Trump vámháborúja Kínával: sokat akar a szarka?

Trump kedden még azzal hencegett, hogy az egész világ a „seggét csókolja” és minden ország „meghal (a vágytól), hogy alkut kössön” vele, szerdán viszont már bedobta a törölközőt és felfüggesztette a büntető vámtarifáit gyakorlatilag minden országgal szemben – Kínát kivéve. G. I. véleménycikke.

Szánalmas kapitulációját azzal próbálta kimagyarázni, hogy pusztán altruizmus motiválta a megfutamodásban, mert nem akarta tovább ijesztgetni az amerikaiakat, akiket kissé „félőssé” tettek az autista improvizálásai.

Karoline Leavitt, a Fehér Ház szóvivője április 8-án: „Trump nem fontolgatja a vámok meghosszabbítását vagy elhalasztását.” Leavitt április 9-én: „Trump 90 napos szünetet rendel el a kölcsönös vámok kivetésére.”

Kevin Hassett, Trump gazdasági guruja április 7-én: „Az országok sorban állnak, hogy az elnökkel egyeztessenek.” ⁽¹⁾

Hassett április 10-én: „Talán 15 ország tett eddig kifejezett ajánlatot.” ⁽²⁾

Valójában sokkal prózaibb ok kényszerítette Trumpot a fehér zászló kitűzésére, konkrétan az amerikai államadósság bedőlésének kockázata annak nyomán, hogy az amerikai tíz éves államkötvény hozama az 5 százalékot súrolta. Az egyik bennfentes gazdasági újságíró „leleplezése” szerint Trump azért volt kénytelen csökkenteni a vámokat anélkül, hogy „alku” lett volna az asztalon, mert „Japán, a legnagyobb kötvénytulajdonos, kötvényeket adott el, és ha tömegesen adnak el kötvényeket, az azt jelenti, hogy az emberek elveszítik az amerikai gazdaságba vetett bizalmukat”. ⁽³⁾

„Trump mindenhol azt üvöltözi, hogy Amerikát a világ többi része kirabolja, de elfelejti, hogy az amerikai gazdaságnak csak töredéke az export (a GDP 10 százaléka), a mozgatórugója ugyanis a hazai fogyasztás (a GDP 70 százaléka). Ez a fogyasztás attól a pénztől függ, amelyet az USA államadósság formájában kölcsön vehet, és amelynek nagy részét a világ többi része vásárolja meg. Miért vásárolna Kína vagy Japán hatalmas mennyiségű amerikai adósságot, ha a csődbe ment amerikai kormány azon dolgozik, hogy megbüntesse az exportjukat, hogy megtömje a saját kasszáját? Ezek az országok visszavágtak, és Trump csak 12 órán keresztül tartott ki.” ⁽⁴⁾

Donald Trump 2024. november 3-án: „Ha Kamala győz, 3 nap választ el titeket egy 1929-es típusú gazdasági válságtól. Ha én leszek a győztes, három nap választ el titeket a legjobb melóktól, a legnagyobb fizetési csekkektől és a legfényesebb gazdasági jövőtől, amelyet a világ valaha látott.” Aztán jött és megcsinálta a tőzsde történetének legrosszabb 3 napos periódusát 2008 óta.

Az amerikaiakat elvakítja a hübrisz. Azt hiszik, hogy minden ország Irak, és ők összecsapnak a világ többi részével, veni. vidi, vici, és a vacsora idejére már végeznek is. Kína évtizedek óta számít az amerikai ellenségeskedésre. Megvan hozzá a gyártási bázisa, az élelmezésbiztonsága, a nacionalizmusa, mindez kiegészül a lakosság alacsony elvárásaival, hogy bármilyen vihart átvészeljen. Megvan a hadserege, hogy megvédje magát és teljesen uralja a lakosságát, így Kínában nem lesz színes forradalom a CIA rosszvoltából. Az amerikaiak viszont lázadozni fognak, amint az iPhone-juk 100 dollárral többe kerül, de valahogy mégis azt hiszik, hogy a 20 évvel ezelőtt még önellátó gazdálkodóként robotoló kínaiak előbb fognak megtörni a nehézségek alatt.

