Számít-e, ki az Egyesült Államok elnöke, vagy lényegében teljesen mindegy, hiszen a háttérhatalom (Deep State) beágyazottsága már olyan mértékű, hogy úgysincs senki, aki felszámolhatná? Van-e egyáltalán szándék a felszámolására a mindenkori elnökjelöltekben? Mit jelent Európa, és mit jelent Magyarország számára a republikánus fordulat? Ezekre a kérdésekre – bármennyire is szeretik hangoztatni azt politikai elemzők és véleményformálók – csakis a következő négy év adhat választ, ezért sem gondolom, hogy már most pálcát kéne törnünk Donald Trump felett, mint ahogyan azt sokan teszik a nemzeti oldalon, vagy lelkesen kellene ujjonganunk győzelme láttán, mint ahogyan azt a jobboldal teszi.
Donald Trump igazi, megosztó személyiség. A balliberális-globalista oldal hol semmihez sem értő, dilettáns bolondnak, hol magának az új Führernek titulálja, aki „4 éves fasiszta diktatúrát”(sic!) épít majd fel. Észre sem véve, hogy nem csak a két állítás párhuzamos hangoztatása teszi nevetségessé az egész érvelésüket, hanem azok a fogalmi zavarok is, amikkel operálnak, kezdve azzal, hogy viszonylag kevés „fasizmus” épít totalitárius államot, majd mond le 4 év múlva. Ám, ezen emelkedjünk felül, a szélsőliberálisok amúgy sem az értelmükről és logikus gondolkodásmódjukról híresek.
Ezzel szemben a jobboldalon, mely ma, Európában a filoszemita konzervatívokat és „patriótákat” jelenti, akik szerint a nemzet, mint olyan, nem a vér és a föld elvén nyugszik, hanem kizárólag egy nyelvi és kulturális közösség, ezáltal pedig bárki lehet a nemzet része, amennyiben megtanulja annak nyelvét, és elfogadja alkotmányát, törvényeit. Jobb esetben, szokásait. Ám ez se mindig feltétel. Szóval, ezen az oldalon sokan úgy tekintenek a republikánus színekben visszajutó elnökre, mintha a messiás szállt volna alá, aki rendet tesz mind a világban, mind az Egyesült Államokban.
A legvegyesebb megítélése viszont minden bizonnyal a nacionalista oldalon van, ahol a tábor egy része csak közönyösen legyint, mondván „még egy cionista, érdemi változás úgyse lesz”, míg mások bizakodóak, hogy „hátha legalább hazánk szempontjából kicsit jobb lesz”, illetve akadnak olyanok is, akik igen nagy reményeket táplálnak Trump iránt. Vajon melyik oldalnak van igaza? Ezt jelenleg lehetetlen megállapítani – mármint, a nacionalista oldal tekintetében, a másik kettő oldalról felesleges beszélni, ők egy démonizált, illetve egy idealizált képet akarnak látni, melyek nyilvánvalóan tévesek.
Számít-e, hogy ki az Egyesült Államok elnöke?
Kezdjük mindjárt a legelső felvetéssel, magyar és európai vonatkozásban. 2016-ig erre a kérdésre én személyesen mindig azt a választ adtam, hogy nem. Ez egyébként látszódott az elnökjelölti kampányokban is, melyet még a szakértők is úgy emlegettek, hogy „egy nagy buli”, egy „óriási showműsor” – és valóban az is volt. McCain vagy Obama, ifj. George W. Bush vagy Al Gore, id. George Bush vagy Bill Clinton, de mondhatnánk bárkit korábban egészen Trumanig, nem számított, ki nyer, hiszen lényegi kérdésekben a felek mindig egyetértettek. (Ha bárki változással fenyegetett, egy „magányos merénylő” golyója gyorsan „javította a rendszerhibát”.) Viszont 2016-ban valami tagadhatatlanul megváltozott Donald Trump színrelépésével. A kampány érezhetően eldurvult, és a második világháború óta először, tényleg úgy tűnt, a választásnak valódi tétje van.
Ezt érezte a globális elit is, mely túszként tartja fogva a világ vezető katonai és gazdasági hatalmát.
