Nagy Imre, a jó kommunista, aki sosem létezett

Nagy Imre, az 1956-os szabadságharcunk miniszterelnöke és hőse. Legalább is a jelenlegi narratíva így szól róla. A kommunista, aki ráeszmélt bűneire és a magyarok mellé állva vállalta a küzdelmet a szabadságunk kivívásáért. Ám ez koránt sincs így. Nagy Imre az az ember, aki sosem volt. Aki sosem volt hős, aki sosem volt hazafi, aki sosem mondott le kommunista nézeteiről. Jelen írásom célja, hogy megismertessem az olvasóval azt a Nagy Imrét, aki valójában volt, egy kommunista, aki sikertelenül próbálta visszaszerezni a hatalmat a felkelőktől. Dér Dániel írása.

Nagy Imre a tipikus magyarországi(!) kommunisták életútját járta be. Már fiatalon baloldali nézeteket vallott, így nem meglepő, hogy az első világháborúban orosz fogságába kerülő Nagy készségesen csatlakozik a bolsevikokhoz, mikor azok hatalomra kerülnek. Kun Béláékkal érkezik Magyarországra és aktívan részt vesz a Tanácsköztársaság rémuralmának működtetésében, bár ekkor még csak alacsony pozícióban. Elvtársaival együtt ő is menekülőre fogja, mikor megbukik diktatúrájuk, ám hamarosan ismét Magyarországra jön, hogy Somogy vármegyében áskálódjon a törvényes Magyar Királyság ellen és a vármegyében élő parasztokat próbálja beszervezni a földalatti kommunista mozgalomba. 1930-ban ismét menekülőre fogja, ezúttal Moszkvába vezet az útja, ahol csatlakozik elvtársaihoz és közeli munkaviszonyban dolgozik Rákosi Mátyással.

A második világháború alatt sem tétlen. Az immár szovjet állampolgár Nagy a Moszkvai Rádióban próbálja bomlasztani a magyar csapatok morálját demagóg ígéreteivel.

Mint a folyó az üledékét, úgy rakja le őt és elvtársait a hazánkba benyomuló szovjet 1944-ben. Innentől kezdve azért munkálkodik, hogy minél előbb megdöntse az ország romjain újjáépülni kívánó Magyarországot. Bár az első években nem járnak sikerrel, végül csalások és zsarolások sorozatával csak megszerzik a hatalmat. Nagy Imre boldogan tapsol Rákosi oldalán. Az országban megkezdődik a soha nem látott rendőrterror és besúgóállam kialakítása, amely egy életre megtöri minden szerencsétlen magyar lelkét.

Sztálinisták kontra Leninisták

Politikai mozgolódás Sztálin 1953-as halálával kezdődhetett mind Moszkvában, mind Magyarországon. Az új első titkár, Nyikita Hruscsov hatalomra kerülésével határozott sztálinista-ellenes irányvonal került hatalomba. Hruscsovék érezték, ha Magyarországon nem tesznek semmit, a nép fellázad Rákosiék ellen. Rákosit és Gerőt hazarendelték Moszkvába és kemény fejmosásban részesültek. Végeredményében Rákosinak le kellett mondania miniszterelnöki székéről, amit Nagy Imre kapott meg ezen év júliusában. Kettejük között jó ideje rivalizálás zajlott, ám érdemes megjegyezni, hogy ez a rivalizálás a sztálinista-leninista vonalon zajlott.

Vörös és vörösebb rivalizálása volt. A kommunistáktól amúgy sem állt sosem távol, hogy egymást kezdjék gyilkolászni, mikor az előző rendszer embereivel már végeztek, mint ez történt Rajk Lászlóval 1949-ben, akire Rákosi féltékenykedni kezdett.

Nagy Imre valóban enyhülést hozott Rákosihoz képest, ám sok intézkedése tiszavirág életűnek bizonyult. A hangsúly visszahelyezése a könnyűiparra a nehéziparról egy időre megoldotta egy olyan ország élelmezését, ami ezelőtt 1000 évig képes volt az önellátásra. Ekkor került vissza például az olyan luxuscikk is a boltokba, mint a vaj.