Az egyik legnagyobb amerikai bank, a Citi 4,7 százalékról 4,2 százalékra csökkentette Kína GDP-növekedésének előrejelzését azok után, hogy Trump 100 százalékos vámtarifát vetett ki rá. Ez valójában azt demonstrálta, hogy Trumpnak egész egyszerűen nincsenek kártyái Kínával szemben, mert a „büntetés” hatása – 0,5 százalék – elhanyagolható, gyakorlatilag semmi. Kína GDP-jének 19 százalékát az export adja, a kínai export 12,5 százaléka megy Amerikába, vagyis a GDP kevesebb mint 3 százaléka. Ezzel szemben az amerikai import 19 százaléka Kínából származik, tehát nem túl okos dolog a fogyasztásod egyötödét négyszeresen megdrágítani a kínai GDP 3 százalékának befolyásolására.

Trumpot most éppen megalázzák a globális színtéren, különösen Kína. Azt várta, hogy Kína beadja a derekát. A 125 százalékos vámemelése egy hazárdjáték volt. Azt remélte, hogy Hszi Csin-ping meghátrál, felveszi a telefont, és visszakúszik a tárgyalóasztalhoz. Ehelyett százalékos megtorló vámokkal és hallgatással duplázott. Nincs telefonálás. Semmi könyörgés. Csak eszkaláció és állami ülések a kínai gazdaság megerősítésére.

A kínai külügyminisztérium hongkongi irodájának közleménye: Az Egyesült Államok azt állítja, hogy Kína „nagyon akar alkut kötni, de nem tudják, hogyan kezdjék el. Várjuk a hívásukat.” (…) Ünnepélyesen el kell mondanunk az USA-nak: egy vámos barbár, aki arra próbál kényszeríteni országokat, hogy felhívják és kegyelemért könyörögjenek, soha nem számíthat erre a hívásra Kínától.

Trumpnak ezek után vissza kellett vonulnia. Egyidejűleg 90 napos szünetet jelentett be több mint 75 ország számára, miközben megpróbálta elszigetelni Kínát, ami azt mutatja, hogy az USA mennyire megfeszül, hogy azt mutassa, mintha az erő pozíciójában lenne. Megpróbálja elkerülni a többfrontos katasztrófát, miközben a Kína-narratívát életben tartja a belföldi optika miatt. Ez egy nagylelkűségnek álcázott stratégiai visszavonulás. A piacok tudják ezt. Bár a részvények a szünetről szóló hírekre megugrottak, a bennfentesek és az elemzők már látják a repedéseket. Az amerikai fogyasztó fogja viselni ennek a háborúnak a fő terhét, az inflációs kockázatok ismét terítékre kerültek, és a kötvényhozamok a kockázatkerülő hangulat kialakulását mutatják. Tehát igen, Trumpot megalázták – a saját túlzott magabiztossága, Kína eltökéltségének félreértése és a tény miatt, hogy mindenhol ő pislogott először, kivéve azt az egy helyet, ahol azt hitte, hogy nyerhet.

Kína USA-ba irányuló exportja ma már a teljes GDP kevesebb mint 2,5 százalékát teszi ki, ami messze elmarad a 2000-es évek elejétől, amikor az amerikai piacot Kína gazdasági felemelkedése szempontjából alapvető fontosságúnak tekintette. Az elmúlt évtizedben Kína egyértelműen a belső fogyasztás, a regionális kereskedelem és a feltörekvő piacokon történő befektetések felé fordult. Aktívan épített kereskedelmi útvonalakat, infrastruktúrát és politikai befolyást Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában, ezzel hatékonyan csökkentve az amerikai gazdasági nyomásnak való kitettségét. Eközben az Egyesült Államok még mindig nagymértékben támaszkodik a kínai importra a szórakoztatóelektronikától kezdve az ipari alapanyagokig, és az az elképzelés, hogy Amerika csak úgy megfordíthat egy kapcsolót és elkezdhet iPhone-okat gyártani Ohióban, puszta önámítás.

