Nem újkeletű dolog vendégmunkások alkalmazása olyan, alacsony képzettségi szintet igénylő szektorokban, ahol egy felüledukált társadalom nem képes az üres helyek betöltését saját erejéből ellátni.
A mai bevándorlási hullámok az ázsiai és afrikai kontinensről egészen pontosan a második világháború utáni időszakig nyúlnak vissza, mikor is az újjáépítkezéshez és a gazdaság fellendítéséhez szükséges emberi erőforrás nem állt rendelkezésére a nyugati országoknak veszteségeik miatt. Szinte minden nyugati ország ugyanabban az időszakban, az 50-es és 60-as években kezdte megtölteni ezeket a szektorokat külföldi munkaerővel, ám ekkor még koránt sem volt szó az itt maradásukról, csupán vendégmunkásokként alkalmazták őket, illetve ebben az időszakban kezdődött meg az a dekolonizációs folyamat, amelynek hatására
a függetlenedő államok népei úgy érezték, jár nekik annyi, hogy legalább vendégmunkásként dolgozhassanak korábbi országukban, így például Franciaország és Algéria esetében.
Bár Nyugat-Európa romokban hevert, az ideérkező vendégmunkások így is magasabbnak találták az itteni életszínvonalat, és előbb ők telepedtek meg, majd családjukat is magukkal hozták. Az így érkező gyermekes családoknak természetesen különböző intézményekre is szükségük volt, így egyre több és több gyökeret eresztettek új otthonukban, a hazavándorlásra pedig már nem gondoltak. Főként a háború után nyugaton egyeduralomra jutó liberális államok rövidlátásának és opportunizmusának következménye az, hogy
nem volt egy meghatározó politikus sem, aki képes lett volna időben felismerni azokat a veszélyeket, amelyekkel ezen vendégmunkások letelepedése bírt,
és időben, ha nem is visszafordítani, de leállítani ezt az egyre növekvő bevándorlási folyamatot.
Voltak ugyan gyenge próbálkozások a bevándorlás lassítására, mint például a 10 évvel korábban kötött vendégmunkási egyezmény felbontása Németország és Törökország között 1973-ban, ám ezek nem vezettek eredményre: a törökök továbbra is áramlottak az országba. Azon politikai szereplők pedig, akik már akkor vészharangot kongattak, túlságosan marginális helyet foglaltak el. Franciaországban az éppen regnáló Charles de Gaulle így fogalmazott a nyilvánosság előtt, mikor az algériai bevándorlókról kérdezték: „Egész Algériában egyféle ember van, mégpedig a francia, ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel.” Bár a nyilvánosság előtt hangoztatta a különböző kontinenseken élő francia állampolgárok egyenjogúságát,
titokban ő is bevallotta, hogy csupán addig tudnak befogadni bevándorlókat, amíg azok elenyésző kisebbségben maradnak.
Cselekvésre nem került sor.
Bár a kormányok a statisztikai adatok trükközéseivel valójában teljesen más képet mutattak lakosságaiknak, mint ami a valóság volt. A 2000-es évektől kezdve, mikor a probléma már olyan szintre jutott, hogy a nagyobb nyilvánosság is próbálta kifejezni aggodalmát, a politikusok minden oldalon a bevándorlás ellenőrzéséről és kontrollálásáról beszéltek, ám a hitegetést csak az esedékes választásokig űzték. Nem tettek semmit, mert nem is akartak változtatni, hiszen az a konfliktus felvállalásával járt volna. Az akkorra nyugaton monopol helyzetbe kerülő liberális véleménydiktatúra médiája ellehetetlenített minden értelmes párbeszédet. Aki megpróbálta felemelni a hangját, azt a média és a politika a mai gyakorlatokhoz hasonlóan marginalizálta, azonnal a rasszizmus vádjával illette, így az a helyzet állt elő, hogy míg a társadalom túlnyomó többsége ellenezte a bevándorlást, a hatalmi helyzetben lévők szembementek saját országuk és népük érdekeivel, a fejük felett döntöttek.
