A fehérek gyorsan haladnak afelé, hogy más rasszok lépjenek a helyükre – Nyugat-Európában afrikaiak és arabok, az USA-ban meszticek. A kultúrájuk szó szerint szétszakad körülöttük. Folyamatosan becsmérlik őket, mindenki más problémáiért őket hibáztatják és a szellemüket (már ami megmaradt belőle) rendkívül nyilvánvaló módon szétzúzzák. Megtiltják nekik, hogy a bűntudaton kívül bármilyen más fehér identitástudatuk legyen. Megtiltják nekik, hogy szembeszálljanak lecserélésükkel a „gyűlöletbeszédre” vonatkozó törvények, társadalmi megaláztatás stb. révén. Végül pedig, ami talán a legborzalmasabb, kénytelenek tehetetlenül eltűrni a büntetőtörvénykönyv gyakorlatilag teljes terjedelmét kimerítő mindennapos „vegzatúrát” a színesbőrű új honfoglalók részéről, akik többnyire enyhe büntetéssel megússzák.
Mégis úgy tűnik, hogy a fehérek túlnyomó többsége elfogadja mindezt, méghozzá olyan megvetendően gyenge és engedelmes módon, hogy a „megvetésnél” erősebb szót kellene kitalálni az irántuk érzett undor intenzitásának kifejezésére. Sok fehér pedig nemcsak elfogadja mindezt, hanem egyenesen megtapsolja. Valójában elsősorban a fehérek felelősek mindazért, ami jelenleg a túlélésüket fenyegeti, hiszen egyik napról a másikra véget vethetnénk ennek a helyzetnek, csak akarniuk kellene. Szembesülve a probléma méretével, természetes, hogy néhányan közülük végül arra a következtetésre jutnak, hogy a fehérek nem érdemlik meg, hogy megmentsék őket, és úgy döntenek, hogy visszavonulnak a saját kertjüket művelni.
Egy francia barátom évekkel ezelőtt felhagyott a politikai aktivizmussal, amikor azt tapasztalta, hogy a fehérek védelmét célzó egyik tüntetésen a szó szoros értelmében leköpték a fehérek.
A barátom reakciója, azt kell mondanom, érthető és védhető. Ha azok az emberek, akiknek segíteni próbálsz, nemcsak elutasítják a segítségedet, hanem le is köpnek, akkor ésszerűnek tűnhet a következtetés, hogy nem érdemlik meg a segítséget.
Nyilván mások is vannak, akik nem állnak messze attól, hogy feladják: elegük van a fehér népesség etnomazochizmusából, elegük van abból, hogy a fehérek makacsul nem hajlandók megvédeni a saját táborukat. Ezek a kimerült harcosok újra és újra ugyanazt a metaforát idézik: a fehérek olyanok, mint a birkák. A probléma az, hogy akik ilyen vádakat fogalmaznak meg, egyszerűen túl sokat várnak el a saját népüktől. Valójában a legtöbb ember, minden rasszból, birka.
Az i. e. VI. században Hérakleitosz azt mondta, hogy az emberek többsége úgy éli az életét, mintha „aludna”. Azon meditált, hogy vajon „milyen lelkiismeretük vagy értelmük van”, és megjegyezte, hogy „a tömeget tartják a tanítójuknak”. Néhány évvel később Parmenidész kijelentette, hogy az emberek többsége „egyszerre süket és vak, kábult, ítélőképesség nélküli horda”. Szókratész a népet egy nagy, ostoba, alvó lónak nevezte, amelyet neki – mint egy légynek – meg kellett szúrnia, hogy felébredjen. Tanítványa, Platón pedig úgy beszélt az emberek többségéről, mint akiket egy saját maguk által teremtett barlangba láncoltak, az árnyékokat valódi tárgyaknak gondolva és gyűlölve azt az embert, aki felajánlhatná, hogy kiszabadítja őket. A keleti filozófusoktól hasonló kijelentéseket találunk, az upanisadok névtelen szerzői például arra szólították fel az embereket, hogy „ébredjenek fel”.
A birka lét valójában fásultság és ez egyetemes. Gyakorlatilag minden társadalomban majdnem mindenki egy alvó birka, többnyire a filozófusok és tudósok is, pedig ők állítólag az értelem emberei, és ez feltehetően mindig is így volt.
Az intelligens, művelt emberek többsége csak egy bizonyos pontig képes önálló gondolkodásra. Nagyon gyakran csak egy nagyon korlátozott területen hajlandók szúrós kérdéseket feltenni és eretnek gondolatokat megfogalmazni.