Az amerikaiak még tisztességes CNC-szerszámgépeket sem tudnak gyártani. Szó szerint minden nehézipari berendezés Európából és Kelet-Ázsiából származik. Elmehetünk bármelyik amerikai gyárba, és ott minden német és japán gépekkel készül. Így például az autók és a mikrochipek is drága precíziós ipari berendezésekkel, amelyek mind Svájcból, Dél-Koreából, Németországból, Japánból származnak. A CNC- szerszámgépgyártás terén még Olaszország és Spanyolország is lepipálja az USA-t. Az egyetlen megmunkálóközpont-gyártó, amely az USA-ban maradt, a Haas, és az is többnyire Kínában készül. És akkor még nem is beszéltünk a nehezebb ipari berendezésekről vagy a minőségbiztosítási berendezésekről, amelyek gyártását még inkább Európa és Japán uralja. Az amerikai gyártás nívója közelebb áll Kínához, mint Németországhoz vagy Japánhoz, és a kínaiak által használt japán és német szerszámok szó szerint ugyanazok, mint amelyeket az USA-ban használnak. Az amerikaiak semmit sem tudnak olyan szinten gyártani, mint Németország, Japán és Svájc, még csak meg sem közelítik azt a szintet, ezért van az, hogy Amerikában szó szerint minden bolt 90 százalékban japán vagy német gépeket árusit. Európai és japán szerszámokat használnak minden olyan dologhoz, amit jól kell csinálni, mint repülőgépek, katonai felszerelések, motoralkatrészek, orvosi berendezések és speciális (die) szerszámok stb. A kínai berendezések egyre elterjedtebbek a gyártás egészében, de a repülőgépiparban még mindig a japán és német szerszámgépek dominálnak.

Ők fogják ismét naggyá tenni Amerikát? (Kínai szatíra mesterséges intelligenciával)

Trump végtelen bölcsességében a kínai antibiotikumok blokkolásával is fenyegetőzött az egyik hasbeszélése során. Ez a legostobább dolog még tőle is. Ez még annál is nagyobb öngól, mint amikor az európaiak azzal „fenyegetőztek”, hogy nem vesznek többé olcsó orosz gázt. Mintha Oroszország lenne a szenvedő fél. Az antibiotikumok elzárása az USA elől olyasmi, amit Kína valószínűleg egy valódi háborúban tenne. De itt van Trump, aki „megfenyegeti” őket, hogy ezt fogja tenni helyette. Mindezt azután, hogy a kínai cégek által kifejlesztett rákellenes gyógyszerek elkezdtek megjelenni az amerikai piacon, és az áruk csak töredéke a nyugati gyógyszergyártók által kínált hasonló gyógyszerek árának. „A kínai biotechnológiai cégek most gyorsabban és olcsóbban fejlesztenek ki gyógyszereket, mint amerikai társaik”, ezzel az alcímmel kezdődik a Wall Street Journal cikke Kína felemelkedéséről a gyógyszeripari innovációban, rögtön az elején megemlítve, hogy az egyik kínai rákgyógyszer felülmúlta az amerikai Merck 30 milliárd dolláros készítményét. Úgy tűnik, ez ma már nem olyan különleges, mert a kínai cégek a nagy gyógyszeripari licencszerződések 31 százalékát teszik ki, szemben a 2020-as mindössze 5 százalékkal. ⁽⁵⁾
Kína sokkal jobb helyzetben van egy elhúzódó vámháborúhoz. Olyan tekintélyelvű kormánya van, amely választási visszahatás nélkül képes elviselni a gazdasági fájdalmat, olyan hosszú távú jövőképe, amelyet nem a kétéves politikai ciklusok diktálnak, és egy növekvő belső piacra támaszkodhat. Az USA ezzel szemben úgy megy bele ebbe a helyzetbe, hogy nincs koherens iparpolitikája, nincs komoly alternatívája a kínai ellátási láncokra és a politikai légkör az infláció első szagára megdermed. Trump harsogása talán működik a kábelhírekben, de a valós gazdasági helyzetet tekintve Kína sokkal fegyelmezettebb, türelmesebb és felkészültebb.

Kína kegyetlen kommunista diktátora megfosztja népét a Hollywood kínálta nívós szórakozás lehetőségétől is. Ez már aztán tényleg a népkínzás csimborasszója

„Az USA által Kínából importált legfontosabb termékek többnyire olyanok, amelyeket a Walmart áruházakban, a bevásárlóközpontokban vagy az Amazon webáruházban találni: okostelefonok, számítógépek, játékkonzolok, bútorok, játékok és ruházati cikkek. Ha ezekre a termékekre 54 százalékos vámot vetnek ki, ahogy Trump tette, az amerikai fogyasztók hamarosan észreveszik ezt. (...) Kína USA-ból származó fő importjának nagy része olyan köztes áru a feldolgozóipar számára, amelyet egy átlagos fogyasztónak szinte lehetetlen lenne beszereznie, mint például a cseppfolyósított földgáz és a nyersolaj, a szilíciumchipek és a chipgyártó gépek, a repülőgépek és a műanyagok. Az egyetlen igazi kivételt az autók jelentik – és az amerikai autóipar siralmas versenyhelyzetét tekintve Kínában a Buick, a Chevrolet és a Ford maradványainak kitörlése szinte kegyelemdöfésnek számítana. (...) Kína meglehetősen domináns szerepet játszik az amerikai árubehozatalban, ami megnehezíti az amerikai fogyasztók számára, hogy alternatív beszállítókra váltsanak. Ezzel szemben az USA szinte minden fontosabb termékkategóriában viszonylag kis mértékben szállít Kínába, kivéve a sugárhajtóműveket és korlátozott mértékben a szóját.” ⁽⁶⁾

