„Azért tettem, hogy megakadályozzak valamit: a keresztények eltűnését”

Egy muszlim-keresztény családba született fiatalembert elragadják az indulatok, majd rövid időn belül az iszlamisták között köt ki. Ám egyszer csak fordulat következett az életében, nem sokkal később pedig a közel-keleti keresztények védelme lett az életcélja, belépett a szíriai pokolba, ahol ő is átélte azokat a borzalmakat, amiket a helyiek. Segélykiáltás a dzsihadista pokolból címmel nemrég magyarul is megjelent Alexandre Goodarzy könyve, a szerzővel a kötet budapesti könyvbemutatója után beszélgettünk. Nicolas de Lamberterie interjúja a szerzővel.

— Segélykiáltás a dzsihadista pokolból címmel magyar nyelven is megjelent az a könyve, amelyben a közel-keleti keresztények kálváriáját mutatja be. Mielőtt belemennék a részletekbe, mesélne egy kicsit magáról, a származásáról, már csak amiatt is, mivel muszlim-keresztény családba született.

— A nevem Alexandre Goodarzy, francia-iráni származású vagyok, 40 éves múltam, egy aleppói szíriai nő a feleségem, és két fiunk van. Fiatalként kezdetben egy gyárban dolgoztam néhány évig, majd Párizsba mentem a keleti nyelveket tanulni. Három évig perzsa történelmet és nyelvet tanultam, majd geopolitika mesterszakot végeztem. Aztán elkezdtem az arab szakot, amit nem tudtam befejezni, mert szükségem volt a pénzre. Néhányszor alkalmi munkát vállaltam a kereskedelemben, majd egy évet töltöttem egy ferences kolostorban, hogy megértsem az életem értelmét, mindenekelőtt, hogy időt szánjak arra, hogy kapcsolatba kerüljek Istennel.

Szükségem volt a csendre, a négyszemközti beszélgetésre az Úrral.

Miután eljöttem, történelem- és földrajztanárként helyezkedtem el egy szakközépiskolában, de részmunkaidős oktatóként az angers-i egyetemen közel-keleti geopolitikát is tanítottam. Egy kurzus végén, ahol a háborús szíriai helyzetről beszéltem, egy diák mesélt nekem egy szervezetről, amely azért ment oda, hogy támogassa a keresztényeket. Ez a hír azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Néhány hónappal később fel is mondtam a munkahelyemen, hogy velük tarthassak, először önkéntesként mentem Irakba, majd fizetett misszióvezetőként Szíriába.

— Hogyan és mikor tért át a katolikus hitre?

— Nyugat-Franciaországban születtem egy francia katolikus anya és egy iráni síita muszlim apa gyermekeként, aki politikai menekült volt. Apám soha nem akarta, hogy muszlim legyek, anyám pedig akkoriban nem volt túlságosan vallásos. A dolgok akkor változtak meg, amikor 9 éves koromban apám elköltözött tőlünk. A hiányát szenvedésként éltem meg, és megpróbáltam ezen túltenni magam. Tizenéves koromban minden erőmmel kerestem az identitásomat, és egyre inkább az iszlám felé fordultam, ráadásul a szélsőséges változatai felé. Mivel a külvárosban nőttem fel, a barátaim szinte kizárólag muszlimok voltak, és ez volt az egyetlen példa a vallásos jámborságra, amit magam körül láttam. Amit az állam és az egyház nem tesz meg, azt az iszlám megteszi. Amikor a 18. születésnapom előestéjén újra találkoztam apámmal, és először utaztam Iránba, már azon voltam, hogy muszlim legyek, de közben édesanyám is elég nagy lelki fejlődésen ment keresztül, különösen a városba érkező rendi ferenceseknek köszönhetően. Akkoriban kiégett, erőszakos ember voltam, aki bírósági felügyelet alatt állt, és nem akartam magam egy olyan Isten kezébe adni, aki magát Szeretetként határozta meg. Ez az Isten számomra túl gyenge volt, és nekem erősnek kellett maradnom, hogy tovább élhessek a világomban.