Politikai szakértőkké avanzsáltak a semmirekellő hollywoodi „sztárok”, akik amatőrként még a Harvey Weinstein-félék előtt térdeltek pénzért és karrierért, vagy Epstein-partikra jártak,
majd olyan pedofil rendezőket fedeztek cinkos hallgatásukkal, mint Brett Ratner, vagy Bryan Singer (akikben beteg beállítottságuk mellett a közös, hogy a börtön elől mindketten Izraelbe menekültek, ahol menedékjogot nyertek). Most ők papoltak a népnek „erkölcsről”, „szabadságról”, „demokráciáról”, meg „Amerika megmentéséről” a veszélytől, amit „Trump jelent a szabad világra”. Még volt republikánusok (sőt, akkor még regnálók is) a demokraták mellett kampányoltak saját pártjuk elnökjelöltje ellen, ami teljesen példanélküli. A média összezárt, a szélsőliberális, kultúrmarxista cenzorok leuralták a világhálót. Egy-két „underground” portált eltekintve Trumpot tiltották, törölték mindenhol, őt csak rágalmazni lehetett.
Végül az amerikai elit óriási pofont kapott. Egy kijózanító jobbegyenes vágta az arcukba, a nép jelentős része magasról tesz arra, hogy a korrumpálódott, dróton rángatott média mit ír, a közösségi média cenzorai mit engednek ki, s legfőképpen az nem érdekelt senkit, hogy az erkölcstelen, drogos, milliárdos palotákban élő filmsztárok és futtatott zenészek mit gondolnak a világról. A republikánus jelölt győzött, és egész Amerika megremegett. A legnagyobb baj viszont, hogy aki a legjobban megremegett, az – az eddig az esélytelenek nyugalmával futó – Donald Trump volt.
Megrettenve a győzelemtől
A választások éjszakáján megtartott beszéde kiábrándítóan konzervatív volt. Semmi nem érződött a lázadásból, az elitellenességből, „a mocsár lecsapolásából”, vagy Amerika újra naggyá tételéből. Amit hallottunk, azt bármelyik korábbi elnökjelölt elmondhatta volna. Ennek ismeretében aligha meglepő, hogy a mocsár lecsapolásából sem lett semmi. Újabb négy évet vesztett Amerika egy elnökkel, aki hazájának tett ígéreteiből semmit sem váltott be, Izraelt viszont kétszer olyan lelkesen szolgálta, mint korábban bárki. A 2020-as választást el is bukta. Noha, a körülményeket ismerjük, az viszont vitathatatlan, hogy az akkor regnáló elnök egy csoportban jelentősen meggyengült: elvesztette a fehér középosztályt. Mert semmit nem váltott be abból, amit nekik ígért. És ők ezért megbüntették.
A korrektség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy Trumpot saját pártja is gáncsolta, ahol tudta, hiszen a bekövesedett republikánusoknak nem tetszett, hogy valaki változást akar. Nekik tökéletes volt a látszatkülönbség köztük és a demokraták között, illetve a tétnélküli váltógazdaság.
Egy dühös ember, vagy csak közönséges showman?
Meggyőződésem, hogy ha Trump 2020-ban sikeresen „újrázik” második ciklusa legalább olyan csalódáskeltő lett volna, mint az első, tovább folytatja a konszolidációt, a nyitást a fehérgyűlölő kultúrmarxisták és szélsőliberálisok irányába, azzal a naiv gondolattal, hogy „mindannyian amerikaiak vagyunk”, ami akár egy nemzeti minimum is lehetne. Azonban, ami azóta történt, igen figyelemreméltó. Először is, viszonylag ritka, hogy egy megnyert választást követően a győztesek első dolga a „jogállamot” legyőzött ellenfelük ellen fordítani, majd megpróbálni bebörtönözni a riválisukat. Ez a kísérlet végül elbukott, mint a kvótaelemekkel feltöltött amerikai titkosszolgálat, akik totális csődöt mondtak a Donald Trump elleni merénylet megakadályozásában, majd a helyzet kezelésében. Csupán a szerencsének és pár milliméternek köszönheti Trump az életét. Ráadásul nem is arról van szó, hogy a merénylő hibázott volna, hanem arról, hogy Trump pont jókor fordult oldalra, így gyakorlatilag kitért a lövés elől. S, miközben mindenki megdöbbent, vagy (mint a testőrei) lebuktak, és saját életüket igyekezték menteni, ő úgy reagált, hogy azzal szerintem még azon nacionalisták tiszteletét is kivívta, akik egyébként semmilyen reményeket nem fűznek hozzá, hiszen „egy közönséges cionistának” tartják.