Az import leállítása nem a Trump által beígért „aranykorba” indítaná el Amerikát, hanem fejjel előre egy disztópikus gazdasági összeomlásba taszítaná. Képzeljük el az élelmiszerboltokat üres polcokkal, a gyógyszertárakban elfogynak az alapvető gyógyszerek, az emberek úgy harcolnak a rizsért és az elemekért, mint Mad Max az üzemanyagért. Az iPhone-od? Eltűnt. Az autóalkatrészek? Elérhetetlenek. Az inzulinod? Késik bizonytalan ideig, vagy egyenesen eltűnt. Az infláció úgy csapna le, mint egy kalapács az orrcsontra, és egyik napról a másikra megfizethetetlenné tenné az alapvető dolgokat. A munkásosztályt sújtaná először, de a káosz nem maradna a gettókban, járványként járná be a külvárosokat, felfedve, hogy az egész rendszer mennyire törékeny, felfújt és teljesen felkészületlen. Eközben a kormány kapkodna, pénzt nyomtatna, üres beszédeket mondana, talán még a Nemzeti Gárdát is bevetné, amikor az emberek pelenkáért és tiszta vízért kezdenének fosztogatni. Az átlag amerikai, akit azzal a hazugsággal etetnek, hogy „nincs szükségünk a világra”, hirtelen rájönne, hogy az életének mekkora része múlik a Kínából érkező hajókon és a Mexikóból érkező teherautókon. És mire a valóság beérik, már túl késő lesz. Amerika nincs felkészülve az újjáépítésre. Ez már nem egy vad határvidék, hanem egy kibelezett, szolgáltatásalapú vidámpark, amely hitelből és nosztalgiából működik. Nem lehet egy év alatt „visszahozni a gyártást”, különösen akkor nem, ha a munkaerő a BigMac és a dopamin rabja. Ez nem rugalmasság. Ez öngyilkos téveszme önáltató demagógiába csomagolva.

„Kína stratégiailag 15 milliárd dollár értékű amerikai mezőgazdasági exportot vett célba, pontos csapást mérve a republikánusok erősségeire a vetési főszezonban. Az időzítés fokozza a már amúgy is nehéz helyzetben lévő farmerek gazdasági aggodalmait. Ebben a kimerítő háborúban Peking nemcsak megtorol, hanem fejlődik is. Trump kereskedelmi háborújának első, 2018-as ismétlése óta Kína átstrukturálta importportfólióját, és befogadta Brazíliát és Oroszországot. Az amerikai mezőgazdasági termékek egykor Kína piacának 40 százalékát tették ki; ez az arány mára 20 százalék alá csökkent. Brazília és Oroszország most kevesebb politikai kötöttséggel látja el Kína növekvő keresletét. A mezőgazdasági kereskedelemben bekövetkezett változás csak egy része a történetnek. Peking elkezdte fegyverként használni a ritkaföldfémek piacán való dominanciáját, és visszafogta a félvezetőkben, elektromos járművekben és védelmi rendszerekben használt kritikus ásványi anyagok exportját. Ezek nem reaktív lépések; ezek egy hosszú távú játék részei – egy évek óta készülő stratégiai újrakalibrálás.” ⁽⁷⁾

Trumpot Kína geoökonómiai értelemben megerőszakolta, és most úgy sántikál vissza a MAGA-tömeghez, mintha mindez a mesterterv része lett volna. A tesó 125 százalékos vámokkal lendült bele, azt hitte, hogy Hszi majd kegyelemért könyörög, ehelyett kijátszotta és magára hagyta. Most pedig 90 napos vámszünettel próbál szövetségeseket szerezni, mint egy elvált boomer apa, aki kuponokat osztogat egy szülinapi bulira, ahová senki sem jött el. És a MAGA-kultusz? Úgy zabálják, mintha ez lenne a második eljövetel, és úgy tesznek, mintha nem egy totális diplomáciai felszarvazás lenne. Az önáltatás karikatúra-szintű. Ezek a MAGAtardáltak végignézték, ahogy a messiásuk megpróbálja megleckéztetni a Föld legnagyobb reálgazdaságát (szemben az USA fináncgazdaságával), de nulla engedményt kapott, kigúnyolták, most pedig azt reméli, hogy az általa okozott fájdalom nem fogja érinteni az amerikaiakat. A trumpista Twitter-tábor úgy viselkedik, mintha Hszi lenne a vesztes, holott a valóságban Trumpot csalta kereskedelmi csapdába, és most Kína csak arra vár – fatális nyugalommal, mint egy kobra –, hogy a gazdasági fájdalom a swing state-i külvárosokba is beszivárogjon. Trump semmit sem nyert. Felbosszantotta a világot, szétbombázta a fogyasztói bizalmat, és most úgy tesz, mintha az önmaga által okozott seb valami galaxis-zsenialitású stratégia lenne.

