – már a későbbi időkben – a szovjet Vörös Hadsereg. De emellett Szombathelyi ezzel a szigorú felhívással is indította útnak a hadsereget:
„Kötelességévé teszem minden parancsnoknak, hogy takarékoskodjék a magyar vérrel!”
Ennek a hadseregnek az állománya nem volt azonos a béke hadrendbeli 2. hadsereggel – bár nevét megtartotta – hanem különböző seregtestekből összeállított olyan katonai seregtest volt, amely gyakorlatilag az ország egész területéről – kivéve két, a román határ közelében „illetékes” VI. és IX. hadtestet – állt össze. A parancsnoka ugyanaz a vitéz Jány Gusztáv vezérezredes maradt, mint a békehadrendbelinek, tehát az nem változott, csak a személyi összetétele.
Nem látszódtak a szovjet támadás előjelei
A szövetséges németek ígéretet tettek arra, hogy a magyar királyi Honvédséget, illetve ezt a kivonuló hadsereget nehézfegyverzettel – ez alatt értendők a harckocsik, páncéltörő lövegek, és repülőgépek is – ellátják Ezt részben teljesítették is, bár elsősorban francia és belga zsákmányanyagból származó lövegeket adtak, illetve harckocsikból nem a legkorszerűbbeket adták át. Amikor a hadműveleti területre került a magyar 2. hadsereg, akkor – a szervezési elvek alapján – a kivonuló létszám mintegy 10 százalékát tették ki a munkaszolgálatos alakulatok. A munkaszolgálat fegyver nélküli katonai szolgálatnak számított.
1942 áprilisában-májusában a magyar katonai és politikai vezetés még nem tudta, hogy a német vezetés milyen feladatot szán majd neki.
Azt remélték – vagy feltételezték – hogy talán a megszálló feladatokban kell részt venniük, olyanokban, amilyenekben a korábban is kint lévő magyar alakulatok már részt vettek. Csak 1942 májusának végén derült ki, hogy a tervezett nagy német offenzívában kívánják – német vezetés alatt, tehát emiatt nem volt önálló döntési helyzetben a magyar parancsnokság – a 2. hadsereget fölhasználni, ami meg is történt. 1942 júliusában-augusztusában zajlottak a Don mellett az úgynevezett nagy nyári csaták, amikor megpróbálták a magyarok a folyó nyugati partján lévő szovjet hídfőállásokat fölszámolni. Mivel ezt a katonai feladatot nem sikerült teljes egészében megvalósítani, a szovjet kézben maradt hídfők– számunkra negatívan – fontos szerepet töltenek be az 1943 januárjában megindult szovjet támadásban. Meg kell jegyezni, hogy nem igazán látszottak pontos előjelei ennek a szovjet támadásnak. Bár a hadsereg vezetése már szeptember-októbertől azzal számolt, hogy előbb-utóbb lesz majd egy ilyen támadás, azt nem lehetett pontosan tudni, hogy ez majd honnan indul ki.
Elkerülhetetlen volt az összeomlás
A hadsereg vezetése 1943 elején szembesült a katonai szempontból tragikus helyzetével, hiszen a magyar 2. hadseregnek mintegy 200 kilométeres arcvonalat kellett védenie, ehhez pedig 1943. január 1-jén százkilencvennégyezer egynéhány száz fő volt az élelmezési létszám. Ez durván azt jelentette, hogy körülbelül 60-70 ezer ember volt az, aki ebben a hosszú első vonalban próbálta felfogni a meginduló szovjet támadást, hiszen a többiek egyéb hátrább végzendő feladatokat láttak el, illetve fegyver nélküli munkaszolgálatosok voltak.
Ha az a kérdés vetődne fel bárkiben, hogy hadászatilag magyar részről elkerülhető lett volna-e az ilyen mértékű összeomlás, akkor arra az a válasz, hogy sajnos nem.