Az enyhülésnek olyan következményei lettek, amikről manapság nem igazán ejtenek szót Nagy első miniszterelnöksége kapcsán. Ilyen volt, hogy az eddig internáló táborokban raboskodók egy részét szabadon engedték, akik szerte vitték az országban a kommunisták rémtetteit, amikről a média természetesen hallgatott. Beszámolnak a borzalmas kínvallatásokról. A cellákról, ahol sós vízben kellett állniuk, a körömletépésekről, az indokolatlan agyonverésekről és a többi rémtettről, amiket az ÁVÓ-sok követtek el ártatlan emberek tízezrei ellen. Moszkvából a termelőszövetkezetek feloszlatását is jóváhagyták, amelynek hatására a parasztok sietve meg is kezdték földjeik visszavételét. Csak év végéig a 446 900 termelőszövetkezeti tagnak a fele él is a lehetőséggel. Ennek hosszútávú hatása ismét élelmiszerhiányhoz vezet, hiszen a rendszer a termelők részére csak veszteséges áron volt hajlandó felvásárolni az áruikat, akik így nem voltak hajlandóak eladni azokat. A gyárakban is megérződött a szorítás enyhülése. A fizetésükből eddig is csak nehezen megélni képes munkások közt nőtt a munkakerülők száma.

Érdemes megemlíteni, hogy a kommunista rendszerben terjedt el az a szokás is, hogy a munkás hazahordta a gyárat.

Nagy a sikertelenségekért Rákosit okolta, aki valóban igaz, hogy mindent megtett hatalmi pozícióinak visszaszerzésére, ám az igazi felelős az ország csődközeli állapotba juttatásának maga a kommunista rendszer volt. Nagy persze ezt nem volt hajlandó beismerni. Valójában azok a korrigálások, amik egy pillanatnyi életszínvonalbeli fellendülést eredményeztek sem annak voltak köszönhetőek, hogy a kommunisták tettek valamit, hanem épp, hogy végre békén hagyták az embereket.

Végül 1955 elején változik ismét a helyzet, mikor Nagyot is hazahívják Moszkvába, ahol szintén dorgálást kap, mivel főnökei nem elégedettek a teljesítményével.

Ezekben az időkben Nagy pozíciója együtt gyengült meg moszkvai támogatóinak helyzetével.

Rákosi kap is az alkalmon, és az év elején betegeskedő Nagyot sikerül félreállítani és újra saját emberén keresztül a sztálinistáké lesz minden hatalom. Újra visszatér tehát a terrorállam oda, ahol abbahagyta, sőt még nagyobb fokozatra kapcsolják az emberek elnyomását. A  magyarok viszont tűréshatáruk végére érnek. Már csak a megfelelő pillanat várat magára.

„Nem vagyunk elvtársak!”

„Nem vagyunk elvtársak!” kiáltozza majd a tömeg 1956. október 23-án este, mikor Nagy Imre a százezres tüntető tömeg elé lép. Nem erre számított sem ő, sem a tömeg. Amióta kiszorították a vezetésből, azonnal munkához látott, hogy visszakerüljön oda. Volt ideje elmélkedni, főleg az első hónapokban, mikor még szövetségesei is úgy kerülték, mint egy leprás beteget. Rákosi jobboldali elhajlással és antimarxista nézetek vallásával vádolta Nagy miniszterelnökségét. Még hogy ő, Nagy Imre antimarxista lenne. Ő, aki egész életét a kommunizmusnak szentelte és aki Rákosi társa volt moszkvai emigrációjukban. Ezt Nagy nem hagyhatta annyiban, meg kellett védenie elvhűségét Marx és Lenin tanaihoz. Memorandum írásába kezdett, amelyben épp a Rákosi-vonalat bírálta, miszerint ők nem követik az igazi kommunizmust! Érdemes egy rövid kitérőt tenni és elmélkedni azon, hogy miután az ilyen diktatórikus rendszerek összeomlanak, mindig megjelennek ugyanazon eszmék még elvakultabb újgenerációs képviselői és egyből mentegetni kezdik a menthetetlent.

Mindig azzal jönnek, hogy ez nem „igazi” kommunizmus, ez nem „igazi” szocializmus. Bezzeg, ha ők csinálnák, ha lenne még egy esélyük a hatalom megszerzésére, na majd akkor lenne „igazi” a kommunizmus!

Nos, eddig ezek a „hamis” kommunizmusok körülbelül 100 millió ember halálát okozták a földön.

A normális ember bele sem mer gondolni, mennyien maradnánk, ha egyszer ez az „igazi” kommunizmus kerülne hatalomra.