Nincs értelme tehát arra panaszkodni, hogy a fehérek birkák. Nyilvánvalóan azok, de nagy dolgokra képesek, ha a megfelelő vezetők állnak az élükre. Az igazi birkákkal ellentétben a mi „birkáink” nem ostobák vagy tehetségtelenek. Valójában ők a legjobb birkák a világon. Nálunk több független gondolkodó van per ovium capita (birkafejként), mint bármely más rassznál.
Ezért van az, hogy noha a rasszunk túlnyomó többsége birka, mi vezettük a világot gyakorlatilag minden civilizációs területen. Több rettenthetetlen egyéniségünk van, akik készen állnak arra, hogy bemerészkedjenek a tiltott zónába, mint bármely másik rasszbéli csoportnak. Ami pedig a birkáinkat illeti, bár saját kezdeményezésükre nem lépnek be oda, rábeszélhetők, ha valaki más vezeti a rohamot. Amikor ez megtörténik, a birka több lesz, mint egy egyszerű birka, noha sohasem önszántából.
Érdekes módon az amerikai birkák különösen birkának tűnnek, és ezt már régen észrevették. Alexis de Tocqueville francia történész A demokrácia Amerikában (De la démocratie en Amérique) című könyvének egyik fejezetében („A hatalomról, amelyet a többség gyakorol Amerikában a gondolkodás felett”) ezt írja:
„Nem ismerek olyan országot, ahol általánosságban kevesebb szellemi függetlenség és valódi vitaszabadság uralkodik, mint Amerikában. (…) Amerikában a többség félelmetes kört von a gondolat köré. E határokon belül az író szabad; de jaj neki, ha ki mer lépni belőle. (…) Mielőtt nyilvánosságra hozta volna a véleményét, azt hitte, hogy vannak támogatói; úgy tűnik neki, hogy most, hogy mindenki előtt felfedte magát, már nincsenek; mert azok, akik kritizálják őt, megszólalnak, és azok, akik úgy gondolkodnak, mint ő anélkül, hogy rendelkeznének az ő bátorságával, hallgatnak és eltávolodnak tőle. Megadja magát, végül meghajlik a mindennapok erőfeszítése alatt, és visszahúzódik a hallgatásba, mintha bűntudata lenne, amiért kimondta az igazságot.”
Amit Tocqueville megfigyelt, az manapság még szélsőségesebbé vált, mivel a politikai korrektség szellemi kalodája miatt nagyon sok amerikai retteg még a szája kinyitásától is, nehogy megsértsen másokat, és úgy érzi, hogy minden kijelentését valamiféle zárójeles mentegetőzéssel kell előkészítenie, azt bizonygatva, hogy „ez csak az én személyes véleményem…” Azt az elképzelést, hogy mindenkinek joga van a véleményhez, felváltotta az az elképzelés, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy a véleményét ne cáfolják.
Ugyanebből a jelenségből láthatunk valamit az Atlanti-óceán innenső oldalán is, kétségtelenül legalább részben Amerika hatására. Európában azt látjuk, hogy ez katasztrofális módon bizonyos sajátos jelenségekkel társul, mint például a „német bűntudat”. A németek körében a többségi konszenzus megsértésétől való félelem valójában az önpusztítás vágyával társul. Mi több, Európában a konformizmus a véleménynyilvánítás szabadságát elfojtó törvényeket szül, amelyek börtönbe juttathatják az embert, ha átlépi azt a határt, ahol a gondolkodás tilos.
Ha meg akarjuk menteni a rasszunkat, akkor nemcsak azt az elképzelést kell feladnunk, hogy a többség lehet bármi más, mint birka, hanem meg kell próbálnunk szeretni is a birkáinkat.
El kell fogadnunk, hogy a rasszunk többsége mindig is birka lesz, és el kell fogadnunk a korlátaikat. Látnunk kell, hogy ezekben az emberekben mindenféle potenciál szunnyad, az önálló gondolkodás potenciálját kivéve, és hogy mindez a potenciál jó pásztorok irányítása alatt megvalósítható, amint azt az eddigi emberi történelem is bizonyítja, amelynek egyértelműen fehér birkák voltak a főszereplői – jó pásztorok irányítása alatt. A fehér emberiség létét fenyegető egzisztenciális kihívással szemben most is ilyenekre lenne szükségünk.
G. I.
A probléma rendszerszintű, akként is kellene kezelni azt, mielőtt elveszünk
Ledőlhetnek-e az igazság kapui? – reflexiók a Gazdag-esszé nyomán kibontakozó vitához
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