Egyrészt, bár a magyar fogatolt tüzérség lóvontatású páncéltörő lövegei ott voltak az első vonalban, az azokat vontató lovakat kilométerekkel hátrább, a ló teleltető állomásokon pihentették. Így ezeket a lövegeket sem elvinni, de még elfordítani sem lehetett arról a helyről, ahol voltak. Az időjárási viszonyok is borzalmasak voltak ekkor, hiszen mínusz 25-40 fokos hidegben kellett védekezni, a magyar honvédséget pedig alapvetően olyan ruházattal szerelték fel, ami hazai, közép-európai viszonyokhoz volt megfelelő, nem a rendkívül hideg orosz télhez. A későbbiekben küldtek itthonról a katonáknak meleg ruhákat utánpótlásként, csak ezeket nagyon nehéz volt logisztikailag eljuttatni az első vonalakban harcolókhoz. Összehasonlításként a Vörös Hadsereg katonáinak mindegyike usánkában, pufajkában, halina csizmában harcolhatott, ami összehasonlíthatatlanul kedvezőbb feltétel volt.
A kevés tartalékot is rosszul használták a németek
A helyzetet súlyosbította, hogy 1942 decemberében Hitler Horthy kormányzóhoz fordult azzal, hogy egy szovjet támadás esetén a magyarok végsőkig tartsanak ki a helyükön. Mivel ez volt az utolsó parancs a magyar hadvezetés lehetőség szerint – mivel német alárendeltségben volt – végre is hajtotta ezt az utolsó parancsot. Volt még egy dolog, ami nem rajtunk magyarokon múlt, az, hogy a német B -hadsereg csoportnak – ami alá a 2. hadsereg is tartozott – az egész frontszakaszon alig volt tartaléka, s ennek a tartaléknak a bevetéséhez is Hitler engedélyére volt szükség. Amikor ez német a tartalék végül bevetésre került, azt nem egy helyen, hanem – helytelenül – kisebb egységekben vetették be, aminek az lett a vége, hogy ezek a kisebb csapategységek egymás után felmorzsolódtak az orosz támadásban.
A magyar hadifoglyok töredéke tért csak haza
Ha számszerűen – természetesen kerekítve – összesítenénk a doni áttörés magyar vonatkozású következményeit, abból kell kiindulnunk, hogy az élelmezési létszám január elején 194 ezer fő volt. A harcok alatt a szovjet híradások szerint mintegy 26 ezren kerültek szovjet hadifogságba, 28 ezer a hazaszállított sebesültek létszáma és 102 ezer főt vettek nyilvántartásba, akik nem sebesülten, hanem rendben megérkeztek arra a hadműveleti területre, ahol 1943 áprilisában összeírták őket. Így az elesettek és eltűntek száma mintegy 41 ezer fő lenne. Azonban ha hozzávesszük a megelőző nyári harcokat is, ami alatt az emberveszteségeket itthonról pótolták, – tehát végül összesen olyan 250-260 ezer ember van kint ezzel a hadsereggel – ez a veszteségszám elesettekben, eltűntekben 1942 áprilisa és 1943 áprilisa között olyan 60-65 ezer főre tehető.
Nagyon meglepő, hogy amíg nincs ez a szovjet áttörés, addig százalékos arányban körülbelül úgy néz ki a veszteséglista – ezen az elesetteken kívül beleszámít az eltűnt és a sebesült is – hogy ez a tisztikarnál mintegy 20 százalék, a legénységnél 12 százalék, a munkaszolgálatosoknál 8 százalék. Tehát ebből is látszik, hogy nem arról volt szó – mint az némelyek sugallták – hogy ütik-verik a munkaszolgálatosokat, és őket próbálta meg mindenki meggyilkolni vagy elpusztítani.