Mialatt tehát Nagy Imre a marxista-leninista memorandumát szerkeszti, a valódi szenvedést ismét a magyarok kénytelenek átélni. Az újból kilátástalanná váló helyzet megindít az emberekben egy hamis messiásvárást Nagy személyében. Hasonlít a helyzet Orwell Állatfarmjában azokhoz az állatokhoz, akik már a disznók vezetése alatt érkeztek a farmra, és nem is tudhatják, milyen volt a valódi gazdájuk alatt élni, így a mostani állapothoz viszonyítják helyzetük javulását vagy romlását. Meg kell jegyezni, másvalakire nem is várhattak, hiszen a rendszer ellenségei már rég emigrációban sínylődnek vagy épp valamelyik börtönben szenvednek.

Így lassan, de biztosan Nagy Imre válik az emberek reményévé, de épp olyan gyorsan fognak kiábrándulni belőle, mikor beindulnak az események.

Vissza azonban 1955-be, ahol kettős folyamat zajlik éppen. Miközben a rendőrterror fokozódik, az állam részéről nemcsak a gazdaság kezd hanyatlani, de az állam is a megbénulás közelébe kerül. Hogy jót is szóljak róla, álljanak itt Nagy Imre szavai, aki felismerte ezeket a folyamatokat: „A hatalommal való visszaélés és a törvénytelen eszközök alkalmazása 1955-ben riasztó arányokat ért el, és meghaladta még az 1950-1952 közötti évek időszakának legrosszabb gyakorlatát is. A legtöbb munkás arra a meggyőződésre jutott, hogy ki vannak szolgáltatva a törvénysértéseknek, nincsenek törvények, amelyek garantálnák az emberi és polgári jogaikat, a nép demokrácia tág teret biztosít a törvénysértéseknek, és az ilyen demokráciában az egyén életét beárnyékolja az állandó bizonytalanság és félelem.”

1956 elejére olyan erőszakossá válik a rendőrterror, hogy a börtönök képtelenek befogadni a rabok áradatait. Nagy, mint láttuk, próbálja figyelmeztetni elvtársait, sikertelenül. Februárban pedig olyan rengéshullámok érkeznek Moszkvából, amelyekre Rákosi legvadabb álmaiban sem mert gondolni. Nyikita Hruscsov a Huszadik Kongresszuson nyíltan elítéli Sztálin uralmát.

Rákosinak, akit Sztálin legjobb tanítványának neveztek, ez felért egy tőrdöféssel.

Végül júliusig kellett várni a pillanatra, mikor az ország végre megszabadul Rákositól. Pozíciója végleg meggyengült a pártban, és Moszkva sem igényelte további szolgálatait. Többek között Kádár János is ekkor kerül vissza a központi vezetésbe. A Nagy-féle kör is erősödőben volt. Az egy évvel korábban létrejött Petőfi-körben csoportosultak Nagy támogatói. A kör 1955-ben még olyan életbevágó problémákkal foglalkozott, mint a marxizmus-leninizmus kérdései. Bár a témák ’56 nyárára értelmesebb irányt vettek és a kör népszerűsége is növekedett, a forradalom kitörését követő napokban gyorsan relevanciáját veszti, mint a többi reformkommunista szervezet.

Október 23-a felé közeledve érezhető volt a hatalom végleges elporladása.

Az új főtitkár, a szintén sztálinista Gerő Ernő nem bírt úrrá lenni a szétesésen. Az ÁVH megbénult, a Nagy körül csoportosuló reformkommunisták immár nyílt gyűléseken kritizálták a rendszert. Gerőnek valószínűleg ott csengtek fülében Rákosi távozáskor mondott szavai: „Nálam nélkül mindaz, amit alkottunk, ebek harmincadjára jut! Nemsokára meglátjátok!” Nos, ez a pillanat rohamosan közeledett. Nagy Imre eközben továbbra is azon fáradozott, hogy visszavegyék a pártjába, ahonnan végül memoranduma miatt zárták ki. Október elején hivatalosan is kérelmezte visszavételét. Bár gondolataiban ekkor már jelen volt a Moszkvától való elszakadás, ezt igazán csak azért tartotta szükségesnek, mert szerinte „Magyarország a szocializmus felé csakis a szovjet úttól eltérő módon képes haladni.” Lényegében a szovjet kommunista minta helyett a Tito-féle kommunizmust akarta példaként állítani. Egy nagy kommunista hatalom helyett kis kommunista országok szövetségét akarta. Nagy terve készen állt: cseberből vederbe.

A forradalmak nem akkor kezdődnek, mikor a tömeg utcára vonul. Előtte évek, évtizedek telnek el miközben az emberek lelkében apró változások mennek végbe. 1956 azonban más. Október 23-át nem a lelkület változása robbantotta ki, hanem az emberek értek el tűréshatárukra.