Szükségem volt egy keretre, de nem olyasvalakire, aki megkérdőjelezi az életmódomat, a gondolkodásomat és a cselekedeteimet. Anyám nagyon szerette volna, ha találkozom a helyi ferencesekkel. Én nem akartam. Aztán egy nap beleegyeztem, és az életem elkezdett megváltozni…

— Mit tud mondani a Szíriában töltött öt évéről?

— Mára a szíriai misszióvezetői munkám mellett rám bízták az SOS Keleti Keresztények fejlesztését más országokban is. Elmondhatom, ezen keresztül sokkal többet kaptam, mint amennyit adtam. Felajánlottam egy kis időt az életemből és cserébe kaptam egy nagy családot. Az SOS Chrétiens d’Orient megtanított arra, hogy tisztában legyek az örökségemmel és vállaljam azt: Krisztust és az Egyházat. Öt éven át utaztam a világ minden tájáról érkező iszlamisták által feldúlt Szíriában. Azért tettem, hogy megakadályozzak valamit: a keresztények eltűnését. Azáltal, hogy biztosítottam számukra a megmaradás lehetőségét, ezek a mártír életű emberek megosztották velem mindennapjaikat, az életük fontos pillanatait: az örömüket, a bánatukat, a születéseket, a házasságokat, a haláleseteket.

Sok szörnyűséget átéltem, a dzsihadista támadások Szíriában, a közúti balesetek Egyiptomban, az ukrajnai kijárási tilalom, a török rendőrségi őrizet, az iraki börtönök mind olyan események, amelyek örökre beíródtak az emlékezetembe; megannyi örömteli és fájdalmas misztérium, amelyeket az Úr adott nekem, hogy megtapasztaljam, hogy tanúságot tegyek: egy apró betekintés a keleti testvéreink mindennapi életébe, akikkel most már jóban-rosszban összeköt a sors….

— 2020 elején Bagdadba utazott, és három társával (két francia és egy iraki tolmács) túszul ejtették. Hogyan történt mindez?

— Adminisztratív okokból utaztunk Bagdadba: azért, hogy az SOS Chrétiens d’Orient-et bejegyeztessük az iraki fővárosban. Már négy órája voltam Bagdadban, amikor kollégáimmal taxiba szálltunk, hogy az örmény katolikus püspökségre menjünk, akivel találkozónk volt, amikor hirtelen egy nagy jármű állt az utunkba. Az autó elénk kanyarodott és elállta a menekülési útvonalat. A járműből 4-5 agresszív és felfegyverzett férfi szállt ki. Automata fegyverekkel fenyegettek és megpróbálták kinyitni a járművünket. Miután hiábavaló volt az ellenállásunk, megadtuk magunkat, ezután megkötöztek és beültettek az autójukba. Hátul egy másik jármű is állt, és arra kényszerítettek, hogy én oda szálljak be. Közben mindenünktől megfosztottak: ékszerek, készpénz, papírok, útlevelek, telefonok, stb. A mobiltelefonjainkat is megszállottan keresték. Az emberrablóink nem akarták, hogy lokalizálhatóak legyünk. Bekötötték a szemünket, ordibáltak velünk, kiürítették a zsebeinket és bekötötték a szemünket: mindezt egyszerre. Az autó úgy száguldott el, mintha épp most raboltunk volna ki egy bankot. Már majdnem délután öt óra lehetett, amikor a bekötött szemem alól láttam, hogy gyorsan leszállt az éj, és már úton vagyunk kifelé a fővárosból. Soha nem fogom elfelejteni azt a szomorú érzést, amit akkor éreztem, amikor láttam, hogy elhagyom a fővárost. A szédülés, a feneketlen mélységbe zuhanás érzése lett úrrá rajtam.

— Önt és társait megkínozták?