Természetesen voltak atrocitások és elfogadhatatlan cselekedetek, de a munkaszolgálatos veszteségek döntő többsége a Vörös Hadsereg támadásának volt köszönhető, hiszen ők nem nézték azt, hogy ki harcol fegyverrel, vagy ki a munkaszolgálatos. Ők mindenkit ellenségnek néztek, akit felbukkanni láttak, és lőttek rájuk. Ez az oka, hogy a szovjet áttöréskor ez az arány rettenetesen megváltozik, és a munkaszolgálatosoknak a vesztesége mintegy 90 százalékra ugrik fel. Nekik nincs fegyverük védekezni – bár voltak egyébként arra példák korábban, hogy ha fegyverhez jutottak, a munkaszolgálatosok is harcoltak a szovjet csapatok ellen – emellett sokkal rosszabb a ruházatuk, a felszerelésük, az élelmezésük is. Ezért tény, hogy a munkaszolgálatosok nagyobb számban estek is fogságba – de sajnos ugyanúgy nem jöttek haza – mint a katonák. Végezetül szomorú statisztika, hogy az 1942-43-ban hadifogságba került magyaroknak talán csak a 8-10 százaléka került később haza Magyarországra. A többi mind elpusztult – ebben nyilván közrejátszottak a leromlott egészségügyi állapotuk mellett a szovjet fogolytáborok viszonyai is – a hadifogságban.
Egykori veteránok hozták létre a bajtársi szövetséget
Berdó Gábor Károly – ma már nyugállományú honvéd százados – hivatásos katonaként került kapcsolatba a hagyományőrző szervezetekkel. Így lett tagja – majd 2017 óta egyesületi elnöke – Székesfehérváron a Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetségnek is, amiről elmondta számunkra a legfontosabb tudnivalókat.
– Ez a szerveződés A doni bajtársak köre néven alakult meg először 1989-ben, majd ebből lett a Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetség, amit 1991-ben jegyeztek be. A Szövetséget, a doni harcokban részt vett, és onnan hazatért egykori veteránok, illetve azok családtagjai hozták létre, de csatlakoztak hozzájuk a doni harcokban hősi halált halt, vagy eltűnt katonák hozzátartozói, leszármazottai is. A céljuk az volt, hogy legyen egy olyan szervezet, ami egyrészt intézményesen emlékezik a doni harcok során harcolt és hősi halált halt katonahősökre, másrészt a még élőket összehozva szervezett emlékezési lehetőséget, közösségi létet, közösségi élményeket biztosít a számukra. Lehetőséget adni nekik arra, hogy újra találkozhassanak, és felelevenítsék a frontbeli élményeiket – hiszen közel 40 éven keresztül még a családjuk körében is csak ritkán beszéltek, beszélhettek arról, hogy mi is történt velük a fronton – illetve megosszák egymással, mi is zajlott le velük a háború óta. Az emlékek felidézése nagy dolog volt számukra, de emellett megvalósult az a céljuk is, hogy kijussanak a valamikori harcok színhelyére. Ezért zarándokutakat szerveztek – először 1990-91-ben, majd a későbbiekben is, legutoljára 2018-ban – a valamikori hadszíntérre, tehát a Don menti egykori frontvonalra. A rendszerváltozás után létrehozott ottani katonai temetőkben pedig lehetőségük nyílt arra, hogy leróhassák a tiszteletüket, az egykori – hősi halált halt – bajtársaik előtt.
A hozzátartozók őrzik tovább a harcosok emlékezetét
A Szövetségnek a tagsága jelen pillanatban 116 fő. Sajnos napjainkban tudtunkkal egyetlen olyan veterán sincs már életben, aki annak idején részt vett a Don melletti harcokban, és a valamikori katonák özvegyei sincsenek már köztünk. A tagságot tehát elsősorban a doni hősök – az ország minden részéből szerveződött – hozzátartozói, leszármazottai alkotják, vannak már köztünk unokák, sőt dédunokák is, tehát reményeink szerint biztosított a céljaink továbbélése. A működésünkhöz és a programjaikhoz szükséges anyagi fedezetet egyrészt a tagdíjakból, másrészt a Honvédelmi Minisztériumtól kapott támogatásból, illetve pályázati pénzekből – többek között a Székesfehérvár Megyei Jogú Város önkormányzatától és a Nemzeti Együttműködési Alaptól – biztosítjuk.