Mondhatnánk úgy is, hogy a magyarság kollektívan elégelte meg, hogy idegenek uralkodjanak rajtuk.

Az elkövetkezendő eseményeket hosszasan lehetne részletezni, ám számunkra most az a lényeges, hogy Nagy Imre mit tett, helyesebben mit nem tett október 23. és november 4. között.

Október 23-án Nagy épp a Balatonról ért haza és otthon pihent. A nap során egymásnak adják a kilincset látogatói, miközben a tömeg az utcákon egyre csak terebélyesedik és közeledik az Országház felé. Közben folyamatosan csörög Nagy telefonja is, és kérlelik, menjen a Parlamentbe. Lánya beszámolója szerint: „Édesapám nem akart ebbe belekeveredni.” Nagy érthetően ideges, nem mer cselekedni. Legközelebbi szövetségesei viszont unszolják, hogy menjen a tömeg elé. Végül kötélnek áll, beszédet ír és társaival megindul az ekkor már a Kossuth teret teljesen megtöltő tömeg felé.

Emberei támogatásával kibotorkál az erkélyre és lejátszódik a pillanat, amely szembesíti a valósággal mind Nagy Imrét, mind a tömeget.

Valóban, ők nem egymás elvtársai, amint Nagy próbált szólni hozzájuk.

A beszéd többi része is hasonló hangulatban telik. Az emberek nem akarnak hazamenni, ahogy Nagy kéri őket. Nem. Nem akarják a Központi Bizottságra sem bízni a dolgok megoldását. A hangulatból ítélve úgy tűnik, nem csak a Rákosi-Gerő-, de a Nagy-féle vonal is felkészülhet a bukásra. Nagy ezután egy ideig még a küldöttségeket fogadja a Parlamentben. Egy diák, küldöttsége élén kéri tőle, hogy legyen miniszterelnök és szabaduljon meg Gerőék bandájától, az ÁVH-t pedig oszlassa fel. Nagy erre azt válaszolja, hogy azt képtelen lenne megtenni. Ezután a Központi Bizottság értekezletére indult, ahol a következő napokat fogja tölteni. Barátaitól búcsúzva nyugtatja őket, ne féljenek, ő itt már otthon van.

Az este megérkező Nagyot tárt karokkal fogadták elvtársai. A vita épp a szovjet csapatok Budapestre hívásáról folyt (amely csapatok nagy része már napokkal korábban mozgósítva lettek), és talán ennél a pontnál mutatkozik meg, Nagy Imre mennyire nem változott semmit, ugyanis Gerő Ernő feltette a jelenlévőknek a kérdést: egyetértenek a szovjet csapatok behívásával? A felelet igen. Gerő ismét felteszi a kérdést ezúttal Nagy Imrének címezve. A válasz: igen! Nagy később próbálta hárítani a felelősséget, mondván ő ekkor még nem a kormány tagja, ám a döntés meghozatala után később, immár miniszterelnökként saját maga mondja be a rádióban, hogy a szovjetek behívására szükség van a rend helyreállítása céljából, valamint statáriumot hirdet és kivégzéssel fenyegeti a fegyvert le nem tevő felkelőket. Nagy Imre, a jó kommunista, aki sosem létezett. Persze még csak az elején járunk. Még sok napja van Nagy Imrének, hogy bebizonyítsa: semmit sem változott.

A forradalom és szabadságharc a következő napokban gyorsan kicsúszik az azt elindító kommunista értelmiségiek kezéből, majd a helyzeten úrrá lenni kívánó Nagyéból is.

Budapesten kialakulnak a különböző felkelőcsoportok bázisai, vidéken a nagyobb városokban tanácsok alakulnak és a különböző rádióadók is a felkelők üzeneteit kezdik sugározni.

Október 25-ig Nagy Imre elvtársai társaságát élvezi. A magát később fogvatartottként beállító Nagy barátiasan cigarettázgat elvtársaival, amíg azok számára meg nem nyílik a menekülés lehetősége. Gerővel az élen ezután többségük gyorsan eliszkol. Miközben Nagy képtelen betartani az ÁVH feloszlatására tett ígéretét, a magyarok saját kezükbe veszik a kezdeményezést és szisztematikusan elkezdik felkutatni és kivégezni a terrorállam eddigi üzemeltetőit. Nagy másik terve sem igazán halad. Bár változást ígért a kormány összetételében, a sztálinista vonal tagjai (pl.: Apró Antal) még hosszú napokig a kormány részei maradnak.