„Trump kereskedelmi háborúja leginkább a saját szavazóit fogja sújtani, mivel csaknem 8 millió amerikai dolgozik a büntetővámok által megcélzott iparágakban, és a többségük Trumpra szavazott.” ⁽⁸⁾ Howard Lutnick kereskedelmi miniszter szerint a vámok amerikai gyártási fellendülést fognak kiváltani, de azt is elárulta, hogy a munka nagy részét a mesterséges intelligencia és a robotok fogják elvégezni. ⁽⁹⁾

Decemberben az amerikaiak 54 százalékának volt negatív véleménye Trumpról. Áprilisra sikerült feltornáznia ezt az arányt 78 százalékra. Csak így tovább a MAGA „fényes ösvényén”!

Trump saját magát játszotta ki. Azt hitte, hogy a vámok valamiféle macsó húzás, mintha egy matrica felragasztása Kínára varázsütésre visszavinné a gyárakat és újra naggyá tenné Amerikát. Ahelyett azonban, hogy megtörte volna Kínát, csak a saját gazdaságának ellátási láncát törte össze, felhajtotta az árakat, és felbosszantotta ugyanazokat a szavazókat, akiknek a posztját köszönheti. Kínának most már nem is kell harcolnia – csak várnia kell. Minden egyes nappal, ameddig a vámok maradnak, az amerikai vállalkozások magasabb költségeket viselnek, a fogyasztók egyre többet véreznek a kasszánál, és az irányítás illúziója egyre jobban kicsúszik Trump kezéből. Átadta Pekingnek a főszerepet, és ezt a kínaiak is tudják. Kína lépése most a türelem. Hagyja, hogy az amerikai Biblia-övezet sikítson, amikor az export elapad. Hagyja, hogy a Wall Street összerezzenjen, amikor a bizonytalanság növekszik. Hagyja, hogy az amerikai közvélemény a növekvő infláció és az üres ígéretek súlya alatt pácolódjon. Már kiépített alternatív kereskedelmi útvonalakat, diverzifikálta a beszállítóit, és megerősítette gazdaságát a hosszú távú felőrlődés kivédéséhez. Eközben Trump egy telefonhívásra vár, mint egy elhagyott szerető kétségek között gyötrődve, és reméli, hogy Kína pislog előbb. De nem fog. Nem is kell neki. Trump meggyújtotta a kanócot, és bedobozolta magát. Kínának csak annyit kell tennie, hogy hagyja a tüzet terjedni.

Trump – Godot helyett – Hszire várva, aki éppen azzal van elfoglalva, hogy megállapodjon az EU-val a kínai elektromos autók vámjának eltörléséről

„Kína most harcra kész az USA-val folytatott kereskedelmi háborúban – és nem egyértelmű, hogy Trump tudja, mire vállalkozik. Az USA és Kína is hasonló vámokat vezetett be, ami azt jelzi, hogy Peking sokkal felkészültebb a kereskedelmi háborúra, mint Trump első ciklusa alatt. (…) Az egyik oldalon egy kaotikus, egyik politikától a másikig meredeken ingadozó amerikai kormányzat. A másik oldalon egy tekintélyelvű kormány, amely a sarkára áll. (…) Bármilyen elhúzódó kereskedelmi háborúban Donald Trump egy olyan ellenséggel száll szembe, amely felkészült és eltökélt. A vámok elkerülése érdekében iparának nagy részét más országokba telepítette át, és hatalmas kereskedelmi haditőkét épített fel szuverén vagyonalapja formájában, amelyet a héten a zuhanó tőzsdék megtámasztására használt fel. (…) De mindezek mellett van egy nagy erőssége: a fájdalom elviselésére való hajlandósága. A kínaiak ezt »keserűségevésnek« nevezik. Ezt erénynek tartják. Úgy vélik, hogy a sorsuk egy új, többpólusú világrend csúcsán van, és ez lehet a pillanat, hogy megragadják azt. Nem világos, hogy Amerika rendelkezik-e ugyanilyen elszántsággal és erőtartalékokkal, vagy hogy az elnöke tudja-e, mire vállalkozik.” ⁽¹⁰⁾