A szövetségünk egyik legnagyobb sikerének a Pákozdon felépített és felszentelt kápolnát tartom, amit a szervezetünk egykori elnöke, Bobory Zoltán álmodott meg még 1991-ben.
Ő akkor az általa elképzelt kápolnalétesítésnek az élére állt, és rengeteg támogatót szerzett hozzá. Kezdeményezte a Doni Kápolna Alapítvány megalapítását, amely megkereste a magyar állami és a honvédségi szerveket, a történelmi egyházakat, sőt mind a 3200 önkormányzatnak írtak levelet, hogy támogassák ezt a kezdeményezést. Végül megszerezték a pákozdi helyszínt – ami az 1848-as pákozdi csatának emléket állító katonai emlékparktól pár száz méterre helyezkedik el – összegyűjtötték a pénzt, ami az építéshez kellett, és az engedélyek birtokában 1991 és 1993 között – Szabó Tamás tervei alapján – felépült az a Doni kápolna. Amiről valóban elmondhatjuk, hogy nemzeti emlékhellyé vált, hiszen ma már napjainkban rengetegen látogatják, koszorúznak, virágot, mécsest helyeznek el, és évente több alkalommal is itt misézik a székesfehérvári megyéspüspökség. Emellett minden évben egyszer – január 12-én – pedig ökumenikus ima keretében a történelmi egyházak szerepvállalásával egy emléktűz gyújtást is szervezünk, tisztelettel adózva ezzel a hősök emléke előtt. Az évtizedek alatt azonban sajnos leromlott a kápolnánk állapota, ezért 2023-ban állami és egyházi segítséggel kezdődött meg a felújítása. Ez 2024-ben be is fejeződött, és így idén ünnepélyes keretek között át fogjuk tudni adni a megújult Doni kápolnát.
Ismeretterjesztő munkát is végeznek
A Szövetség azonban nem csak a múltbeli eseményekre emlékezik vissza, hiszen a Honvédelmi Minisztériummal együttműködésben részt veszünk a katonai toborzásban, a katonai hagyományápolásban, illetve a történelmi ismeretek széles körű terjesztésében is. A Magyar Királyi 2. Magyar Honvédhadsereggel kapcsolatban a mai napig élő negatív társadalmi megítélés megváltoztatása érdekében egy, – a Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársai által összeállított – kiállítási anyaggal járjuk az országot, és roll lapokon mutatjuk be a második magyar hadsereg megalakulásától a hazatéréséig terjedő időszakot a kinti harcokkal együtt. Alapvetően középiskolákat, illetve civil szervezeteket és önkormányzatokat keresünk meg, illetve civil szervezetek és önkormányzatok meghívásának teszünk eleget. Ezek mellett képviseljük magunkat azokon az állami ünnepeken, katonai hagyományőrző rendezvényeken, megemlékezéseken, koszorúzásokon, ahová meghívást kapunk. A legfőbb célunk ezzel a kiállítással, hogy azokat a tévedéseket, vagy félremagyarázásokat, amikkel a második magyar hadsereg tevékenységét évtizedeken át illették – és sajnos sokakban még mindig élnek ezek a téveszmék, például vitéz Jány Gusztáv vezérezredes katonai tevékenységével kapcsolatban – azokat tegyük helyre, és hadtörténelmünknek ezt a jelentős eseményét valósághűen mutassuk meg a mai kor érdeklődőinek, elsősorban a fiataljainknak.
Tölgyesi Tibor
Kiemelt kép: Don-kanyar Facebook oldal
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!Aki a közösségi médiában nincs jelen, az nehezen tud érvényesülni