Nagy Imre talán egyetlen jelentős tette a nyugat-magyarországi felkelők követeléseinek lassú átvétele volt. Nem volt más választása, mivel azok azzal fenyegetődztek, hogy Budapestre vonulnak és kikergetik őket a Parlamentből. A győri központtal szerveződi nyugat-magyarországi felkelők a helyzet urai voltak. A pártfunkcionáriusok és ÁVH-sok többsége már rég Csehszlovákiába menekült. A szovjet helyőrség parancsnoka pedig kivonult a városból, igazat adva a felkelőknek, akik elnyomóik ellen lázadtak.

A következő napok Nagy számára nem hoznak változást. A fáradt miniszterelnök csak kullog a különböző csoportok követelései után. Kormányátalakítás kormányátalakítást követ és nincs kilátásban a kommunistáktól való tényleges megszabadulás. Akár hogy is nézzük, Nagy jelenlegi erőfeszítései mind arra irányultak, hogy legalább saját kommunistái kezében tartsa meg a hatalmat.

A kormány elmenekült, csapataink nem harcolnak

 Ezekben a napokban a kormánynak nem volt kézzelfogható fegyveres ereje, ám Nagy Imre nem akarta betöltetlenül hagyni a hatalmi űrt, így nekiállt a Nemzetőrség felállításának. Szép számmal csatlakoznak a Nemzetőrségbe felkelők és volt rendőrök. Ám az aggasztó jelek már ekkor mutatkoztak.

A vezetői pozíciókban nyüzsögni kezdtek a volt kommunisták, akik valós szándékaikat a helyzetükre való tekintettel nem kötötték beosztottjaik orrára.

A Budapesten tartózkodó amerikai ügyvivő jelentette Washingtonba, hogy egyre nagyobb a Nagy Imrével szembeni elégedetlenség. Nem is csoda. Nem ezt vártok az emberek tőle. Nagy Imre pedig nem azt várta az emberektől, hogy az ő kommunizmusából sem fognak kérni. Az ő elképzelései szerint megragadja a hatalmat, visszatér az 1953-as irányhoz és mindenki boldogan él tovább. Az egyetlen gond az volt, hogy ebből a többség nem kért.

Az újonnan induló újságok sem szívlelték az akkori miniszterelnököt és ennek hangot is adtak. Miközben Nagy az előző napon tűzszünetet hirdet és próbálja folyamatosan csillapítani a felkelőket, keletről újabb és újabb szovjet csapatok érkeznek. Ezekről a jelentésekről Nagy Imre vagy naivságból, vagy szándékosan, de nem vont le semmilyen következtetést. Az a Nagy Imre nem gyanakszik semmire és naivan bólogat a szovjet ígéretekre, aki életének 35 évét szentelt a kommunizmus pusztító ügyének és pontosan tisztában kellett lennie azzal, hogy mi rejtőzik a szovjet elvtársai mosolyai mögött.

Nagy Imre kezéből a felkelés napjai alatt kicsúszott a felkelés menetének irányítása, a Budapest utcái feletti ellenőrzés, a teljes vidék és újabban az említett sajtó is. Ám még mindig ő volt kormányon és így tárgyaló pozícióban a szovjetekkel. Moszkva természetesen mindent megtett, hogy időt nyerjen és kipuhatolózza a nyugati országok álláspontját.

Október 30-án Nagy Imre így válaszol egy újságírónak:

„Kommunista vagyok. Mindig is kommunista voltam és úgy fogok meghalni mint kommunista. Ezeken az utcákon meghalt a kommunizmus. Azért halt meg, mert imperializmussá változott.”

Látjuk, Nagynak ismét nem a kommunizmussal van gondja. Ezúttal az imperializmus lett bűnbakká kiáltva. Bezzeg, ha majd az imperializmus-mentes igazi kommunizmust hozza el a magyaroknak Nagy Imre, majd akkor lesz csak itt Kánaán.

Nagy most minden erejét abba fektette, hogy visszanyerje a nép bizalmát, amit ekkor már rég elvesztett, és természetesen, hogy megtartsa saját hatalmát. A győri ellenkormány fenyegetései és a most szabadult kisgazdavezér, Tildy Zoltán hatására végül beleegyezik az 1945-ös koalíciós kormány újjáélesztésébe. Nem szívesen adta fel a „proletariátus diktatúráját”(bármit is jelentsen ez egy olyan szabadságharcban, amelyet nagyrészt munkások és diákok vívnak), ám a hatalom megtartásáért kénytelen volt így cselekedni.