A politikusok körében a 2010-es évekre az „ezen már nem változtathatsz” elv lett a vezérfonal. Angliában például 2011-ben, mikor napvilágot láttak a népszámlálás elkeserítő statisztikái, Boris Johnson, aki akkoriban London polgármestere volt, egy írásában, melynek címe: „Ne a migráción töprengjünk, inkább vessük el az integráció magvait”, így fogalmazott: „A gátszakadáson már nem érdemes siránkoznunk. Megtörtént.
Amit most tenni tudunk, az az, hogy megkeressük a befogadás lehető legfájdalommentesebb módját.”
Johnson és a politikai élet ismét az emberek megkérdezése nélkül döntött úgy, hogy az országnak bele kell törődnie abba a ténybe, hogy a migránsok beáramlását már nem lehet megállítani. Az emberek viszont ismét máshogy vélekedtek. Egyidőben Johnson írásával, a YouGov felmérést készített, amely szerint a britek 67%-a vallotta, hogy a bevándorlás rossz hatással bír az országra, miközben a bevándorlást támogatók aránya csupán 11% volt. Hogy az „integráció magvait” mennyire sikerült elvetni, arra elég példa ránézni napjaink londoni híreire, ahol épp rekordmagasságot döntenek a késeléses támadások, és vannak olyan kerületek a fővárosban, ahol 1-2 éven belül a fehér britek lesznek kisebbségben. Természetesen a bevándorlók által lakott kerületekben a legrosszabb a közbiztonság.
Az integráció tehát soha nem is működött, már sem de Gaulle idejében, végképp pedig ma.
Ugyan mi is késztetné integrációra azokat a bevándorlókat, akik milliónyian a saját közegükben élnek? A nagyvárosokban tömbökben letelepedő bevándorlók néhány év alatt saját „kultúrájuk” szintjére züllesztik a környéket, így gyorsítva onnan az őslakosság elvándorlását és sajátjaik betelepedését.
A hazai helyzet
A fentiek figyelembevételével át is térhetünk Magyarországra, ahol a kormány egy salátatörvénybe bújtatva elfogadta azt a javaslatot, amely minősített munkaerőkölcsönző cégeken keresztül munkavállalási engedélyek nélkül is tágra nyitja az ország kapuit harmadik világbeli vendégmunkások előtt.
És miért kellenek ezek a vendégmunkások? Mert az alacsony képzettséget igénylő szektorokban munkaerőhiány van. Leírhatnám újra, hogy ez a folyamat hogyan indul és hogyan fog végződni, de az első bekezdésben leírtak pontosan tükrözni tudják azokat a folyamatokat, amiket az ellenőrizetlen munkaerő-behozatal fog okozni. Orbán Viktor tehát miközben Brüsszellel kardoskodik, és az Európai civilizáció megmentőjének proklamálja magát, ugyanazt az utat akarja bejárni, amelyen ezen országokat elárasztották a bevándorlók. Orbán maga is elismerte, hogy 2030-ra nettó befizetői leszünk az Európai Uniónak, amely azt jelenti, hogy a jelenleg a migrációt akadályozó gazdasági elmaradottságunk sem lesz védelmünkre, hogy visszatartsa az elsöprő méretben meginduló bevándorlókat a magyarországi munkavállalástól és letelepedéstől.
A fenti történelmi kitekintőhöz az alapanyagot Douglas Murray brit konzervatív író Európa Furcsa Halála című könyve szolgáltatta. A könyv nagy terjedelemben tárgyalja a migránsválsághoz vezető utat és magát a 2014 körül kibontakozó masszív bevándorlási hullámot. A könyv Angliában és idehaza is hatalmas sikernek örvendett, hiszen hiánypótló és szókimondó volta az igazságot keresőknek hatalmas segítségét nyújtott.
Murray hazánkban is megfordult még 2018-ban az Európa jövője konferencián, ahol Orbán Viktorral is találkozott. Bizton állíthatjuk tehát, hogy a magyar miniszterelnök is olvasta a művet, és tisztában van azokkal a folyamatokkal, amelyek napról-napra Nyugat-Európa pusztulását hozzák közelebb.