Az amerikaiak a nosztalgiába kapaszkodnak, mert ez könnyebb, mint szembenézni a hanyatlással. Az 1950-es évekbeli ipari fellendülés fantáziája – jó munkahelyek, olcsó házak, globális dominancia – érzelmileg megnyugtató, különösen az évtizedes stagnálás és politikai diszfunkció által megviselt lakosság számára. De ez a világ már nem létezik. Az ellátási láncok megszűntek, a gyártási kapacitások eltolódtak és a munkaerő nem képzett vagy nem hajlandó elvállalni ezeket a melókat, még ha vissza is térnének. Ahelyett, hogy alkalmazkodnának, az amerikaiak a nacionalizmusra, a protekcionizmusra és az erőskezű politikára – vagyis a politikának álcázott érzelmi reakciókra – hagyatkoznak. És miközben azzal vannak elfoglalva, hogy egy olyan múltat bálványozzanak, amely nem térhet vissza, a milliárdosok kihasználják ezt a zavart, elszívják a vagyont, monopóliumokat működtetnek, és kultúrháborús maradékokkal etetik őket, hogy eltereljék a figyelmüket.

Eközben Kína és más feltörekvő gazdaságok a következő korszakra készülnek: automatizálás, energetikai átállás és többpólusú kereskedelem. Építik az infrastruktúrát, befektetnek a mesterséges intelligenciába és a biotechnológiába, csökkentve az egykori birodalmaktól való függőséget. Miközben az USA nosztalgikus gazdasági színházba merül, mások a szűkösség utáni állapotokra készülnek – lokalizált termelésre, hatékony logisztikára és csúcstechnológiás bőségre. Amerika azt kockáztatja, hogy egy dühös és csalódott országgá válik, amely egy olyan világra haragszik, amely már túllépett rajta. Samu bácsi frusztrációja azonban nem fogja megállítani a történelmet.

Kína 25 év alatt detronizálta az USA-t a világkereskedelem élén is.

A Klaus Schwab-féle Világgazdasági Fórum agytrösztje 2030-ra tette Amerika uralmának végét, amely akkor már csak egyike lesz egy maréknyi világhatalomnak. ⁽¹¹⁾

Valójában arról van szó, hogy ha Kínát nem sikerül megállítani, egy évtizeden belül befellegzett a második világháború után kialakult atlantista-cionista világrendnek. Nyilvánvaló, hogy a City–Wall Street-tengely nem fogja harc nélkül feladni.

Donald Trump egész tevékenysége arra szolgál, hogy előkészítse e fatálisnak ígérkező geopolitikai összecsapás végjátékát.

Jegyzetek:

1) Hassett: az országok sorban állnak, hogy Trumppal egyeztessenek, portfolio.hu, 2025.04.07.
2) Hassett: „There Are Maybe 15 Countries Now That Have Made Explicit Offers”, Forbes Breaking News, youtube.com 2025.04.10.
3) Charlie Gasparino, FoxNews, 2025.04.10.
4) Trump capitule sur sa guerre commerciale après un début de panique sur la dette américaine, cnews.skin, 2025.04.10
5) The Drug Industry Is Having Its Own DeepSeek Moment, wsj.com, 2025.02.07.
6) China Has Already Trade-War-Proofed Its Economy, Companies and consumers will feel the pain from tariffs much less than Americans, bloomberg.com, 2025.04.06.
7) China's Ready for a Trade War. The U.S. Isn't. Here's Why, newsweek.com, 2025.04.07.
8) Trade war retaliation will hit Trump voters hardest, nytimes.com, 2025.03.15.
9) Lutnick: Trump’s tariffs may create job boom - for robots, washingtonpost.com, 2025.04.07.
10) China is now up for the fight in a trade war with the US – and it's not clear Trump knows what he's taking on, sky.com, 2025.04.10
11) America’s dominance is over. By 2030 we’ll have a handful of global powers, weforum.com, 2016.11.11.

G.I.

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

(Kiemelt kép: Monte Wolverton/Cagle Cartoons)