— Hála Istennek, minket soha nem bántalmaztak, nem kínoztak fizikailag. Viszont pszichológiai tortúrának ki voltunk téve. Kémkedéssel vádoltak, miután 48 órá át fogva tartottak, de soha nem hallgattak ki. Csak ültünk ott és vártuk, hogy történjen valami, anélkül, hogy valaha is bármire választ kaptunk volna. Irakban kémnek lenni garantáltan halált jelent, vagy azt, hogy elég hosszú időre bezárnak ahhoz, hogy meghalj. Sokféleképpen lehetett volna elbizonytalanítani minket. Szerencsére soha nem választottak el minket egymástól. Eleinte kaptunk enni, aztán a fejadagok egyre kisebbek lettek: először napi 3, majd 2, végül 1. Négyen néha csak 2 tonhalkonzervet ettünk 3 napon keresztül. Minden nap körbelövöldözték a szobát, ahová be voltunk zárva. A golyók, a zaj, a becsapódások és a nevetésük ébren tartott minket. A lámpák a nap 24 órájában égtek. Egyik este megrendezték a kivégzésünk szimulációját, amelyre az éjszaka közepén került sor. Négyszer vittek át egyik fogva tartási helyről a másikra. Minden egyes alkalommal elhitették velünk, hogy szabadok vagyunk. Nagyon meggyőzőek voltak. Kétségbeesés töltött el bennünket, amikor rájöttünk, hogy ez csak azért volt, hogy a költözések alatt csendben maradjunk. És végül a hely, ahová megérkeztünk, még hátborzongatóbb volt, mint az előző.

Egyszer négyen voltunk bezárva egy 6 négyzetméteres, fémlemezből készült szobába, ekkor azt gondoltuk, hogy soha többé nem látjuk a családunkat, hogy itt ér véget az életünk. Ezen a szűk helyen egy rádiót állítottak az ajtónk elé, amiből egy hétig éjjel-nappal a Koránt énekelték. Egy másik fogva tartási helyen, amely az alagsorban volt, egy éjszaka hallottuk, hogy a felettünk embereket kínoznak. Hallottuk, ahogy kínjukban fetrengenek. Soha nem felejtem el azokat a sikolyokat. Egyszerre napi 45 percet aludtam 66 napon keresztül. Soha nem láttuk a napvilágot, kivéve a fogságunk legvégén. 15 kilót fogytam, mire kijutottam. Az idő kínszenvedés volt, nem könnyű leírni. Egy nap olyan hosszú, mint négy, amikor másodperceket, perceket, órákat töltesz azzal, hogy a barátaidat depressziósan nézed, ahogy belül haldokolnak a bánattól, a gyötrelemtől, a félelemtől és a bűntudattól. A csend egy másik kínzásnak felelt meg: Isten csendje, az érzés, hogy még Ő is elhagyott. Egy segélykiáltás, amit senki sem hall, vagy soha nem fog meghallani. Egyedül lenni a világban és elfeledve. Ez egy szörnyű érzés. Álmaidba menekülsz, de azok csak zavarosak, és amikor felébredsz, a rémálom nagyon is valóságos. Még magadba sem tudsz zárkózni.

— Kik voltak a fogvatartói?

— Megértettük, hogy a csoport nem az iraki kormány nevében cselekedett, ellentétben azzal, amit el akartak velünk hitetni. Ha ez így lett volna, akkor ezt biztosan megtudjuk. Rájöttünk, hogy elrablóink Teherán által irányított síita milicisták voltak. Nehéz volna kideríteni, hogy Irán rendelte-e el az elrablásunkat. Irakba 17 nappal Qassem Soleymani tábornok amerikaiak által elkövetett meggyilkolása után érkeztünk. Ő volt Irán második számú vezetője Ali Khamenei legfőbb vezető után. A milíciák Soleymani parancsnoksága alatt álltak, és egyértelmű, hogy a halála után a síita csoportok nagyon agresszívek lettek, és Teherán támogatása nélkül is képesek lettek volna önállóan cselekedni. Tény, hogy ezek a milíciák nagyon sokan vannak Irakban, körülbelül ötven dandárral. Ezek 2014-ben összefogtak, hogy megalakítsák a Hasht ash-Shabi néven ismert szervezetet: vagyis a Népi Mozgalmat. Az a brigád, amelyik elrabolt minket, a 42. ebben a parancsnoki láncban, a neve Asaeb Ahl al-Haq: a Virtuózok Ligája.