Orbán Viktor a most májusban tartott CPAC Hungary konferencián 12 pontban foglalta össze a konzervatívok teendőit. Ennek 5. pontjában ezt mondta: „Leplezd le az ellenfeleid szándékát. Nem a ma, hanem a holnap tabuit kell ledönteni. Már azelőtt napvilágra hozzuk, hogy mire készül a baloldal, még mielőtt megtennék.”
Fogadjuk hát meg miniszterelnök úr tanácsát és leplezzük le mire is készül a kormány:
A munkavállalók, akik már most is itt vannak, és a kormány kívánalma szerint még nagyobb mennyiségben behozott indiaiak és más ázsiai népek tagjai nem fognak hazamenni, mert az itteni szomorúan alacsony bérek és embertelen gyári munkakörülmények még így is jobb megélhetést fognak biztosítani számukra. Ha pedig ők nem mennek, majd jön hozzájuk a családjuk, hiszen ezek a munkavállalók általában fiatal felnőttek, akik ki akarnak törni a nyomorból.
Ezzel a szándékukkal nem lenne gond, ha nem egy másik nemzet rovására tennék ezt.
Ugyanis a jövőben még jobban fogyni fog a magyar, hiszen a kormány nem elég karakán családpolitikája és évtizedünk válságai együtt elegek voltak ahhoz, hogy az így is csigalassúságú születésszám növekedést megállítsák és visszafordítsák. Az így egyre jobban elöregedő társadalom, a munkaerő kivándorlási vágya és a hazai fiatalság azon törekvése, hogy minél inkább a szellemi pályát válassza, oda fog vezetni, hogy egyre több és több „vendégmunkás” fog hazánkba jönni és letelepedni. A tendenciát az a hibás felfogás is fokozni fogja, hogy mindent a gazdasági növekedésnek rendelünk alá, hiszen bár az igaz, hogy ezen munkások segítik a gazdaság fejlődését, ugyanis olcsó munkafeltételeik miatt több profitot hagynak a munkáltatóknál, de közben az általuk előbb a belakott munkásszállók környékét, majd a már régóta itt élők várható egy tömbben való letelepedése miatt a tágabb környéküket is saját életszínvonalukra fogják silányítani.
Integrációjukról ne is álmodjunk, hiszen erre sem a megfelelő akarat, sem a lehetőségek nem adottak, ha figyelembe vesszük, hogy
hazánk már ma is számos téren csupán az Európai Unió akaratának végrehajtója,
az itthon gáncsoskodó külföldi érdekeket szolgáló szervek az Unióval karöltve pedig mindent elkövetnek majd, hogy csírájában fojtsák el a züllési folyamat megfékezését.
Ha már integráció és munkaerőhiány, ideje beszélnünk a hazai cigányságról is:
Az első gond, hogy a Fidesz a problémát eltusolva, külföldi módszereket alkalmazva, nem teszi lehetővé, hogy felmérjük a cigányság valódi arányát a népességben. Pokol Béla alkotmánybíró Európa Végnapjai című könyvére támaszkodva, egy 2010-es becslés alapján a cigányság akkoriban körülbelül 1 millió fős volt hazánkban. Ez a szám azóta csak tovább nőtt. Míg 1950 és ’70 között a cigány nők átlagban 20 évesen szültek először, addigra ez mára a körükben kialakult megélhetési gyermekvállalás hatására
az első gyermek megszületésének idejét 15-16 éves kor köré csökkentette.
A probléma még nagyobb, ha megnézzük, hogy a legtöbb gyerekkel a jól elkülöníthető 1800-as évek végén beözönlő oláh cigányok rendelkeznek. Körükben annyira mennek az integráció csírái, mint Boris Johnson Londonjában. Kutatások kimutatják, hogy még napjainkban is 80-90%-os a munkanélküliség a közegükben, bármit is mondjanak a foglalkoztatási adatok, amiknek nem nagyon lehet hinni, hiszen az a munkanélküli személy, aki nem jár vissza 3 havonta a munkaügyi központba, kikerül a statisztikákból. De elég ellátogatni bármely cigányok által jelentősen lakott településre, szemet kiszúró módon jön szembe a valóság és a statisztikák közti különbség.