A november 4-ig vezető események már csupán a végjáték részei. Fogságából ugyan kiszabadul Mindszenty József hercegprímás, a Magyar Királyság törvényes képviselője, ám már nincs ideje a dolgok menetére hatni. A szovjetek továbbra is húzzák az időt hamis nyilatkozatokkal és nyájas bólogatásokkal, miközben a keleti határon konganak a vészharangok a beözönlő szovjet csapatok láttán. Budapesten eközben a kormány a felkelőket kezdi fegyverletételre bíztatni, mondván a rend helyreállítására van szükség. Nagy Imre, ahol tud, árt a szabadságharc ügyének vagy azzal, hogy cselekszik, vagy azzal, hogy nem. A kormánykézben levő rádió az utolsó pillanatig nem hajlandó figyelmeztetni a pestieket a közelgő veszélyről, miközben Budapestet teljesen körülveszik a szovjet csapatok.

November 4-én az történt, aminek történnie kellett egy olyan helyzetben, melyben az ember az ördög korábbi csatlósát bízza meg, hogy szabaduljon meg az ördögtől.

Nagy Imre a támadás hallatán természetesen félreértésért kiáltozik és megtiltja a Nemzetőrségnek a harc felvételét (illetve az alvó kommunisták is szabotálják a nemzetőröket). A hajnali 4-kor kiadott tiltó parancs után 5 órakor elmondja híres beszédét, amelyben azt hazudja, hogy az általa teljesen megbénított Nemzetőrség felvette a harcot. Ugyanennyire volt igaz a másik állítása is, miszerint a kormány a helyén van. A rádióbeszéd elmondása után nem sokkal később Tildy Zoltán érkezik, aki immár kabátba öltözve találja Nagyot és társait. Nagy Imre a hozzá méltó befejezésképp hazudik még egyet Tildynek, miszerint csupán az Országház óvóhelyére mennek. Tildy majd vakarja a fejét mikor később ő tényleg megérkezik oda, de Nagyot nem találja sehol.

A valódi óvóhely, ahová a helyén immár nem levő kormány kommunista(!) tagjai érkeznek: a jugoszláv nagykövetség.

Az ismét magukra maradó felkelők hősiesen helytálltak, ám egymaguk már nem tudták felvenni a harcot a szovjet gőzhengerrel. A további eseményekről felesleges szót ejteni. Magyarországra ismét sötétség borult. 200 000 honfitársunk menekülni kényszerül, az elfogott felkelőkkel Kádárék végeznek. Nagy Imre kivégzése olyan természetes volt, mint ahogy Sztálin végzett Trockijjal, vagy ahogy Rákosi Rajkkal.

Kommunista kommunistának a farkasa. Nagy Imre nem Magyarországért halt mártírhalált, hanem a kommunista belharcok vesztese lett!

Írásommal az volt a célom, hogy láttassam a jelen számára, hogy mennyire is kártékony volt Nagy Imre tevékenysége szabadságharcunk számára. Ma, aki Nagy Imrét ünnepeli, egy bukott kommunistát ünnepel. Rendszerváltáskori újratemetésének csupán annyira van jelentősége, hogy ismét egy másik kommunista kurzusból lettek a jó kommunisták. Elég sok ember él napjainkban is, aki önös érdekből fenn kívánja tartani a Nagy Imre-féle jó kommunista meséjét. Remélem, írásommal sikerült végleg meggyőznöm a kedves Olvasót, miszerint nincs olyan, hogy jó kommunista!

Október 23-án Nagy Imre helyett ünnepeljük inkább a felkelőket, a fegyvert fogó diákokat és munkásokat! Ünnepeljük a bátrakat, a merészeket! Ünnepeljük az összefogást és a bajtársiasságot! Ünnepeljük a vidéki parasztokat, akik önzetlenül élelmezték a forrongó Budapest harcosait! Ünnepeljük azokat, akiknek a rendőrterrort túlélve maradt elég erejük, hogy fegyvert fogjanak a világ legvéresebb ideológiája ellen! Ünnepeljük az igazi szabadságvágyat, amely egy nemzet szabadságáról szólt, egy nemzetéről, amely 1956-ban ezt kiáltotta a nagyvilágnak: a saját sorsunkról csak is mi dönthessünk!

Dér Dániel