— Hogyan szabadultak ki? Fizettek váltságdíjat?

— Soha nem tudtuk meg, hogyan szabadultunk ki. Egy nap kitettek minket a bagdadi francia nagykövetség elé. Semmilyen magyarázatot nem kaptunk. És hiába kérdeztük a francia szolgálatokat, soha nem adtak választ. Úgy gondoljuk azonban, hogy a Covid döntő szerepet játszhatott a kiszabadulásunkban. Ha a Covid végzett volna velünk, akkor a milicistáknak – tekintettel a leromlott körülményekre, amelyek között fogva tartottak bennünket – nem lett volna többé semmilyen eszközük arra, hogy nyomást gyakoroljanak a franciákra, akikkel tárgyalniuk kellett.

Ha a Covid megöl minket, soha nem tudják bizonyítani, hogy halálunk nem az ő rossz bánásmódjuk következménye. Ezt kontextusba kell helyezni: a Covid akkoriban még csak gyerekcipőben járt, és senki sem tudta ellenőrizni ezt a járványt. A börtönükben az aranytojást tojó tyúk helyett inkább kézben tartott forró krumplivá váltunk, amit gyorsan el kellett tüntetni…

— Hogyan épült fel lelkileg? Ön már fiatal apa volt, amikor túszul ejtették.

— A fiam, aki akkor 6 hónapos volt, tőle távol lenni, ez volt a legnehezebb. Ő kísértette napjaimat és éjszakáimat, ő volt a rémálmaim forrása, és attól féltem, hogy soha többé nem látom viszont. Az emberrablók rendszeresen azzal szórakoztak, hogy meglátogattak a cellánkban, hogy megkérdezzék, hogy van a fiam, hogy megtudják, hiányzik-e. Nem mutathattam ki semmit, úgy kellett tennem, mintha az egész nem érdekelne. Szabadulásom után új életet akartam kezdeni. Belevetettem magam egy könyv megírásába, amelyben az elrablásom története végül is csak ürügy lett volna egy olyan helyzet feltárására, amely sokkal fontosabb volt, mint az én személyes esetem: a keleti keresztények ügye, és különösen a szíriaiaké, akiket már több mint 12 éve káoszba taszítottak. Megírtam a Guerrier de la Paix (magyar nyelven Segélykiáltás a dzsihadista pokolból címmel jelent meg) című könyvet, amely egy évvel a szabadulásom után, 2021 márciusának végén látott napvilágot. A bebörtönzésemet intenzív lelkigyakorlatként éltem meg. A végén olyan voltam, mint egy szerzetes, aki megpróbálja átölelni a keresztjét. Az összes vágyam az volt, hogy megszabaduljak minden bennem maradt gonoszságtól, hogy elhagyjam ezeket a falakat, és az Isten akaratára bízzam magam. Azért tettem ezt, hogy ne őrüljek meg, és ne veszítsem el a belé vetett bizalmamat. Ma élvezem az életemet családos emberként, férjként, apaként. 4 hónapot éltem a fiam nélkül (2 hónap fogság + 2 hónap bezártság, amikor a feleségem és a fiam, akik a Covid miatt Szíriában ragadtak, nem tudtak csatlakozni hozzám Franciaországban). Jelenleg a második fiammal egy olyan harmonikus időszakot élek át, amit az első fiammal nem tudtam. A legtöbbet hozom ki minden pillanatból.

— Néhány napot Magyarországon töltött. Milyen benyomásai lettek az országról?

— Nagyon jó érzés itt lenni. Franciaországhoz képest az ország őshonos magyarjai (akik fehérek és keresztények, legalábbis kulturálisan) még mindig jelentős többségben vannak. Nagyra értékelem a biztonságot és a nyugalmat is. Ha vannak magyarok, akik szívesen megtapasztalnák egy multikulturális társadalom „örömeit”, küldjék őket Nyugatra!