Számvéber Norbert hadtörténelmi munkái mindig osztatlan sikert aratnak azok között, akik az átlagnál jobban érdeklődnek a II. világháború katonai műveletei iránt. Biztosak vagyunk benne, hogy legújabb műve, A vándorló katlan sem fog senkinek csalódást okozni, s a rajongók könyvespolcán nemsokára ott fog sorakozni a többi remek Számvéber-kötet mellett.
A könyv – mint arra az alcíme is utal – a német 1. páncéloshadsereg 1944. március-április hó folyamán vívott harcait mutatja be a keleti fronton. Magyar vonatkozású tény, hogy ebben az időben ebbe a hadseregbe volt besorolva a magyar VI. hadtest is, mely szintén bőven kivette a részét a harcokból.
Ha röviden akarnánk felvázolni az akkori állapotokat, a németek és szövetségeseik a sorsdöntő 1943-as kurszki ütközet után a keleti fronton elveszítették a hadászati kezdeményezést, s gyakorlatilag folyamatosan hátrálva igyekeztek – igaz közben erős, de mégis hatástalan csapásokat mérve a szovjet Vörös Hadseregre – időt nyerni, bízva a hadiszerencse megfordulásában.
A szovjet hadvezetés célja pedig egyértelműen az volt, hogy újabb és újabb megrendítő erejű offenzívákkal végképp megtörje a németek ellenállását, s minél messzebbre jutva a nyugati irányban, győzedelmesen fejezze be a háborút.
1944 elején a harcok már Ukrajna területén dúltak, a Zsukov marsall vezette 1. Ukrán Front főerői embert és hadianyagot nem kímélve egy újabb hatalmas – a sztálingrádihoz hasonló mértékű – bekerítéssel szerették volna térdre kényszeríteni a német 1. páncéloshadsereget. Azonban Zsukov méltó ellenfélre talált Hube páncélostábornok személyében, aki Manstein tábornaggyal egyeztetve – ő volt a német Dél Hadseregcsoport főparancsnoka – olyan remek stratégiai lépéseket vitt véghez, melyeknek köszönhetően elkerülték a végzetes harctéri katasztrófát.
Ebben a macska-egér küzdelemben az egér nem csak folyamatosan túljárt a macska eszén, de bizony néha fájdalmasan bele is mart az őt üldöző ragadozóba.
Természetesen ezek a visszacsapások nem fordíthatták meg a háború menetét, de megmutatták, hogy ha valaki bátran és átgondoltan küzd, akkor van esélye arra, hogy elkerülje azt, amit szovjet ellenfele neki szánt, a főseregtől való elvágást és bekerítést, majd az az utáni totális megsemmisítést. Ez történt ebben az esetben is. S ha úgy fogjuk fel, egy csata nem csak akkor lehet győztes, ha valaki legyőzi, térdre kényszeríti az ellenfelét, de akkor is, ha sikerül megakadályozni azt, hogy az ellenfél elérje kitűzött célját, s olyan megalázó vereséget mérjen rá, amiből többé nincs felállás.
A német 1. páncéloshadsereg ebből a szempontból győzelmet aratott, elkerülte azt, ami elkerülhetetlennek látszott, megmenekült attól a végzettől, amit az ellenség neki szánt.
Aki ismeri Számvéber többi hadtörténelmi művét, az számolhat azzal, hogy ez a könyve sem lesz könnyű kis szombat délutáni olvasmány. A szerző minden leírt mondata tényeken alapszik, ezért a kötetben rengeteg számadatot, katonai egység megnevezést, katonai vezetők nevét, rendfokozatát találja az olvasó. Mindezek azt tükrözik, hogy a levéltárak sok olyan titkot őriznek napjainkig, amik közreadásának – legalábbis egy részének – már ideje volt. Érdekessége a könyvnek, hogy a kissé száraznak tűnő hadinapló feljegyzéseket sokszor szakítja meg egykori – mindkét oldalbeli – harcosok visszaemlékezéseivel, személyes benyomásaival.
Végezetül szomorú aktualitást ad a könyvnek, hogy azokon a helyeken, ahol közel nyolcvan éve öldöklő küzdelem folyt, ma újra dörögnek a fegyverek, ismét kilőtt páncélosok és elesett katonák holttestei szegélyezik az utakat, borítják a városok utcáit. Ebből a könyvből tudjuk, mi lett a német 1. páncéloshadsereg sorsa, a mai küzdelmek végkimenetelével kapcsolatban azonban csak tippjeink lehetnek.
Tölgyesi Tibor