A helyzetet rontja, hogy miközben közegükben kilátásban sincs az integráció, a törzsi módra élő cigányság körében a munkakultúra olyan alacsony, és fegyelmi problémáik olyan nagyok, hogy
képtelen a gazdaságunk alkalmazni őket, és nekik sem szándékuk kitörni.
Miközben tehát Orbán Ázsiába kacsintgat vendégmunkásokért, itt van a nyakunkon több százezer munkanélküli, viszont alacsony képzettségű munkára alkalmas cigány, akik az állam erőforrásain élnek, és vészes gyorsasággal szaporodnak, miközben az erőltetett integrációjuk lehetetlen, hiszen a gyermekre ezerszer erősebben hat az otthoni törzsi közeg szülőről gyermekre szálló viselkedésmintája, mint az iskolai nevelő közeg. Erre lehetne megoldás a szegregáció. Az ilyen családokban élő gyermekek kiemelése , vagy a már így szocializálódott fiatalok visszaszoktatása a társadalmi normákba, már ha az előbb említett külső és belső gáncsolóink, és a kormány fejét homokba dugó politikája nem próbálná teljesen ellehetetleníteni az ilyen törekvéseket mind a lakosság, mind a politika részéről.
Valójában tehát a magukat cigány érdekvédőknek hazudók állnak a cigányság nyomorból való kiemelésének legfőbb útjában,
miközben azok ellen uszítják a cigányságot, akik bár keménykezű politikával, de valójában az ő érdekükben is változtatnának a jelenlegi nyomorúságos helyzeten. Saját képviselőik pedig remekül megtalálták helyüket a rendszerben, hiszen szinte maffiaként működve, (bár néha azért összekapva) közpénz milliókat tesznek zsebre a különböző cigány-integrációs programokból, miközben sajátjaikra csak olcsón eladható szavazatokként
Aki pedig tényleg tenne, mint Rácz Béla Törökszentmiklóson – aki igazat adott a Mi Hazánknak, mikor a mozgalom tüntetni ment a településre a cigánybűnözés ellen -, azt ellehetetlenítik, így a tisztességes cigány képviselőknek esélyük sincs arra, hogy példát mutassanak társaiknak. És igen, a probléma megoldása a konfliktusok felvállalásával jár, de Illyés Gyula szavaival élve: „Növeli, ki elfödi a bajt.”
Van tehát egy olyan cigányságunk, amelynek leggyorsabban növekvő része a társadalmi integrációra immunis, és 2050-re várhatóan összesen lesznek 2 millióan egy 7.5 milliós elöregedő Magyarországon. Egyetlen szerencsénk velük kapcsolatban, hogy a krach hamarabb fog beütni más szomszédainknál, ami talán még éppen az utolsó pillanatban elég erősen megkongatja nálunk a vészharangot, és cselekszünk. Vigyázó szemeinket Bulgáriára vessük, mert ott már most is hitelekből tengődik a kormány, hogy el tudja tartani az állam erőforrásain élő, lassan többséggé váló cigányságot.
Ott 2050-re az akkor 4.9 milliósra csökkenő országra fog jutni 2 millió cigány.
A most meglévő, és a jövőben kialakuló probléma tehát világos, és igen is számon kell kérni a kormányon az ezen a téren tett cselekedeteiket, vagy azoknak hiányát. Ha nem hajlandóak szembenézni a gondokkal, és akár a konfliktust felvállalva is cselekedni, akkor az a bűnük. Ha pedig naivitásuk miatt azt hiszik, hogy a folyamatokat a mostani módon folytatva irányítani tudják, akkor az. Elérhetnek bármilyen gazdasági csodát, nyerhetnek akármennyi választást, ha 50-100 év múlva magyar sem lesz a hazában, akkor így is-úgy is csak egy hely marad számukra: a történelem szemétdombja. Már ha marad, aki megírja történelmünket…
Dér Dániel
(kiemelt kép: AFP/Adnan Farzat)
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