Ott, mikor meglőtten, vérző arccal az öklét magasba emelte, s felkiáltott: Harcoljatok! – Donald Trump megnyerte a választásokat. Az a kép olyan erősre sikeredett, olyan szinten testesítette meg a régi Amerika ideáját, hogy még a Facebook cenzorai feketelistájára is felkerült, s napokig nem lehetett megosztani, mondván „álhír”.
A globalista média is hozta a formáját, a merényletről szóló hírek egész nap ezzel a címmel szerepeltek a főoldalon: „Trump elesett a színpadon”. Ennél gusztustalanabb már csak az volt, mikor a következő kampányeseményen még a magyarországi médiumok is azon gúnyolódtak, hogy az elnökjelölt golyóálló üveg mögül mondd beszédet. Olyan prolik röhögték ki, és nevezték gyávának, akik egy petárdadurranástól összevizelik magukat…
Érezte az elit is, hogy itt megint baj lehet. A celebvilág is mozgásba lendült, mindenki felsorakozott Kamala Harris mögött, ám a pedofilbotrányoktól, korrupciótól megtépázott sztárvilág támogatása ezúttal inkább terhes lehetett az elnökjelölt számára, aki ráadásul pont olyan sikeresen kampányolt, mint itthon a Momentum. Minél többet beszélt, annál mélyebbre zuhant népszerűsége. A választási eredményeket látva már nem túlzás kijelenteni, hogy
az illegális bevándorlókon, a színeseken, és a nagyvárosi, egyetemi buborékban élő, öngyűlölő, vegyesszexuális fiatalokon kívül tényleg senki nem hitte el Harrisről, hogy alkalmas lenne bármire.
Bár, kérdéses, hogy a felsorolt csoportok vajon Kamala Harrisre és a demokratákra szavaztak-e, vagy „bárkire, aki nem Trump”.
Mindenesetre a kérdés itt merül fel igazán: tanult-e bármit Donald Trump az elmúlt 8 évből? 2016-ban, mikor győzött, a következő 4 évben saját pártjával kellett megküzdenie, hiszen az elit régi szolgálóinak nem tetszett az új irányvonal. Ez, illetve a fent említett győzelemtől való megrettenés, és a váratlan kompromisszumkészség végül egyenesen vezetett a bukáshoz.
Már csak rajta múlik
2024 azonban ismételten a győzelem éve a számára. Méghozzá a totális győzelemé. Valamennyi billegő államot elhódított, pártjában már javarészt az ő emberei vannak, övék a szenátus, övék a kongresszus. A következő 4 évben minden adott számára, hogy beváltsa ígéreteit, lecsapolja a mocsarat, megtisztítsa a bürokráciát és az állami intézményeket, és valóban naggyá tegye Amerikát.
Az igazi kérdés már nem az, hogy milyen gátak vannak előtte, hanem az, hogy megvan-e benne az elszántság és az akarat, hogy véghezvigye elképzeléseit?
És itt merül fel a valódi kérdés, ki is igazából Donald Trump? Egy ócska, rivaldafényre váló showman, egy valóságshow hős, akinek óriási egója nem tudta elviselni a 2020-as vereséget, ezért bármi áron, de még egyszer utoljára meg akarta mutatni a világnak, hogy ő győztes? Vagy pedig egy üzletember, aki teljesen zöldfülűként belépett a politika világába, naivan azt hitte a durva kampány után jön a kiegyezés, és republikánusok és demokraták együtt dolgoznak majd alatta Amerika felemelésén. Ám ehelyett megbuktatták, megpróbálták bebörtönözni, majd megölni, s most itt áll egy mindenre elszánt dühös ember, közel a 80-hoz, akinek tényleg nincs már vesztenivalója. Egy ember, akinek életművének koronája lehet a háború az Amerikát fojtogató polip ellen.
Nagy szavak? Vágyvezérelt gondolkodás? Talán. Viszont, meghallgatva kormányprogramját (melyek ismertetésére írásom második kerítek sort), nem tűnik teljesen elrugaszkodottnak a valóságtól a felvetés. A kérdésre választ csak az elkövetkező években kapunk. Érdemes lesz viszont követni az amerikai bel- és külpolitikát.
Folytatás következik…
Gyebnár Dávid
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
